Ungváry Zsolt: A forradalom elmaradt; máig nyögjük a következményeit

„Tetszettek volna forradalmat csinálni!”, szerelte le Antall József az MDF elégedetlenkedőit egy frakcióülésen 1991-ben.

Hát, mi csináltunk volna. Én például 1984-től minden év március 15-én részt vettem az illegális vonulásokon a Petőfi-szobor–Kossuth tér–Batthyány-örökmécses–Margit híd–Bem tér–Batthyány tér útvonalon. Jelszavakat skandáltunk, énekeltünk, a rendőrök pedig előttünk vagy mögöttünk jöttek, olykor igazoltattak, olykor (Lánchídi csata) vertek is. Mi akkor azt gondoltuk, ha egyszer (a távoli jövőben) ez a rendszer megbukik, akkor vezetői, működtetői minimum börtönbe kerülnek. Azt hittük, ha egyszer kivonulnak az oroszok és megdől a szocialista egypártrendszer, akkor az csak forradalommal, nagy felfordulással, vérrel és verejtékkel fog történni. A rendszerváltás bizakodó légkörében még mindig úgy véltük (én legalábbis), hogy itt felelősségre vonásnak kell következnie. 1988 nyarától ott voltam minden nagyobb tüntetésen (a júniusi, Hősök terei erdélyi tüntetésről azért hiányoztam, mert akkor még Lenti helyőrségben töltöttem sorkatonai szolgálatomat), amelyeken egyre karakteresebben fogalmazódott meg (a szónokok és a résztvevők szavaiban és gondolataiban egyaránt), hogy a diktatúra és annak haszonélvezői el lesznek söpörve.

Aztán valahogy ez a forradalmi hangulat elkenődött, feloldódott tárgyalásokban, kompromisszumokban, paktumokban, később az elkaszált igazságtételi törvényben, majd a Demokratikus Chartában. Mi tetszettünk volna forradalmat csinálni, ha a rendszerváltó pártok nem tévesztenek meg minket azzal, hogy elegendő a demokratikus választás; békésen, az Országházban, kerek- és szögletes asztalok mellett is éppen olyan eredmények érhetőek el, mint az utcán. És mi döbbenten néztük végig, hogy azok a politikusok, újságírók, tévés és rádiós személyek, akik korábban hazudtak délben, hazudtak este, hazudtak minden hullámhosszon, prolongálták e tevékenységüket.

Nem engedték, hogy forradalmat csináljunk, és pláne nem álltak az élére. Igen, a forradalom elmaradt, és következményeit máig nyögjük.  Demokráciát csak demokratákkal szemben lehet játszani, megbocsátani csak bocsánatkérés és elégtétel után lehet, hazaárulókra nem lehet hazát bízni. Akkor sem, ha esetleg a többség megválasztja őket.

Ezeket a dolgokat nyilvánvalóvá kellett volna tenni. Ezt jelenti, hogy nem csináltunk forradalmat, és az átmenet ilyen langymelegre sikeredett. Ilyenkor persze jön az ellenvetés, hogy milyen nagyszerű a békés rendszerváltás; akartunk volna-e meghalni azért, hogy ezek valóban eltűnjenek az ország életéből. Meghalni természetesen senki sem akar. De van, amiért szívesen kockáztat. Harminc éve isszuk a levét, újabb generációk mennek rá, hogy nem húztunk éles vonalat, nem tettük véglegesen visszafordíthatatlanná a folyamatot. Ha az akkori tüntetőket megkérdezték volna, akartok-e még harminc év múlva is azon izgulni, vajon a KISZ- és párttitkárok, az 56-os megtorlók és unokáik vezessék-e az országot, vagy egy kicsit több kockázatot vállalva ezt végérvényesen lehetetlenné tesszük, mit választottunk volna?

Naponta két-három ember meghal az utakon, minden reggel, ha autóba ülünk, mérlegeljük a kockázatot, és általában úgy döntünk: az utazás, a helyváltoztatás, a gyorsaság megéri ezt a minimális veszélyt. Időnként leszakadnak a sífelvonók vagy a pályán buknak a sportolók, a hegymászók lezuhannak, a dohányosok tüdőrákot kapnak, mégis megéri nekik vállalni a veszélyt.

Talán mi is megkockáztattuk volna egy valóban független és belső árulóktól mentes Magyarországért…

A forradalom azonban nem évül el. 2006-ban ismét nem tudtuk végigjátszani, és másodszor is maradtak az egykori diktatúra szellemiségét képviselők (sokszor személyesen ők maguk vagy gyermekeik). 2010-ben megint úgy látszott, hogy a békés átmenet (ld. fülkeforradalom) mégis megvalósítható, a demokratikus felhatalmazáshoz makacsul ragaszkodó Orbán Viktor kiböjtölte, hogy a parlamentáris demokráciák játékszabályai szerint kerüljön vitathatatlanul hatalomra.

De mi lesz, ha a bolsevik hazaárulók újból visszatérnek? Harmadszorra talán már nem fogjuk eltéveszteni.

Főleg, ha a jólétbe kicsit belefásult nemzedékek felfogják, mi a vesztenivaló. Az adottságnak tekintett családtámogatás, a (csaknem teljes) foglalkoztatás, biztos megélhetés helyett a jól ismert megszorítások, felpörgetett infláció, munkanélküliség; a külföldre eladott közműcégek emelkedő rezsidíjai, értékét vesztő nyugdíj. A migránsok befogadásával etnikai átrendeződés (mi magyarok sajnos pontosan tudjuk, hogyan lehet elveszíteni országrészeket menekültek befogadásával, letelepítésével). Az önálló, magyar érdekű külpolitika helyett mások kiszolgálása.

A forradalomnak a diktatúrát és azok működtetőit kellett (volna) elsöpörnie. Ez elmaradt. A küzdelem továbbra sem két demokratikus, a nemzeti és a köz érdekeit védő és képviselő oldal, hanem a demokratikus (nemzeti) és a diktatórikus (önmagától soha el nem határolódott, eszméiben, személyeiben azt képviselő, azóta is idegen érdekeket kiszolgáló, globalista) oldal között folyik.

A forradalomnak nem a regnáló kormányt, hanem egy eszmét és kiszolgálóit kellett volna (kell) végleg eltávolítani a közéletből. Az kevés, ha Metternich vagy Ferdinánd lemond, amennyiben helyettük Ferenc József és Haynau jön.

Amit megspóroltunk magunknak 1989-ben, amit elmulasztottunk 2006-ban, amiről azt hittük 2010-ben, hogy egy tollvonással megoldottuk, az megint itt kopogtat. A hazánk és nemzetünk elvesztésére szövetkezett erők újra a kapuknál állnak. Ne engedjük be őket!

 

Ungváry Zsolt

A szerző korábbi írásai itt találhatók.

 

Kiemelt képünkön Viktor Silov altábornagy, a Déli Hadseregcsoport parancsnokának autója átlépi a határt a Záhony-csapi átkelőhelyen. Az utolsó szovjet katona is elhagyta Magyarország területét 1991. június 19-én, 15 óra 1 perckor a magyar–szovjet határnál a záhonyi átkelőhelyen (Fotó: MTI/Kleb Attila)

 

 

Iratkozzon fel hírlevelünkre!