Aki a politikai rendőrségnek nem tetszett, internálótáborba került – Bank Barbara a Vasárnapnak

1945 elején megkezdődött az addigi politikai erő és karhatalmának teljes felszámolása. A budapesti csata után, '45 márciusában megindult a hazai internálótáborok kialakítása is, ahova több tízezer ártatlan ember is került. Bank Barbarával, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának tagjával beszélgettünk a magyarországi internálótáborok kialakulásáról és működéséről.

– 1945-ben megalakultak a hazai internálótáborok. Kik és hogyan kerülhettek a fogvatartottak közé?

– 1945 márciusában még tart a második háború Magyarország területén, amikor a front keleti oldalán már felállítják az internálótáborokat. Kezdetben elsősorban a háborús és népellenes bűnökkel meggyanúsítottakat, kisnyilasokat, volksbund-tagokat zártak be ezekbe a táborokba. Ezzel párhuzamosan és a következő hónapok, évek során egyre bővült azok köre, akiket viszont már a kialakuló új rendszerrel szemben tartott megbízhatatlannak a kommunista irányítás alatt álló politikai rendőrség. Mára talán furcsán hangzik, de akkoriban

ahhoz, hogy valakit internáljanak, akár egy rosszindulatú feljelentés is elég volt, illetve a Péter Gábor vezette politikai rendőrség vélt vagy valós gyanúja, hogy a kiépülő népi demokráciára veszélyes lehet az adott személy.

Bank Barbara, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának tagja (forrás: Nemzeti Emlékezet Bizottsága).

Az internálások súlyát érzékletesen mutatja, hogy ezekben az években csak Budapesten nyolc és tizenöt között váltakozott az internálótáborok száma.

Voltak táborok, amelyek csak fél évig működtek, mások viszont hosszú évekig. Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy ekkor minden vármegye székhelyén is felállítottak internálótáborokat. Sőt, volt, ahol az internáltak magas száma miatt megyei és városi internálótáborok egyaránt működtek. Ilyen táborok jöttek létre többek között Pécsen, illetve a szomszédos Tolna vármegyében is. Utóbbiban, amikor a németek kitelepítése előtérbe került, akkor azokat a svábnak tekintett családokat, akiket nem tudtak azonnal eljuttatni Németországba, ideiglenesen a már felszámolt, nem használt internálótáborokban gyűjtötték össze.

A táborokat 1946 őszén centralizálták, eleinte öt tábort jelöltek ki az országban, aztán ez háromra csökkent. Mire azonban a rendelet végső szövegezése megtörtént, addigra már csak egy központi tábor maradt: Buda-Dél, a mai Petőfi-laktanya.

1945-ben nők, férfiak, gyerekek is voltak Buda-Délen, és nem csak politikai, hanem köztörvényes okokból fogvatartottak. Amikor a táborokat központosították, akkor ez a helyzet letisztult. Akkor már csak ténylegesen politikai alapon és különböző vélelmezett vádak alapján internált a politikai rendőrség. Akiket felmentettek a népbíróságok, azok is tömegével kerültek az internálótáborba, ugyanis, ha a politikai rendőrség úgy gondolta – és többnyire úgy gondolta –, akkor oda küldött mindenkit, akit politikailag veszélyesnek tartott.

Az internálás eredetileg minimum hat hónapig tartott, melyet háromszor lehetett meghosszabbítani. Hat havonta formálisan, papíron felülvizsgálták az internáltak ügyeit, és kiállították a hosszabbító határozatokat. 1950 után már ezzel sem törődtek.

Belügyminisztérium Államvédelmi Hatóságának (BM ÁVH) eskütétele, 1949 (Forrás: Fortepan)

– A munka és a megfélemlítés miatt volt szükség ezekre a táborokra, vagy a kiépülő kommunista hatalom valóban félt egy politikai restaurációtól?

– Nem vitás, hogy a háborúban kivéreztetett országot újra kellett építeni, ezért az internáltak munkaértéke 1945-ben és 1946-ban jelentős volt. Országszerte romeltakarításokhoz, aknaszedésekhez, különböző fizikai munkákhoz használták fel a táborok lakóit. 1947 és 1949 között is dolgoztatták őket, de az Államvédelmi Hatóság megalakulását követően a munkának más jelentősége volt. Tiszalökön és Kazincbarcikán internáltak munkája révén épült a Tiszalöki Vízierőmű, valamint a Kazincbarcikai Vegyikombinát, a recski táborban viszont egészen másképpen alakult a munka. Az ottani kőbányában az agyonéheztetett, vegzált rabokkal nem kimondottan hatékony termelőmunka folyt. Kezdetleges eszközökkel, olykor mindenféle munkaeszköz nélkül dolgoztatták az őrizeteseket.

A munka sokszor mindenféle valós célt nélkülöző büntetés, csuklóztatás volt, melyek nem egyszer csak az őrök kegyetlenkedéseit szolgálták.

A recski táborban a munka értéke és hatékonysága is egészen más volt. Az a lerongyolódott, éhező társaság (30-40 kilót is veszítve súlyukból a fogvatartásuk alatt), érthetően nem tudott megfelelően dolgozni. A kapott napi 800 kalóriát magába foglaló táplálékbevitel nem tette lehetővé a hatékony fizikai munkát.

A tiszalöki erőmű makettje, 1951 (Forrás: Fortepan.hu).


– Az internálótáborok egyik leghírhedtebbje, Recsk egyfajta megsemmisítőtáborként üzemelt?

– Nem, ezt nem lehet így kijelenteni, mert erre vonatkozóan konkrét dokumentumokkal nem rendelkezünk. A recski internáltak, visszaemlékezők használták a „megsemmisítőtábor” kifejezést Recskre. Tudjuk, hogy az emberélet nem számított, hiszen a fogvatartottaknak nem volt letéti jegyzékük, életükkel valóban nem kellett elszámolnia a táborparancsnoknak. Ugyanakkor harminckét konkrét haláleset ismerete mellett nem lehet kimondani azt, hogy a tábor megsemmisítőtáborként működött volna. Elbeszélések, visszaemlékezések számolnak be arról, hogy sokkal többen haltak meg regisztrálatlanul: éhezésben, betegségben, balesetben, illetve az őrök bántalmazása következtében. A táborban elhunytak száma máig ismeretlen. Ez is a kommunista diktatúra egyik „öröksége”. A recski internálótábor a mintát tekintve szovjet típusú, GULAG-szisztémára épülő kényszermunkatábor volt.

– A recski fogvatartottak összetétele más volt, mint a többi internálótáborban?

– Széles társadalmi rétegből kerültek Recskre az emberek. Többek között az olyan politikai alternatívát adó értelmiségi réteg volt ott, akik egy másmilyen, független Magyarországot képzeltek el 1945 után, nem olyat, mint ami Rákosi Mátyásékkal megvalósult. A második világháború alatti ellenállás tagjai, katonatisztek, fiatal egyetemisták, értelmiségiek, földművesek, vasutasok, valamint azok a szociáldemokraták, akik nem értettek egyet a Kommunista Párttal való egyesüléssel – ők is mind odakerültek.

– Gyakran lehet arról hallani, hogy az egykori nyilasok kiszolgálták az új hatalmat. Kevesebbet hallani viszont arról, hogy nyilasok internálótáborba kerültek volna.

– A nyilasvezetők többségét elítélték, és a legsúlyosabb büntetéseket kapták: börtön- és halálbüntetést. 1946-ban még biztosan voltak valóban nyilasgyanús vagy nyilasfegyveres pártszolgálatosok az internálótáborokban. Jelentős részüket a bírósági tárgyalások során felelősségre vonták, és el is ítélték. A későbbiekben az internáltak között kisebb volt a nyilasok arányszáma. A fogvatartottak között ugyanakkor voltak olyan újságírók, akik szélsőjobboldalinak nevezett lapokba írtak, őket is elítélték pár évre. Büntetésük letöltése után nem kerültek szabadlábra, hanem a politikai rendőrség internálta őket.

– Mi jelenti a legnagyobb nehézséget a kutatóknak ebben a témakörben?

– Az iratok hiánya, például a táborok működésének iratanyaga. Amikor valaki bekerült egy táborba, akkor róla iratanyag készült, legrosszabb esetben csupán a szabadulási dokumentum. A táborok működéséről, mechanizmusáról azonban nagyon-nagyon kevés irat maradt fent, miközben tudjuk, hogy napi és heti jelentéseket kellett tenni mind az őrségről, mind az internáltakról, valamint havi jelentéseket, összegzéseket kellett összeállítani a táborparancsnok számára. Kistarcsáról vannak jelentések 1951-ből, ’52-ből, valamint szórványos jelentések akadnak Recskről is. A többi táborról még hiányosabb képpel rendelkezünk, Sajóbábonyról, Bernátkútról még kevesebbet tudunk. A kutatóknak még sokáig ad feladatot, hogy a magyarországi internáló- és kényszermunkatáborokat szívós munkával, de jobban megismerhessék és másokkal megismertethessék.

 

Tóth Gábor

 

A témában olvasásra ajánljuk:

Kéri Kálmán vezérezredes hazaszeretete ma is példamutató

 

A budapesti nyilas-desperadók kegyetlenkedései máig nem kellően ismertek

Több oka is volt a magyarok szovjet lágerekbe hurcolásának