Hiába a sorozatos gesztusok (legutóbb éppen lélegeztetőgépek formájában), továbbra is feszült a viszonyunk egyik vadiúj szomszédunkkal, az úgynevezett Ukrajnával. (Volt már a szomszédunk többek között az Arany Horda, az Oszmán Birodalom, a Szovjetunió, a Harmadik Birodalom, Bizánc, a Velencei Köztársaság, a Keleti Frank Királyság vagy a Német-Római Császárság, hát majd Ukrajnát is megszokjuk arra a kis időre.)
Ukrajna ezen a területen és néven korábban sosem létezett a történelemben, egyes részei tartoztak a lengyelekhez, oroszokhoz, Habsburgokhoz, a Magyar Királysághoz. Az egykori Kijevi Rusz például valószínűleg viking alapítású, és az államról nevezett nép az orosz, nem az ukrán. Padányi Viktor szerint – de az orosz születésű amerikai történész, Georgij Vernadszkij is így véli –
Kiev neve a magyar kő (keőv) szóból ered (a v lekopott ugyan, de a ragozásban – követ, kövek – máig megmaradt).
A Szent István-i Magyarországtól leválasztott Kárpátalja a mai ukrán államban teljesen testidegen vidék. A Kárpátok láncai gyakorlatilag elválasztják az országtól: földrajzilag, kereskedelmileg, kulturálisan, éghajlatilag, természeti jellemzőit tekintve is a Kárpát-medencéhez tartozik. Ha egy domborzati térképre pillantunk, rögtön világos lesz, melyik egység része; aztán behúzzuk a politikai határokat, és nézünk egy nagyot a logikátlanságon.
Árpádék erről érkeztek az ősi örökséget elfoglalni, és annyira is csak Göncz Árpád volt hülye az elmúlt ezer esztendőben, hogy megköszönte az ukránoknak, hogy annak idején átengedték honfoglaló eleinket Etelközből jövet.
Érdekes a vad nacionalista ukránok (fiatal nép, keresik a helyüket) gyűlölködő hozzáállása a 42 milliós országban a lakosság 0,3 %-át kitevő százötvenezres magyarsághoz. Pedig nem jelentene az integritásukra túl nagy veszélyt, ha ennek a relatíve csekély lélekszámú közösségnek mindenféle gesztusokat téve, őket a tenyerükön hordozva megnyernék egy tekintélyes közép-európai ország, egy EU- és NATO-tagállam jóindulatát. Ehelyett folyamatosan provokálnak és elidegenítenek bennünket, és
hirdetésaz a veszély fenyeget, hogy ha egy covidos ukrán honfit rákötnek a magyar ajándék lélegeztetőgépre, felépülve első dolga lesz, hogy induljon magyar vért inni.
Három éve jártam Kárpátalján; érdekes időutazás volt. Leginkább a nyolcvanas évek Romániáját juttatta eszembe. Az utak olyan állapotban voltak, hogy a buszát érthető módon kímélni igyekvő sofőrünk a Beregszász-Huszt közötti hatvan kilométeres távolságot közel három óra alatt tette meg. Erdély kapcsán is gondoltam erre, de itt különösen adja magát a kérdés: minek elfoglalni egy területet, ha úgysem tudnak vele mit kezdeni? Az ott élő emberekért, a tárgyakért és természeti kincsekért bizonyos felelősséget is vállalni kellene.
Ha a terület lepusztul, értéktelen vacakká válik, az ott élők boldogtalanná és szegénnyé, akkor mi benne az öröm?
Ha ennyire szeretik a nyilvántartásukban szereplő jó nagy számokat, akkor írassanak rájuk százezer négyzetkilométernyi Szaharát, dagadhat az ukrán kebel.
Foglalkozni azzal sem kell, az utak sem rosszabbak arrafelé, mint Kárpátalján. Mondjuk megnézném annak az ott élő kétszáz beduinnak a fejét, amikor közlik velük, hogy ezentúl csak ukránul nógathatják a tevéjüket, ha elakad a homokdűnén.
Az egyetlen jópofa dolog (ezt el kell ismernem), hogy mivel cirill betűvel írnak, ezért Huszt neve így néz ki a településjelző táblán: XYCT. Szerintem klassz, ha egy város neve XY-nal kezdődik. Elképzelem Kölcseyt, amint ceruzája végét rágcsálva papírra veti az első sorokat: „Bús düledékeiden, XYCT-nak romvára megállék…”
Ungváry Zsolt
A szerző további cikkeit IDE kattintva olvashatja
Kiemelt képünk forrása: Unsplash.com
