Akik egy életen át hiába várták a jogos kárpótlást

A szabadulásunk után egy életen át vártunk a jogos kárpótlásunkra, sajnos eredménytelenül – mondta Mari Albertné Vecsernyés Aranka. A Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesületének elnökével a 71 éve történt elhurcolás utóéletéről és a méltánytalan kárpótlásról beszélgettünk.

– A hortobágyi zárt táborok világa kevéssé ismert, mi lehet ennek az oka?

– Az okokat sajnos nem tudom, ezt a történészektől kellene megkérdezni. Az azonban valóban tény, hogy hetven évvel a történtek után a történelemkönyvekben a hortobágyi munkatáborok világa csak röviden került megemlítésre, pedig a Hortobágyon működő tizenkét táborban közel tízezer ember, a kisgyermektől az aggastyánig raboskodott ártatlanul, bírói ítélet nélkül. 

Véleményem szerint a 20. századi történelmünket – ezen belül is a Rákosi-korszak eseményeit – mindenkinek sokkal jobban kellene ismerni.

– Miben látja a legnagyobb hiányosságokat?

– Abban, hogy nem mondunk ki dolgokat. Ez az elfojtás, és némaság szerintem a magyar társadalom egészére jellemző. A szocialista időszakban hozzászoktatták az embert ahhoz, hogy ha boldogulni akar, akkor hallgasson. A táborok feloszlatása után, a szabaduláskor is elmondták, hogy ha erről beszélni merünk, visszakerülünk a munkatáborokba.

Aki egy napot is ott töltött, az nem kockáztatta meg azt a könnyelműséget, hogy beszéljen.

Gyakran még a rendszerváltás után sem mertek megnyilatkozni a túlélők. A 2000-ben megalakult egyesületünk folyamatosan igyekszik feltárni és bemutatni a múltunkat. Mindez, nem kis feladat.

dr. Mari Albertné Vecsernyés Aranka, a Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesületének elnöke (Fotó: Tóth Gábor, Vasarnap.hu)

– Hetven év távlatából meg lehet-e fogalmazni az elhurcoltak igazságát?

– Tízezer ember igazságát nem könnyű megfogalmazni, hiszen nagyon sokféle sérelem érte az embereket a táborokon, majd a későbbi életünkben is. A hortobágyi táborokba hurcoltaktól mindent elvettek, mindent, ingatlant, földet, jószágot. Amikor három év után szabadultunk, akkor sem mehettünk vissza oda, ahonnan elhurcoltak bennünket.

Mi a szabadulásunk után egy életen át vártunk a jogos kárpótlásunkra. Sajnos azt kell, mondjam, hogy eredménytelenül.

– Sokakat középiskolába sem vettek fel. Hogyan sikerültöÖnnek gimnáziumba kerülni?

– Az osztályfőnökünk hívő katolikus ember volt. Amikor a nyolcadik osztályt befejeztük, akkor természetesen szerettem volna továbbtanulni, de X-es származásúak voltunk, ami a volt úgynevezett kizsákmányoló osztályt jelentette.

Az osztályfőnökünk ezt paraszti származásúra írta át.

Így kerülhettem be a gimnáziumba, de amikor azt elvégeztem, akkor megmondták, hogy ne is adjuk be az egyetemi felvételi kérelmet, mert úgysem küldik tovább. Tehát a táborba hurcolásunk és megbélyegzésünk végigkísért bennünket egy életen át.

 – A rendszerváltozás után kaptak kárpótlást sérelmeikért?

– Kaptunk kárpótlási jegyet, de legyünk őszinték: ez nem volt jelentős segítség. Tőlünk mindent elvettek, és kaptunk érte kárpótlási jegyet.

Az egyszerű emberek kárpótlási jegyét megvették a csalók, a pénzemberek, így a kárpótlás csak nagyon keveseken segített érdemben.

 

A hortobágyi táborok gyűrű területe. dr. Hajdu Lajos, 2009. (Forrás: Saád József)

– Kapnak még valamilyen segítséget?

– Igen, aki három évnél tovább raboskodott, az havi negyvenezer forintot kap. Akik egy évnél kevesebbet voltak a táborokban azok havi hatezer forintot kapnak – holott tőlük is elvettek mindent, nekik is tönkretették az életüket. Az anyagi kártérítések összege igen méltánytalan. Szülők, nagyszülők szüntelen és embertelen munkájáért, a teljes kisemmizésünkért nagyon töredékes és igazságtalan ez a kárpótlás.

Jó lenne, ha nagyobb társadalmi figyelmet kapnánk.

Ezt nem hiúságból kérnénk, hanem azért, hogy a következő generáció is lássa, hogy milyen embertelen dolgok történhettek meg a múltunkban. Ők pedig tegyenek arról, hogy ilyen a jövőben soha ne történhessen meg.

– Mivel igyekeznek ezt elérni?

– Egyesületünk, a Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesülete évtizedek óta azon dolgozik, hogy történetünk még jobban megismerhetővé válhasson a következő generációk számára.

Valamennyi tábort igyekeztek eltüntetni, ma már csak a volt rabok által készíttetett emléktáblák, emlékművek jelzik a magyar gulág helyszíneit.

Több nagyobb városban önkormányzati támogatással állítottak emlékművet, szerveznek megemlékezéseket. Jelenleg Szegeden szeretnénk egy méltó emlékművet, mely emlékeztetne a kommunista rendszer embertelenségére, mely családok ezreit tette tönkre és semmizett ki.

 

Tóth Gábor

 

Deáky Zita: A diktatúrák a családokban ellenséget láttak

Társadalomkísérlet a Hortobágyon

A kommunizmus nürnbergi pere még várat magára – Hantó Zsuzsa a Vasárnapnak

Iratkozzon fel hírlevelünkre!