A kommunizmus nürnbergi pere még várat magára – Hantó Zsuzsa a Vasárnapnak

Hetven évvel ezelőtt, 1950 nyarán indult meg a kommunista hatalom – a köztudatban legkevésbé ismert – erőszaktette, melynek során a nyugati és a déli határsávból családok ezreit hurcolták el a Hortobágyon létesített kényszermunkatáborokba. A megalázottság, a mellőzés és a kirekesztés azonban nem szűnt meg a táborok felszámolásával. – A derékba tört életutakat nem lehetett ott folytatni, ahol korábban abbamaradtak. A kommunizmus áldozatainak rendszerváltozás utáni anyagi és erkölcsi rehabilitációja „megkésett” – mutat rá Hantó Zsuzsa történész, akivel a zárt táborok világáról beszélgettük.

– A kényszermunkatáborok és a kitelepítések mellett a hortobágyi zárt táborok egykori léte kevésbé van jelen a köztudatban. Kik és miért kerülhettek zárt táborba?

– 1950. június 23-án kezdődött a déli és a nyugati határsáv területéről a családok azonnali kitiltása, bírói ítélet nélküli közigazgatási határozattal. A család minden tagjának minden ingó és ingatlan vagyonát lefoglalták. Családtagonként 25 kg ingóságot vihettek magukkal, de a ténylegesen elvihető ingóságok mennyiségét az elvitelt felügyelő ÁVH-sok döntötték el.

Hantó Zsuzsa történész (Fotó: Körtési Béla)

Bárkiből lehetett táborlakó, ha nem tartozott a kommunista csőcselékhez. A táborokba nem azért zárták az embereket, mert bármit is elkövettek, hanem azért, mert származásuk szerint azok voltak, akik. Akkor szokásos szóhasználattal a „múlt emberei”, a régi rezsim feltételezett támogatói vagy a „nép ellenségei”, mely fogalom rendkívül tág volt. A kommunista hatalom tényleges vagy feltételezett politikai ellenfelei, akik veszélyeztetni látszottak az „új társadalom” építését.

Az elhurcoltak Hortobágy, Nagykunság és Hajdúság területén létesített 12 zárt tábor valamelyikébe kerültek. A létezésüket bizonyító okmányokat (igazolványokat, diplomákat stb.) elvették és elégették. Az elhurcoltaknak csak annyit mondtak az őket őrző táborparancsnokok:
„Veletek fogjuk megzsírozni a földet! […] Itt fogtok megdögleni.”

A hatalom célja a zárt táborok lakóinak megsemmisítése volt.

A túlélők azért hallgattak, mert a közel ötven évig tartó kommunista diktatúra idején nem beszélhettek az őket ért embertelenségekről. Szabadulásukkor megfenyegették őket, amennyiben bárkivel megosztják azt, ami velük történt, Szibériában találják magukat. Mivel irataikat elégették, csak a szabaduláskor kiállított papír állt rendelkezésükre. Ezzel igazolhatták önmagukat és azt is, hogy az 1950 és 1953 közötti időt hol töltötték.

Magyarország 525 településéről történtek elhurcolások a nyugati és a déli határsávból. (Forrás: Hantó Zsuzsa: Kitiltott családok, Magyar Ház Kiadó,  Budapest, 2009, CD-melléklet)

– Már kevesen szólíthatóak meg az egykori szemtanúk közül. Mennyire lehet kutatni a zárt táborokat?

– A rendszerváltásig közel ötven év telt el, amíg a zárt táborok létét bizonyító levéltári források 1995 után kutathatók lettek. Szerencsére voltak gondos levéltárosok, akik az iratokat elrejtették, ugyanis féltették azokat a megsemmisítéstől. Én 2000-ben találtam meg a dokumentációt a Belügyminisztérium Központi Irattárában, Kajári Erzsébet levéltárossal végzett, több hónapig tartó kutatómunka eredményeként.

 

A deportált családok zárt táborai a Hortobágyon, Nagykunságban és Hajdúságban (1950-1953). Név mellett a tábor létesítésének éve (Rajzolta: Dr. Hajdu Lajos, 2007, Hantó Zsuzsa: Kitiltott családok, Magyar Ház Kiadó,  Budapest, 2009, CD melléklet)

 

– A zárt táborokba kerülteket milyen körülmények fogadták?

– A deportáltak „otthona” az eredetileg gazdasági célra készült épületek, gépszínek, kukoricagórék, valamint istállók: juhakolok, marhaistállók, tyúkólak, disznóólak voltak. Több száz ember élt egy fedél alatt, a földre szórt szalmán, az istállókban széldeszkákból tákolt emeletes ágyakon. Egy embernek 40-50 centiméter jutott. A „luxuselhelyezést” a tyúkólak és a disznóólak jelentették, ahova két, négy illetve hat tagú családok egyedül költözhettek. Fűtés nem volt, egy tűzhely „fűtötte” az egész istállót vagy a gazdasági épületet. Tisztálkodási lehetőség, mosdóhelyiség ugyancsak hiányzott. Vizet a kútból húzhattak, táboronként egy-egy kút állt rendelkezésre. A lavórokban mosakodókat kifeszített lepedőkkel takarták el a többiek elől. Az elhurcoltak leleményességére bízták, hogy megteremtsék maguknak a higiéniát.

1950 szeptemberétől a táborok létszáma folyamatosan nőtt. Ekkor már nemcsak a határsávból, hanem az ország egész területéről, 525 településről – köztük Budapestről is – kitiltottak családokat, a betegeket és mozgásképteleneket is, közel tízezer embert, megközelítőleg 2500 családot.

– Családok, nők, férfiak, aggok és gyerekek együttesen kerültek ítélet nélküli fogságba. Hogyan telt a napjuk?

A táborban a megalázás volt az elsődleges. A felnőtteket és a tizenegy év feletti gyerekeket is munkavégzésre kötelezte a Hortobágyi Állami Gazdaságok. A szezonális mezőgazdasági munkák idején márciustól novemberig foglalkoztatták a deportáltakat. A szezonális munkák befejeztével az állattenyésztésben, fuvarozásban a táborlakók körülbelül 40%-ának tudtak munkát adni. Ezért a fiatalokat november és március között elvitték a Mátrába fakitermelésre.

A mezőgazdasági munkavégzés helyére rendőrhatósági őrizettel, gyalog mentek. Napi 4-12 kilométert oda-vissza megtéve. A munka a gyaloglással együtt 10-14 órát vett igénybe. A tizenegy éven aluli gyerekek kóboroltak a tábor területén, sem felügyeletükről sem élelmezésükről nem gondoskodtak. Később a szülők szervezték meg a taníttatást és a felügyeletet: az egyik táborlakó személyt bízták meg vele. Miután a munkából visszaértek, akkor kellett megoldani a mosdást, mosást, főzést.

– Az állami gazdaságok trösztje milyen munkákat végeztetett velük, és milyen ellenszolgáltatást kaptak a dolgozók? Szabad és „telepes” között milyen különbség volt az állami gazdaságokban?

A táborlakók a belügyminisztériumtól a „telepes” elnevezést kapták. A cél a társadalom megtévesztése volt.

A zárt táborlakók úgy voltak szabad munkavállalók, mint ahogy az ÁVH verőlegényei testmechanikusok, a kivégzés a szocialista védekezés első foka.

A táborlakók kapták a legnehezebb és legalacsonyabb díjazással járó munkákat. A táborlakók és a szabad munkavállalók nem érintkezhettek. Amikor a „szabadok”, az állami gazdaságok dolgozói rájöttek, hogy a táborlakók nem ingyenélő naplopók – ahogy őket a politikai propaganda beállította –, titokban segítették őket. Odakiáltottak: „Itt felejtette a kosarát, nem hiányzik?”.

Ahol minden családtag dolgozott, tudtak annyit keresni, hogy szerényen, de megéljenek. Ahol kisgyerekek voltak vagy beteg nagyszülők, ott éheztek, illetve a többi táborlakó segítette őket. Csomagot 1951-től kaphattak, de azokat a rendőrök megdézsmálták, így azoknak csak kisebb része jutott a rászorulóknak. Gyakori volt a verés, éjszakai fogva tartás után nappal munka, azaz az egész napos szenvedés. A büntetés oka, hogy kérték a munkabérek kiadását, a foglalkoztatást, vagy tiltakoztak a csomag megdézsmálása ellen.

A hortobágyi zárt táborok egyikének, Árkusnak a helyszínrajza (Forrás: Hantó Zsuzsa)

–  Mikor és hogyan szabadulhattak a hortobágyi zárt táborba kerültek?

Sztálin halálát követően enyhült a megsemmisítést célzó bánásmód. A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa 1034/1953. (VII.26.) számú határozata feloldotta a rendőrhatósági őrizet alá helyezést, de 1953. október 31-ig kellett felszámolni a zárt táborokat, amikor a mezőgazdasági munkák befejeződtek.

– Milyen későbbi életutat járhattak be azok, akiket a hatalom ilyen módon is megbélyegzett és megalázott?

1953. évi szabadulásukat követően nem kapták vissza elkobzott ingó- és ingatlan vagyonukat, azaz fedél nélkül maradtak. A családok szétszakadtak, mert az albérletek nem fogadtak be 5-10 fős családokat. A gyerekeket a szülők igyekeztek rokon vagy ismerős segítségével tanuláshoz vagy munkához juttatni. A szülők csak nehéz fizikai munkát végezhettek, segéd- vagy betanított munkát, azt is gyakran változtatták, mert rendszeresen elbocsátották őket. A nyugdíjasok nyugdíját megvonták, így a középgenerációnak nemcsak a gyerekek, hanem a szülők ellátása is feladatává lett, miközben albérleteket (maguk, gyerekeik és szüleik részére) fizettek.

A fiatal táborlakók többségében élt a tanulás utáni vágy, de származásuk miatt akár évtizedig is vártak, amíg estin vagy levelezőn továbbtanulhattak. A nyelvtanuláshoz nem kellett iskolába járni, s ebben az egykori táborlakók készséggel segítették egymást.

Széchenyi Ferenc Kistérségi Tájmúzeum „Ítélet nélkül – családok munkatáborokban” című állandó kiállítás (Forrás: Hantó Zsuzsa)

– Hogyan befolyásolta a családok életét a zárt tábori lét a kényszerlakhelyhez kötöttség felszámolását követően?

Mit érzett s mit érezhet máig például az a három éves gyermek, akit szülei 10-14 órára magára hagytak, s ki volt szolgáltatva a kutyás rendőrök kénye-kedvének, akik a tábort őrizték, s mit éltek át szülei? Volt olyan gyermek, akit lábánál fogva felakasztottak a „tréfás rendőrök”, vagy megásatták velük a sírjukat és beállították őket a gödörbe. Vagy az a mozgásképtelen, magatehetetlen idős ember, aki ugyancsak egész nap magára maradt a bűzös juhhodályban élelem és víz nélkül?

A náci diktatúra felszámolását követően, 1945-től lehetett arról beszélni, olvasni, hogy mi történt a diktatúra hónapjaiban. 1945-től erkölcsi és anyagi értelemben egyaránt rehabilitálták a jogfosztottakat. A kommunista diktatúra áldozatai évtizedekig – minthogy a kommunista diktatúra közel öt évtizedig tartott – nem beszélhettek szenvedéseikről. Magukra hagyva, lélegzetvételnyi időket sem hagyva újabb és újabb megpróbáltatások vártak rájuk. Az élet kihívásaira többen betegséggel és korai halállal válaszoltak, többen vasakarattal, „nem adhatom fel, megmutatom mire vagyok képes!”-mentalitással, mert kegyetlen élmény volt kiszolgáltatott ellenségnek lenni, s nem tartozni sehová, nem ismerve a kiszolgáltatottság valódi okát. A tehetetlenségbe kényszerített tehetség gyilkolja igazán a testet, rombolja a lelket. Ez a diktatúrák legnagyobb bűne.

A kommunista diktatúra túlélő áldozatainak a rendszerváltást követően sem álltak rendelkezésükre pszichológusok, így az évtizedes traumák a gyógyulás reménye nélkül betokosodtak.

Anyagi és erkölcsi rehabilitációjuk megkésett, hiszen évtizedekkel később következett, és csak látszólagos volt. A ’90-es évektől a privatizáció és a kárpótlás véglegesítette a kommunista diktatúra vagyonfosztását. Idézem Görgey Gábort:

„Ezekben a lopott házakban általában még azok laktak, akiknek, mint a rendszer kedvezményezettjeinek, annak idején, miután az osztályellenséget kisöpörték belőlük, kiutalták az ingatlanokat. Akik a bitorolt lakásokat és villákat nem csupán nevetséges áron vehették meg – a bűnös magántulajdont tagadó kommunizmus nagyobb dicsőségére -, hanem még erre is tizenöt éves OTP kölcsönt kaptak. A történelmi családok, az egykori uralkodó osztályok és polgárság tulajdona tehát végül oda került, ahol állítólag történelmileg a helye volt: a győztes munkásosztály funkcionáriusaihoz, illetve a rendszer hű kiszolgálóihoz. Telekkönyvileg bejegyezett magántulajdonként. Miközben az eredeti tulajdonosok lassan és többnyire nyomorúságosan elpusztultak.”

Görgey Gábor szülei Tulipán utcai villájáért 290 ezer forint értékű kárpótlási jegyet kapott, míg az ÁVO-s fia, aki bentlakóként megvásárolhatta, 80 millió forintért adta el a villát. A vagyon átcsoportosítása politikai döntés volt, a szabad választásokat követő Magyarországon. Ugyancsak politikai döntés volt, és ennél is nagyobb károkat okozott és okoz az erkölcs relativizálása, a múlt be nem vallása.

A kommunizmus nürnbergi pere erkölcsi és anyagi értelemben is még várat magára, nem lehet a végletekig halasztani: elmúlt 76 év!

 

Tóth Gábor

Kiemelt képünk illusztráció, forrása a Fortepan.

 

A témában olvasásra ajánljuk: 

Senkink és semmink nem volt – egykori kitelepített bárói sarj a Vasárnapnak

Kényszerű rabság, kettétört sorsok, jelöletlen sírok

Aki a politikai rendőrségnek nem tetszett, internálótáborba került – Bank Barbara a Vasárnapnak

A budapesti nyilas-desperadók kegyetlenkedései máig nem kellően ismertek