A családi zenekarunk megvédett minket a kommunistákkal szemben – Prohászka Antal a Vasárnapnak
– Mi vezette az édesapját, Prohászka Józsefet arra, hogy gitárral dicsérje Istent a templomban és a szentmiséken, hiszen hazai példákat nemigen láthatott akkoriban maga előtt?
– Apám, aki 1899-ben született, alapvetően építészmérnök volt. Az első világháborúban, éppen, hogy leérettségizett, az olasz fronton szolgált katonaként. Ezalatt az olaszok megtanították őt gitározni. Amikor kicsi gyerekek voltunk, rengeteg olasz dalt énekelt nekünk is. 1934-ben végzett az egyetemen építészként, bár eredendően képzőművész szeretett volna lenni. Nyolc testvérem született – én a második voltam a sorban –, de egyikük még csecsemőként meghalt, amikor Kassáról kellett menekülnünk 1939-ben. Összeszedték az ott dolgozó mérnököket, így apámat is. Anyám kijelentette, hogy nem szakadhatunk el egymástól. Bevagoníroztak bennünket, és vittek Németországba. Az akkor legkisebb húgom úgy halt meg, hogy a vagonban a várandós édesanyám nem tudta tovább etetni. 1945 után a kereszténységnek semmi sem kedvezett ebben az országban. Apuka ekkor már főtanácsosi minőségben dolgozott építészmérnökként. Mivel édesanyám negyvenöt évesen elhunyt, édesapám egyedül viselte gondunkat, és következetesen hitre nevelt bennünket. Ez nem tetszett az akkori pártállami berendezkedésnek.
– Ez annyira szembetűnő volt kívülről nézve?
– Tekintve, hogy édesapámnak nagyon sok pap ismerőse volt – Prohászka Ottokár püspököt is ismerte, jóllehet csak névrokonok voltak –, mindenképpen lerítt rólunk a megélt vallásosságunk. Az atyák közül sokan rendszeresen hívták őt, hogy gitározzon a templomukban. Vitt bennünket is, a saját gyerekeit. A kis családi csapatunkat csak „Fiorettinek” neveztük el. Mivel nem volt külsős zenész tagunk, ezért „szervezkedés” vádjával nem tudtak minket a kommunisták nyakon csípni.
A családunk védett meg, miközben Istent dicsőítettük és neki énekeltünk. Apámnak volt egy naplója is, amit következetesen vezetett.
Alapvetően személyes, itthoni vonatkozásokat jegyzett fel benne, ám akadnak olyan részek is, amelyeket sokszorosan, vastag tintával áthúzott. Megfejthetetlenek maradtak mai napig is ezek a sorok. Valamit el akart rejteni, azt gondolom azért, hogy nekünk vagy bárki másnak nehogy baja essék az adott naplóbejegyzés miatt.
– Belenézhetek a naplóba?
– Nem. Senkinek nem adom a kezébe. A családunkról szól, ami leginkább belső információ. Ez csak ránk tartozik.
– A zenélésre vonatkozó részletek akadnak azért a feljegyzések között?
– Igen. Azok legtöbbje itt szerepel. Például: Szentes, Szeged, Vásárhely, Karcag, Püspökhatvan, Nagykőrös, Kisújszállás és még egy sor másik feljegyzett helyszín. Szinte minden vasárnap szolgáltunk valahol, 1964 után. Amikor kijöttünk a templomból, mindig figyeltek bennünket a rendszer emberei.
– Csak a zene miatt figyelték meg a családot?
– Nem. De mivel mindenkinek világos volt, hogy megéljük a hitünket Istennel, veszélyesek lettünk a rendszer szemében. Egy alkalommal rá akarták venni a szüleimet, hogy tagadják meg Istent. Beállítottak hozzánk egy autónyi szép gyerekruhával, élelmiszerrel és játékokkal. Azt mondták: ha felhagyunk a vallásos élettel, otthagyják ezeket a holmikat nekünk ajándékba. Erre apám nagyon mérges lett, és haragosan elzavarta őket, ami nagy bátorságra vall. Másnap már kevesebb fizetést kapott még a mellé beosztott segédmunkásnál is. Kemény idők voltak. Már nyugdíjazták, amikor velünk a templomokban énekelni kezdett. Pásztorjátékokat adtunk elő bendzsó, mandolin és gitár kíséretével. Olaszból és franciából fordított keresztény dalokat, sanzonokat is énekeltünk.
Apám tökéletesen beszélt több nyelven is. Lucien Aimé Duval jezsuita gitáros pap dalaiból is sokat fordított, amelyek azután elterjedtek sokfelé az országban. A spirituálékat is szerettük.
Később vettünk egy Jolána gitárt és egy basszusgitárt, amelyekre átdolgoztuk a korábban előadott dalainkat.
– Ki tanította a gyerekeket a húros hangszereken játszani?
– Mindenki odahaza tanulgatott. Így szépen lassan felállt a kis családi zenekarunk. Komoly darabokat is előadtunk. Például Tamás Gergely Alajos, a mára majdnem elfelejtett ferences zeneszerző Ite missa est című misekompozícióját.
Mindezt latinul – de gitáron!
Apám átírta az egész darabot a húros hangszereinkre. Csodálatos volt. A teljes latin liturgikus szöveg pengetős hangszerekkel, mozgalmasan. Szerettük nagyon. Én csak később, a kántorképzőben tanultam meg orgonálni. Először Szolnokon adtuk elő a gitáros átiratot. Akkor Németh Tibor atya volt ott a plébános.
– A plébánosnak nem volt rázós egy ilyen zenei eseményt meghívni a saját templomába?
– Dehogyisnem! Sokszor bevitték őt ezután a rendőrségre. Nagyon zavaros idők voltak. Semmi nem volt veszélytelen. Ennek ellenére tömve voltak a templomok, amerre csak játszottunk.
– Viszont önnek sem volt veszélytelen az élete a későbbiekben, ha jól hallottam.
– Nagyon is nem. 1956-ban felparancsoltak bennünket a kaszárnyákból Budapestre. Amikor azonban kiadták, hogy lőjünk a tüntetők tömegébe, én meg mások is megtagadtuk a tűzparancsot. Magyar ember nem lő magyar emberekre. Ezután menekülnöm kellett, hogy ki ne végezzenek. Csodával határos módon maradt meg az életem, a többiek eltűntek. Ezek után persze engem is megfigyeltek. Megígérték, hogy nem fognak felvenni semmilyen iskolába vagy jobb munkahelyre. Sajnos a kommunizmus a rendszerváltás után sem szűnt meg. Egy kis lakásba dobtak ki a korábbi otthonunkból – feltehetően azért, mert olyanok tudták meg az ötvenhatos múltamat, akik szellemi utódai a kommunistáknak. Sok minden nem változott a mai napig sem.
Úgy érzem, mintha most is a kommunizmusban élnénk.
– Hogy lehet ennyi borzalmat elviselni egy életen keresztül?
– Sokat segített nekem a rajzolás, amit édesapámtól örököltem. Gyerekkoromban is ez mentett meg. Amikor bevagoníroztak bennünket, hogy Németország felé vigyenek Kassáról, édesanyám apám építészeti papírjait tekercselte össze nekem, és varrt hozzá egy szütyőt, amiben a színesekkel együtt hordhattam. Sokat rajzoltam – szinte mindig. Az egyik német várost már bombázták az oroszok, én meg csak rajzoltam, rajzoltam, rajzoltam. Nem is emlékszem a borzalmakra, mert a rajzolásba merültem el teljesen. Később a festészet lett az életem. 
– Innen jött a hivatása, hogy festőművész legyen?
– Az életemet festem meg ma is a vászonon. Kialakítottam a saját, különleges stílusomat. A képeim nem a megszokott, általános értelemben vett „szép alkotások”. Látható szépet festeni akárki tud. Szerintem a képeimben a valódi szépség rejlik, amit egy kicsit meg kell fejteni.
A keresztény könnyűzene hőskorszakának veteránjai ma is példák
– Zene és festészet együtt van jelen az életében. A keresztény könnyűzene egyik első emblematikus eseménye a Szilas Imre beatmiséjének bemutatója. Önök találkoztak esetleg akkoriban?
– A képzőművészet a zenével tökéletesen összeér. Nagyon szeretem Bartókot. Van is egy festménysorozatom a zeneszerző műveivel. Szívesen alkottam ebben a témában, mert én a huszadik század gyermeke vagyok. Képekben is meg akartam ragadni ezt az időszakot. Kérdezte Szilas Imrét. Vele már csak akkor találkoztam, amikor a közelmúltban Amerikából hazajött. Nagyon megölelgettem őt akkor. Csodálatos találkozásunk volt.
Annak idején Zöldi Sándor atya szolgált Abonyban, aki még Szilasék előtt a Fiorettit hívta meg a templomába énekelni több alkalommal. Apuka gitározott, mi pedig bendzsóval, mandolinnal hoztuk a szólót. Ez a zenélés végigkísérte az egész életünket.
Minden pillanatunkat átjárta az Istentől ajándékba kapott szeretet. És mi erről énekeltünk a Fiorettivel. Emiatt a templomban voltunk otthon. Hol máshol? Hiszen dalokat zenghettünk Istennek! Ez volt a legtermészetesebb helyszín erre. Az atyák pedig örültek, ha elmentünk az egyházközségükbe a híveikhez.
– Az hazai könnyűzenei istendicséret korai muzsikusától és a zenésztől kérdezem: mi a művészet?
– A művészet az emberhez szól, de nem az embernek. Én az embereket nagyon tisztelem, de nem az ő egyéni igényeik szerint alakítom a művészetemet.
Nem alkothatunk a tömegnek. A művészek ne a tömegnek alkossanak, hanem a népnek! Ezt ma alig tudja valaki elfogadni a hajszolt népszerűség miatt. A tömegnek a Hitler meg a Sztálin alkotott. És mit? Egy borzalmat. A tömeg ítélte el Jézust is, hogy aztán Barrabást válassza a Messiás helyett…
Gável András 
A legnagyobb titokban kellett működnünk – Bolyki Eszter a Vasárnapnak
Boldog ember akartam lenni egész életemben – Varjú Imre vasmisés pap a Vasárnapnak
A kiemelt kép forrása: Soós Viktor Attila
