„Az élet nagy törvénye, hogy tovább kell adni”, magyarázta az apja feltartott ujjal, újra és újra, bevésve az ifjú József fejébe örök igazságként az apjától és nagyapjától tanult bölcsességet. „Az életet, a szakmát, a hitet. Ha nem születik gyerek, akkor nincs, aki folytassa a munkánkat. Ha nem tanítod meg dolgozni, éhen pusztul. Ha nem lesz hite, mi értelme volt az egésznek?” Aztán a kertre mutatott; legalábbis az álomban ott állt ereje teljében, mellette ő, a már férfivá érett fiú, és nézték a tucatnyi nebulót. „Tizenkét fiad lesz, mint Jákobnak”, kacagott az apa, ám a fogatlan, vén szomszédasszony visító hangján átkiabált: „Minek vállal annyi gyereket? A koldusbotra? Minek a szegénységet tovább örökíteni?” „Ez nem vállalás, öreganyám!”, kiáltotta vissza József. „Ez az élet értelme.”

Igen, mindig így képzelte. Amikor a pajtásaival játszott, amikor az apja temetésén állt megszeppenve, amikor az első simára gyalult gerenda kikerült a keze alól, amikor Máriát először megpillantotta: szép feleség, nagy ház, tiszta műhely, sok gyerek.

Mielőtt azonban elmerült volna az álom boldog békéjében, hirtelen mintha két hang vitatkozna benne:
– Megbecsülnek majd, és emlékem soká fennmarad. Mondogatják, ha biztosan megépített tetőt látnak, ha szálegyenes tartóoszlopokat: „Ezt József készítette, az ács. Ügyes, becsületes, istenfélő ember volt.”
– No hiszen – replikázott a másik hang. – Ez bármelyik ácsnak, bármely jó mesterembernek megadatik.
– Így van – felelte. – Ha mindannyian elvégezzük a dolgunkat a magunk helyén, a világ szépen működik.
– Honnan tudod, hol van a te helyed? – riadt fel, és a másik oldalára fordult. Homlokán veríték csorgott végig. – Csak azért, mert te ezt ilyen szépen kitaláltad, eltervezted?
– Öntudatos ember vagyok, megtalálom a helyem a világban.
– És mi van, ha magadénál nagyobb akarattal találkozol szembe?
– Akkor alázatosan elfogadom. De miért ne hozhatnám összhangba a saját terveimmel? Úgy fogom dicsőíteni és imádni Istent, hogy közben házakat építek, bútorokat készítek, gyerekeket nevelek, megbecsült tagja vagyok a közösségnek, oldalamon a feleségemmel, aki… – Újra csak hánykolódott, nyöszörgött. Fájt az igazság. – …aki ezek után nem Mária lesz…

Kimondta-e hangosan is? Mintha fény támadt volna a sötét szobában. Hangot is hallott. Nem a saját belső gyötrődéseit, nem lelkének kivetülését, nem a lelkiismeret szemrehányását, nem az elárult férfi dühödt jajszavát, hanem valódi hangot. Talán nem is emberit.
– József, ne félj magadhoz venni Máriát!
– Nem lehet. Már nem lehet. Gyermeket vár, pedig én nem közeledtem hozzá. Megcsalt.
– Nem csalt meg.
– Másképpen nem lehet. Vannak a természetnek törvényei. Tudjuk, hogyan születik a gyermek.
– Ismerjük a természet törvényeit, mert mi alkottuk őket. Ha napokat és bolygókat tudunk a helyükön tartani; óceánokat, tengereket s bennük állatok milliárdjait éltetni; ha fáradhatatlanul dobogó szívet ültettünk az emberek keblébe, s ha fákat nevelünk a csöppnyi mustármagból, ugyan miért ne tudnánk ezeket a törvényeket szándékaink szerint módosítani?
– Hát kik vagyunk mi, hogy miattunk módosítsák a természet törvényeit? Mit tettem én vagy Mária, ami miatt egyszeriben ez az ötlete támadt az Úrnak?
– Isten mindezt előre látta. Ő egyben látja a világot a teremtéstől fogva. Ott van előtte minden, ami volt és ami van.
– Ezt nem lehet felfogni vagy megmutatni.
– Dehogynem. Te is láthatod. Gyere ki velem!

Kézen fogta, kivezette a ház elé, a csillagos ég alá, a teliholdas éjszakába.
– Nézz fel! Minden, ami volt és ami van, egyszerre tárul eléd. Látod, amott azt a vibráló parányi pontot, annak a fénye százezer éve indult el. Ha odapillantasz, azt látod, ami százezer éve történt. Amott egy másik csillag, az tízmillió éves, az ott százmillió, amaz pedig kétmilliárd. A Holdat pedig éppen olyannak látod, amilyen egy másodperccel korábban volt. Íme, fölötted az egész világ a teremtés óta. Egyszer talán az ember is képes lesz rá, hogy ellásson akár a teremtésig.
József térdre rogyott.

hirdetés

– Milyen apró porszem vagyok…
– Nem. Te a nevelője lehetsz annak, aki mindezt alkotta. Aki segít az embereknek, hogy ők is lássanak, megértsék a világot, megértsék a szándékot, amely létrehozta. És teljesítsék azt, amiért teremtve lettek.
– Ha Isten mindent lát, úgyis tudja, mit válaszolok.
– Ő tudja. De megadja neked a lehetőséget, hogy te magad mondd ki.
– Mária tud róla?
– Hát persze.
– Mit mondott?
– Azt felelte: „Legyen nekem a te igéd szerint!”
– Hát mondhatok én mást?

Ungváry Zsolt

A szerző korábbi írásait itt olvashatja

(Kiemelt képünk forrása: Szaleziak.hu)