Korunkban alapvető társadalmi nehézségeket okoz a tisztelet hiánya. Ennek hátterében elsősorban a nevelés aktív és passzív hiányosságai állnak, hiszen a tekintély iránti tisztelet kialakulása egyértelműen a szülőkkel való kapcsolatra vezethető vissza.
Aktív, amennyiben a tekintélyből fakadó előnyüket öncélúan, a gyermekre nézve hátrányosan érvényesítik, vagy akár az óvoda, vagy az iskola idején a nevelőkkel szemben cinkosként vesznek részt a gyermekkel egyes csalásokban, vagy a nevelőről, iskoláról szóló destruktív kommunikációban.
Passzív, ha például a szülők azért, hogy gyermekük szemében a „legjobb” jelzőt elérjék (vagyis tulajdonképpen saját önértékelésük hiányait ellensúlyozzák), a gyermek fegyelmezését elhanyagolják, vagy például a szülők a gyermek számára nem állítanak fel korlátokat, neki mindent megengednek. Ilyen és ezekhez hasonló esetekben a gyermek nem tudja már megérteni, hogy miért is kellene tiszteletet adni akár a tanárainak, akár a szüleinek, vagy egy ismeretlen, idősebb embernek, ami alapvetően a társadalomban betöltött helyével kapcsolatban fog súlyos nehézségeket okozni számára.
Akár csak úgy is, hogy nem érzi majd vonzónak és elérendő célnak, hogy ő maga is egyszer felnőtt legyen, hiszen számára eddig semmi kiemelkedőt nem jelentett, ha valaki elérte az érett kort. Sőt, gyermekként olyan előjogokat birtokolt, amiket tapasztalata szerint felnőttként elveszít majd!
Persze, aztán sok intézménynél is látjuk, hogy akár a tanárok is viszik tovább ezt a mintát! Hányszor történik meg, hogy átsétálva az iskolaudvaron látjuk, hogy a gyermekek játék közben üvöltve trágárkodnak egymással, de a tanárok egymással beszélgetve, mit sem törődnek ezzel, vagy ehhez hasonló jelenségekkel.
hirdetésVégül felnőttként hasonló dolgokkal fogja magát szembetalálni az ifjú, amikor a társadalom egyetlen területén sem lehet, legfeljebb színjáték szerű tiszteletadással találkozni.
Egy igen laza szülő erre megkérdezhetné: „mi a baj ezzel?” A „jófejség”, vagyis a nevelés hiánya azonban jelentős nehézségeket okoz mind a gyermeknek, mind a társadalomnak. Már avíttnak tűnik, ha azt mondom, ebből származik pl. az is, hogy a gyermek elvárja majd, hogy minden felnőtt személy szerint neki bizonyítsa be, hogy rászolgált a tiszteletére. Ma már ennél előrehaladottabb állapotok vannak!
A gyermek oldaláról, a tekintély és a tisztelet lenne az, amely a felettes énjének egészséges kialakulásáért felel.
Vagyis, leegyszerűsítve az önkontrollért felelős. Ez által lesz képes önmaga felülmúlására, vagy arra, hogy akkor is kitartson egy jó úton, ha az nehéz, vagy unalmas. Ám, ha valami hiányzik, az nem azt jelenti, hogy nem is lesz valamiféle viszonya vele a gyermeknek! Attól még, hogy a szülő nem neveli a gyermekét, vagy nem jól alkalmazza a tekintélyéből fakadó lehetőségeit, attól még a gyermek érzi annak szükségességét, de torz képet kap majd róla. Vagyis, hasonlóan a kötődési minták torzulásaihoz, a tekintélyről is lesz egyfajta benyomása a gyermeknek, csak éppen torz lenyomata marad.
Így például úgy fogja érezni, hogy aki tiszteletet várna tőle, az esetleg valami hátsó szándékkal közelít hozzá. Ez a házasságban is nagy nehézségeket szül, ahol a felek kölcsönös tiszteletén alapul minden. És éppen így nehézséget fog jelenteni bármiféle kommunikációban, ahol majd nem fogja találni a megfelelő hangnemet a másik féllel. Így már talán értjük, hogy mind az interperszonális, mind az intraperszonális kapcsolataiban konfliktusokat fog ez szülni. Miként fogja érzékelni és értelmezni a valóságot az az ifjú, aki minden személyét ért kritikát, vagy akár kedves kérést szinte személyes sértésként kezel? Hogyan fog önmagát legyőzve megharcolni a házaspárjáért, ha egyszer úgy értelmezi a valóságot, hogy minden, ami nehéz az nélkülözi a szeretetet?
Korunkban akkora nehézséget okoz mindez, hogy az egyszerű szövegértelmezésektől (aminek nehézségeinél, természetesen más is szerepet játszik!), a konstruktív vitákig minden területen alapjaiban ássa alá a kommunikációt. És éppen így, alapvető hiányosságokat okoz minden személyek közötti kapcsolatban, destabilizálva azokat. Érdemes feltenni, tehát szülőként a kérdést: magánügy-e az, ha nem neveljük a gyermekeinket tiszteletre? Hiszen velük szúrunk ki!
Ne a gyermekink fizessék meg a mi belső hiányosságaink árát!
Molnár Miklós
Miklós atya további írásai ide kattintva olvashatók.
Kiemelt képünk forrása: Pixabay.com
