Mit ér a nő, ha nem transz?

Történelmi időket élünk: az Európai Bizottság közzétette legeslegelső LMBTIQ-stratégiáját. Progresszívek, jogvédők felállva ujjonganak: lám, az Európai Unió tudja, merre az előre, az elnyomás ideje lejárt, a győzelem napjai jönnek, egyetlen kacagó szivárvánnyá lesz a világ.

Ezért egyáltalán nem szívesen vagyok ünneprontó, de mégis akadékoskodnék egy kicsit, úgy is mint nő.

Olvasom ugyanis a stratégiában, hogy

„a média, a kultúra és a sport különösen alkalmas eszközökként segítik elő az attitűdök megváltoztatását” és egyebek mellett a transzneműekkel szembeni előítéletek lebontását.

Gondolom, ilyesmire példa a nemrégiben lezajlott új-zélandi Miss Intercontinental szépségverseny is, amelyen egy immár Arielle Keil névre hallgató 26 éves transznemű győzedelmeskedett: örvendező cikkek tucatjai hirdetik, micsoda vívmány, hogy beteljesült a korábbi Andrew régi vágya, és nőként vonulhatott végig a kifutón. Kecses kis lépések ezek Arielle-nek, nagy lépések az emberiségnek.

Arról azonban kevésbé esik szó, hogy Arielle idén januárban 31,5 millió forintnak megfelelő összeget csengetett ki ügyes thaiföldi plasztikai sebészeknek, hogy dögös nőcit varázsoljanak belőle, mármint külsőleg. Így győzelme nehezen értelmezhető az esélyegyenlőség ünnepeként: ehelyett nagyjából azt példázza, hogy

akinek kellően sok pénze és/vagy megfelelő kapcsolatai vannak, az immár női szépségversenyt is nyerhet exférfiként. Gyanítható, hogy egy kalkuttai nyomornegyedben élő, saját nemével azonosulni nem tudó srácnak kevéssé terem babér a kifutón, hiába álmodik erről szüntelen.

Arról se nagyon olvasni, mennyire örülhet őszintén szépségkirálynői címének egy transznemű, aki a lelke mélyén sose lehet egészen biztos benne, szépségének és bájának köszönheti-e elsőségét, vagy esetleg pusztán a hírértékéből fakadó politikai és marketingérdekeknek.

Sőt, az se téma, mit érezhet egy gyönyörű arcú, formás echte lány, akinek szintén minden vágya egy szépségverseny megnyerése, és aki esetleg ciklusának legkellemetlenebb napján is lehengerlő mosollyal vonul végig a közönség előtt, de elbukja a dolgot, mert a zsűri jobban díjazza a plasztikai sebészet valamely (petefészek nélküli) friss műremekét.

Óvást se igen nyújthat be a született (bio) nő, hisz azzal jó eséllyel egy életre rásütnék a transzfóbia billogját.

Ahogyan Connecticutban is megkapta a „veszteni nem tudó transzfób” minősítést a 17 éves Selina Soule, aki társaival bírósághoz fordult a női sport megmentése céljából. Történt ugyanis, hogy az atlétikában igen tehetséges Selina végigedzette egész gyerekkorát, hogy azután 16 éves korában, amikorra már az állam egyik legkiválóbb női sprintere lett, felbukkanjon két állítólagos transznemű, akik a „fiúk” kategóriában korábban nemigen jeleskedtek, a lányoknál viszont azóta rendre elfoglalják a dobogó két legfelső fokát. Tekintve, hogy az állam jogszabályai szerint kinézettől függetlenül transznemű az, aki transzneműnek vallja magát, à la „mostantól hívjatok Lorettának” (ezt a progresszív elvet szorgalmazza egyébként az uniós LMBTIQ-stratégia is, mondván, senki se kényszeríthető orvosi beavatkozásokra), a lányokat sorra legyőző versenyzők pont úgy néznek ki, mint a fiúk, pont úgy futnak, mint a fiúk, de még véletlenül se fiúk, mert ők lánynak vallják magukat. Övék az érem, az originál lányok lesznek szívesek mosolyogva gratulálni. Ami azért nem annyira az a típusú emberi jogi vívmány, amit feltétlenül importálni kellene Európába.

Quidquid agis, prudenter agas et respice finem – hangzik a bölcs mondás, azaz: bármit teszel, okosan tedd, és tartsd szem előtt, hogy mi lesz a vége.

Ha már az Európai Unió sikeresen negligálja a keresztény alapokat, érdemes lenne legalább az efféle római intelmeket megfontolni, és két örömujjongás között átgondolni, hova is futhat ki ez a kényszeres transzlobbi-kiszolgálósdi, ha mi is következetesen végigvisszük.

Mert naná, hogy a szexuális kisebbségekhez tartozókat is megilletik az alapvető jogok, az azonban már kevéssé volna szerencsés, ha a „transzneműeket a kultúrába, transzneműeket a sportba” jelszón felbuzdulva drabális transzamazonok gyepálnák a meccseken a jövő Görbicz Anitáit és Drávucz Ritáit, szigorúan a jogérvényesítés jegyében. Könnyen lehet ugyanis, hogy a „nő” identitású nők semmibevétele és a nemes versengés műfajának felszámolása hosszú távon épp a transzfóbia erősödéséhez vezetne. Azt pedig egyikünk sem kívánja.

 

Francesca Rivafinoli

A szerző további írásai ide kattintva olvashatók

 

Kiemelt képünk forrása: Pixabay.com