A lengyel társadalom liberalizálódásáról Ivanova Patríciát, a Morus Vezetőképző Akadémia (MVA) szakmai munkatársát kérdeztük, aki jelenleg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem lengyel mesterszakos hallgatója.
– Néhány hónappal ezelőtt az abortuszpárti lengyelek tüntetéseitől volt hangos a nemzetközi sajtó. Továbbra is vannak demonstrációk?
– Mióta hatályba lépett az abortuszt szigorító törvénymódosítás, a sajtóból és az ismerőseimtől tájékozódva azt tapasztalom, hogy egyre ritkábban vannak tüntetések, valamint a résztvevők száma is jócskán megcsappant. Egyébként érdekes, hogy bár a demonstrációk eredetileg az abortusz miatt robbantak ki, elég hamar átváltoztak kormányellenes megmozdulásokká. Megdöbbentő volt látni a számomra, hogy sok minden más, a művi terhességmegszakítástól teljesen független politikai indíttatás is teret kapott a tüntetéseken. Viszont nagyon örülök, hogy az elmúlt hetekben életvédő plakátok árasztották el Lengyelországot. Jó látni, hogy a jobboldaliak és a katolikusok is aktivizálták magukat. Kevésbé örülök viszont, hogy ezeket a plakátokat rendszeresen megrongálják.
– A plakátok mellett sajnos a templomok és a kegyhelyek sincsenek biztonságban, szinte mindennaposak az azokat érő támadások. Van bármiféle ellenállás a jobboldali, katolikus lengyelek részéről?
– Igen, én úgy látom, hogy hála Istennek, van. Az elmúlt hónapok során rengeteg olyan akciót szerveztek – elsősorban katolikus fiatalok és futballszurkolók –, amely arra irányult, hogy megvédjék a templomokat, valamint helyreállítsák a megrongált műemlékeket. Mint magyar fiatal, aki katolikus és lengyel szakos is, egészen elfogult tudok lenni a lengyelek irányába. Él a fejemben egy idealizált kép Lengyelországról, ahol még fontosak a keresztény hagyományok és a tradicionális értékek. Sőt néha naivan még azt is el tudom képzelni, hogy Lengyelország egy igazi katolikus mintaállam. Azért mondom, hogy naivan, mert az utóbbi hónapok keresztényellenes támadásai miatt ez a kép kezd szertefoszlani bennem. S bár megható volt látni, ahogy a katolikus fiatalok a saját testükkel védték a templomokat, miközben rózsafüzért imádkoztak; mégiscsak az a helyzet, hogy Lengyelországban elég sokan vannak olyanok, akik az abortusz nevében barbár és agresszív módon rombolják az évezredes keresztény kultúrát, és még olyan szentek szobrait sem kímélik, mint például II. János Pál pápa.
hirdetés– Egy friss kutatás is alátámasztja azt, amit mondasz: az utóbbi harminc évben nagyjából felével csökkent a vallásosság a lengyel fiatalok körében. Vannak korodbeli lengyel ismerőseid? Ők hogy látják a helyzetet?
– Igen, vannak ismerőseim, sőt én magam is éltem kint öt hónapot (Erasmus-ösztöndíjasként tanultam a lublini II. János Pál pápa Katolikus Egyetemen). Azt tapasztaltam, és ezt a lengyel barátaim is megerősítik, hogy annak ellenére, hogy jóval több a katolikus és templomba járó fiatal, mint Magyarországon, ott is egyre inkább felkapottá válnak a liberális-baloldali ideológiák, amivel sajnos együtt jár az elvallástalanodás, az Istentől való elfordulás is. Az általad említett felmérés, valamint a tüntetések is azt üzenik az én értelmezésemben, hogy ez a folyamat már egy ideje zajlik.
Kicsit talán erős szavak ezek a részemről, de sajnos azt látom, hogy ez már nem az a Lengyelország, amelyik pápát adott a világnak.
II. János Pál a 90-es években felhívta a figyelmet arra, hogy nem szabad kritikátlanul átvenni a Nyugatról érkező kulturális modelleket. Sajnos a lengyel nemzet egy része nem hallgatott rá. Valamelyest azért bizakodó vagyok, talán még nincs minden veszve, és vissza tudnak, vissza tudunk térni a keresztény gyökerekhez, a valódi krisztusi tanításhoz.
– Azt azért tegyük hozzá, hogy még ha a vallást egyre kevesebben is gyakorolják, a lengyelek 91 százaléka ma is katolikusnak vallja magát. Mondani sem kell, ez sokkal jobb arány, mint ami Magyarországon van. Mit csinálnak másképp a lengyelek?
– Mivel a szakdolgozatomat II. János Pál pápa lengyel rendszerváltozásra tett hatásáról írtam, és a kutatómunka során a lengyel katolikus egyház helyzetét is megvizsgáltam, azt merem mondani, hogy ez valójában különböző történelmi folyamatok együttes eredménye. Az egyik mérföldkő a reformáció volt, ami – ellentétben a magyar példával – Lengyelországban csak a társadalom szűk rétegét érintette, és magmaradt egyfajta politikai ideológiának, nem a vallásgyakorlás szintjén terjedt el. Ráadásul mindezt úgy, hogy európai viszonylatban meglehetősen korán szabad vallásgyakorlást hirdettek a lengyel államban.
Itt azonban még nem áll meg a történet: a második világháborúban a zsidók deportálása, majd a határmódosítások azt eredményezték, hogy Lengyelország mind etnikailag, mind vallásilag homogén nemzetállam lett. A lengyel és a katolikus szavakat nem lehetett egymástól függetlenül értelmezni.
A kommunizmus évei alatt aztán még inkább összefonódott a hazaszeretet és a katolicizmus – köszönhetően annak, hogy a katolikus egyház vált a nemzeti ellenállás legfontosabb platformjává.
– Korábban a Vasárnap.hu-nak azt mondtad, hogy 2016-ban Krakkóban tapasztaltad meg először a híres lengyel–magyar barátságot, ami aztán közrejátszott abban, hogy a Pázmány Péter Katolikus Egyetem lengyel szakjára iratkoztál be. Valóban ennyire erős a két nemzet közötti barátság?
– Igen, valóban ezt tapasztaltam, ugyanakkor azt érzem, hogy a lengyelek tudatában sokkal erősebben él ennek a szellemisége: jobban ismerik a két nemzet közös múltját, sőt a jövő tekintetében is sokkal inkább számolnak velünk. Amíg Lengyelországban A pál utcai fiúk kötelező olvasmány, addig Magyarországon alig esik szó lengyel szerzőkről és művekről az iskolában, pedig például a lengyel kortárs irodalom világszínvonalú. A másik érdekesség, hogy míg Magyarországon nagyítóval kell keresni azokat, akik lengyel szakon tanulnak, addig a lengyel egyetemeken rendkívül népszerű a magyar szak. Mindezek ellenére úgy gondolom, hogy az elmúlt években ezen a téren is történt előrelépés. Azt látom, hogy a jelenlegi lengyel és magyar kormány kifejezetten nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a lengyelek és a magyarok minél közelebb kerüljenek egymáshoz. Ezért örülök, hogy létrejött a Waclaw Felczak Alapítvány Budapesten, amely 2018 óta ápolja a két nemzet közötti barátságot, különféle ösztöndíjakkal és programokkal népszerűsíti a magyar fiatalok körében a lengyel kultúrát.
– Mint azt te is említetted, Lengyelországban összefonódik a hazaszeretet és a katolicizmus. A november 11-i függetlenség napján minden évben tízezrek vonulnak utcára, hogy megünnepeljék Lengyelország szuverenitását, és hálát adjanak Istennek. Hogy látod, Magyarországon is lehetne hasonló jellegű felvonulást rendezni valamelyik nemzeti ünnepünkön?
– Sajnos még nem volt szerencsém személyesen részt venni a lengyelországi felvonuláson, de az interneten keresztül minden évben követem az eseményeket – képeket, videókat nézek a történésekről. A varsói függetlenség menetéről egyébként azt hallottam, hogy ez egy alulról jövő kezdeményezés, amely nem köthető politikai pártokhoz. Válaszolva a kérdésre, nagyon boldog lennék, ha Magyarországon is lenne egy nemzeti minimum, amely egységesen, egy zászló alá tudná terelni az embereket. Kicsit azt érzem, hogy bennünk, magyarokban nincs meg az a fajta egészséges hazaszeretet, ami a lengyelekben. Sajnos nem tudom, hogy melyik magyar ünnep vagy emléknap lehetne, melynek apropóján tényleg az egész nemzet egyetértésben tudna az utcára vonulni. Talán még a nemzeti összetartozás napját tudnám elképzelni, de az a baj, hogy még ennek kapcsán sem tud konszenzusra jutni a magyar társadalom.
Mindenbe, még a nemzeti ünnepekbe is a pártpolitikát képzelik bele az emberek.
Ilyen szempontból kicsit irigylem a lengyeleket, azt érzem, hogy nagyjából rendben vannak magukkal, a történelmükkel, az emlékezetpolitikájukkal. Vannak olyan közös ügyeik, amelyekben széles körű, nemzeti egyetértés van.
Horváth Tamás
Az elmúlt 30 évben majdnem felével csökkent a vallásosság a lengyel fiatalok körében
LMBTQ-nyilatkozattal vonna el pénzeket Magyarországtól és Lengyelországtól az EP
Kiemelt képünkön: Ivanova Patrícia
