Káposztafejek ülnek a templompadokban

„Szeretek katolikusnak lenni, mert amikor elmegyek templomba, nem zargat senki, hogy tárjam ki a kezeimet vagy énekeljek hangosan. Úgy ülhetek a padban, mint egy káposztafej. Ilyenkor megélem a kapcsolatomat Istennel: csak Ő van meg én” – mesélte egy alkalommal a barátom. Elgondolkodtam: tényleg jó ez így? Valóban mindenki teljes szabadságot élvezhet abban, hogyan vesz részt Isten imádásában? Ez ennyire szubjektív lenne? Vajon meddig maradhat élő a közösség, ha tagjai közül mindenki ezen a visszahúzódó állásponton van? Nagyon szomorú tapasztalatom, amikor abba a vidéki templomba beléptem, amelyből harsányan áradt ki az orgonaszó, ám belépve mindössze a miséző papot láttam és három nénikét. Az igazi dicsőítő zene arra hivatott, hogy szolgálja és bekapcsolja a közösséget Isten imádásába. De mégis hogyan teljesítheti jól ezt a feladatát?

„Meg vagyunk róla győződve, hogy azok a templomok, amelyekben nem énekelnek a hívek, nem fognak tudni kitörni a fogyasztói kultúrából” – állítja Újraépítve című könyvében Michael White. Az amerikai plébános szerint az ének örömforrás, sőt szeretetforrás. Mindenki, aki megszerette az új életet, az egyúttal megtanult egy új éneket is, ami emlékeztet bennünket új életünkre. „Az új ember, új dal, új frigy mind Isten országának részei” – jelenti ki a lelkipásztor Szent Ágoston gondolataira alapozva.

A dicsőítő rockzene feléleszti a plébániai közösséget?

Könnyen beláthatjuk annak igazságát, hogy a derűs, örvendező szívű ember szívesebben fakad dalra, mint a szorongó. Ha ez a boldogság ráadásul Isten jelenléte miatt alakul ki, talán még inkább így lehet ez. És amennyiben ezek a dolgok tényleg ennyire egymásból következnek, úgy igencsak nagy bajban vagyunk a közösségeinkben, ahol jószerivel a kántor és az arra hivatott énekesek zengik csak az éneket.

A közösség többi tagja szemlélődő közönséggé alakul át, míg végül tényleg csak „káposztafejek ülnek a templompadokban”.

Saját tapasztalatom, hogy ahol a közösség tagjai elkezdik őszintén megélni az istenkapcsolatukat, ott egyre jobban zeng a templom Isten dicséretétől. De valljuk be: lehet, hogy énekelnénk szívünk szerint, mégis egy ismeretlen ének, vagy egy túlságosan is az előadói ambíciókra épülő előadásmód nem segít ebben. Ezt tetézheti az a sajnos tipikusan katolikus hiányosság, hogy olykor a felcsendülő ének egyáltalán nem a szent szöveget énekli meg, így elszakad a szent cselekménytől, és másfelé irányítja a figyelmünket (ez ugyanúgy érvényes lehet egy könnyűzenei darabra, mint egy népénekre, vagy a gregorián adott esetben sznob előadásmódjára).

Engedjük énekelni a közösség tagjait!

A dicsőítésről szóló angol nyelvű oldal szerint a közösség bekapcsolódásában vagy passzivitásában nagy szerepet játszik a dicsőítésvezető helyesen vagy helytelenül megválasztott hozzáállása.

Nézőkké alacsonyítjuk a testvéreinket a közösségben, ha nem szolgálunk, hanem az egónkat helyezzük előtérbe. A cikk írója kilenc okot sorol fel, amely gátolja az embereket, hogy részt vegyenek és részt vállaljanak a közös dicsőítésben.

A szerző szerint régebben is léteztek ilyen gátló tényezők. Példaként hozza fel a latin nyelv használatát. Katolikus nézőpontból ez az érvelés erősen vitatható, ám ha ezen képesek vagyunk túltenni magunkat, a további érvek közül lehet olyan, amely megfontolásra érdemes. 

  1. Ha nem ismerik a dicsőítéshez választott énekeket, a közösség tagjai egyszerűen nézőkké válnak. Emiatt érdemes a biztosan ismert repertoár mellé csak minimális számú új dalt beválogatni.
  2. Ha a kiválasztott dicsőítő ének alkalmatlan a közösségi éneklésre, a közösség java része le fog morzsolódni, mert nem képzett énekesek.
  3. Ha nem figyelünk a kiénekelhetőségre, szintén öngólt lövünk. Az emberektől nem várható el, hogy olyan hangmagasságokban énekeljenek, amelyeket mi kedvelünk, és ahol meg tudjuk szólaltatni a hangokat. A közösség egészében kell tudnunk gondolkodnunk.
  4. Ha túl hangos a kórus, az orgona, a zenekar, a hívek mit sem hallanak a közösség által énekelt énekből. Hamar kicsinek, feleslegesnek kezdik majd érezni magukat, és feladják, hogy bekapcsolódjanak a közös dicséretbe. Ebben meg kell találni a helyes egyensúlyt, mert a túl halk zene sem megfelelő, hiszen akkor nem lesz mihez igazodni, és a diszkrétebbek még jobban elhalkulnak.
  5. Ha a dicsőítésvezető (kántor, gitáros) feleslegesen elvonja a figyelmet Istenről, szintén megbénítja a dicsőítést. Ugyanígy hátráltathatja a bekapcsolódást, ha túlzásba visszük a háttér és a környezet kialakítását, azt az érzetet keltve, mintha a közösségünk tagjai egy színházba vagy egy koncertterembe érkeztek volna. Ám ugyanígy baj lehet, ha semmi nem változik, és nem jelöli ki az adott ünneplés irányát. Ez a katolikus templomokban a liturgikus öltözék színeiben, a templom díszítésében mindenképpen megjelenik. Ám sajnos van olyan helyzet is, amikor például a karácsonyi fák egyenesen kitakarják a szent cselekményt a hívek szeme elől.
  6. Olykor azzal követünk el hibát, hogy már olyan magasra helyezzük a lécet a dicsőítésben, hogy a közösség tagjaiban azt az érzetet keltjük a profizmusra törekvésünkkel, hogy ez nekik teljességgel elérhetetlen. Nem csoda, hogy feladják, sőt, meg sem próbálnak részt venni.
  7. A túlságosan virtuóz módon összeállított énekrendünk következménye az lesz, hogy egy fantasztikus dalokból összeállított dicsőítőfolyamot tettünk össze. Ugyanez érvényes az újdonságokra és a különböző, nem közismert forrásokból válogatott liturgikus repertoárunkra is.
  8. Ha a dicsőítésvezető eltúlozza a szólók, illetve a külön szólamok használatának mértékét, szintén képes ezzel megfagyasztani a légkört. Egy szép előadás részeseivé válunk ilyenkor – passzív hallgatóként, de az új életünk új dala soha nem csendülhet így fel.
  9. „Fejétől bűzlik a hal” – fogalmazhatjuk meg tömören az okot, amely negatívan hat a közösség egészére. Hiába mond fantasztikus lelkesítő beszédeket a közösség vezetője, ha önmaga nem éli mindazt, amiről beszél. Sok esetben tapasztalható, hogy egy gyülekezetvezető, egy pap a háttérbe húzódik a dicsőítés, vagy a liturgia éneklése során. Ezzel azt a képet sugározza, hogy aki akar, nyugodtan maradjon csendben. Mindez azonban ellentétbe kerül a dicsőítésre történő buzdítással.

Bizonyára sokan sokféle okot fel tudnánk még sorolni, amellyel az iménti pontok bővíthetőek, módosíthatóak. Talán éppen azzal, ha túlságosan, pusztán emberi erőből és elgondolásból  erőltetjük a dicsőítést, figyelmen kívül hagyva, míg valaki megnyílik a dicsőítés csodálatos világára. Egy azonban egyre bizonyosabban látszik: nem maradhatunk néma szemlélői Isten imádatának. Bele kell adnunk önmagunkat, az egész valónkat!

A hálaénekünk egy csodálatos, belénk teremtett eszköz Istentől. Élnünk kell vele!

Forrás: Michael White, Tom Corcoran: Újraépítve – Egy katolikus plébánia története, Család, Ifjúság és Bioetika Intézet Alapítvány, 2018.

 

Gável András

 

A dicsőítésvezető ismertetőjegyei 2020-ban

Aki jól énekel, kétszeresen imádkozik

Kiemelt képünk forrása: Unsplash