Euforikus hangulat volt! – Ilyen lenne ’56, ha zene lenne

Dubrovay László Kossuth- és Prima-díjas zeneszerzővel beszélgettünk saját ’56-os élményeiről és arról, miként rezonál az eseményekre egy magyar zeneszerző lelke. Ilyen volt 1956 – szimfonikus képekben.

– Ön nagyon fiatal folt 1956-ban, mindössze 13 éves. Mit érzékelt a történésekből?

– Amikor kitört a forradalom, hihetetlen euforikus hangulat volt, az emberek végre egymásra találtak. Az előző periódusban mindenki félt, a félelem pedig képes szétszedni, atomizálni a társadalmat – de a kommunizmusnak éppen az volt a célja, hogy ez történjen. Abban a pillanatban, ahogy a forradalom kitört, mindenki felszabadultan, örömmel, egymást ölelve, a másik testvérként viselkedett. Valami csodálatos légkör volt, és ez persze megérintett.

A következő napokban leállt a közlekedés. Pestlőrincen laktam, ahonnan nem lehetett bemenni a városba, de jöttek időnként régi, szovjet Zil teherautók, amik szállították az embereket. Rögtön a következő nap az egyiken bejutottam a belvárosba, sétálgattam az utcákon. Persze, így 64 év távlatából

az ember csak szilánkokra, képekre emlékszik, olyanokra, mint felakasztott ávósok százforintosokkal kitömött szájjal, vagy a harcok során szétlőtt Üllői út. A Kilián laktanya oldalát úgy szétlőtték, hogy leomlott az egész, az utcán kilőtt, kiégett orosz tankok, orosz katonák szénfeketére égett holttestei… Borzasztó dolgokat lehetett látni.

Aztán a felszabadultságnak a boldog érzése következett, amikor mindenki arra gondolt, hogy végre jön egy új világ, ahol boldogan élhetünk. Ez nem tartott sokáig. November 4-én 4-5 óra táján iszonyatos lövöldözésre ébredtünk. Pestlőrincen a repülőtér mögött helyezkedtek el a szovjet katonák, a harc kezdetekor a fejünk fölött süvítettek el a lövedékek. Onnan lőtték a várost és onnan nyomultak be. Megrázó élmény volt hallani Nagy Imre beszédét, de a remény még ott volt az emberekben, hogy majd segíteni fognak nyugatról, küldik a páncélöklöket, azokkal fogjuk az orosz tankokat megállítani. Az nem lehet, hogy ezt a forradalmat erőszakkal – és mindig erőszakkal – egy más politikai hatalom tönkre tudja tenni, és ismét elfojtani.

Aztán persze óriási csalódás volt, hogy senki nem segített, senkit nem érdekelt Magyarország sorsa. Volt nekik egy másik, fontosabb konfliktus a Szuezi-csatorna mellett.

Jöttek az orosz katonák, és nem tudták hol vannak. Sokan azt hitték, hogy a Szuezi-csatornánál Izrael ellen harcolnak. Tájékozatlanság, dezinformáltság volt a hadseregben. Lehet, hogy nem merték nekik megmondani, hogy egy szocialista országba, az ő „testvérországukba” jöttek, hogy elfojtsák a forradalmat.

– Feltételezem, ekkoriban még nem született meg a gondolat, hogy zeneszerzői pályára lépjen.

– 13 éves koromban? Pontosan akkor dőlt el, ugyanis akkor kerültem kapcsolatba Vaszy Viktor karmesterrel. A Ganz-MÁVAG fenntartott egy zenekart, ő volt a vezetője. Ezen kívül a körzeti orvosunk nagy operabarát volt – olyannyira, hogy librettó-írási ambíciói is voltak – és elvitt engem az Operaházba, ahol előtte még sohasem voltam, de annyira megtetszett, hogy az összes zongoraóra helyett – ezek esténként lettek volna – mindig oda mentem. Így lassanként végignéztem az Opera repertoárját. Orvos ismerősöm aztán meg is írt nekem egy librettót, amihez komponáltam zenét. Egy felvonást elkészítettem úgy, hogy soha életemben zenekari partitúrát nem láttam. De azért ismertem a hangszereket, olyan zenét írtam, amilyeneket hallottam, Puccini meg Verdi melodikus zenéje alapján. Aztán rájöttem, hogy persze ez egy gyermeteg kezdemény, de arra megfelelő volt, hogy elindítson, hogy elkezdjek ezzel komolyan foglalkozni.

A zongoratanárnőm akkor elvitt Vaszy Viktorhoz. Nála tapasztaltam meg azt a komplex zenei oktatást, amelyet a mai napig is a legideálisabbnak tartok. Amikor megmutattam neki valamelyik kis kompozíciómat, azt mondta: „Fiam, te nagyon tehetséges vagy, de nem tudsz semmit! Úgyhogy vasárnap 9 órára gyere a lakásomra.” Attól kezdve minden vasárnapot náluk töltöttem. Mindent tanultam a zeneelmélettől az összhangzattanig, a művek legösszetettebb elemzéséig, a nagyzenekari művek előadási gyakorlatáig.

– Mi inspirálta az 1956 – oratórium zenekarra és narrátorra című művét? Miért tekintett később vissza erre az eseményre mint feldolgozandó forrásra?

– 2006-ban volt a forradalom 50. évfordulója. Akkor már jártam a Makovecz Imre-féle Magyar Művészeti Akadémia Egyesületbe, ahol kiváló emberekkel ismerkedtem meg: költőkkel, írókkal, képzőművészekkel, így Gyurkovics Tiborral is kapcsolatba kerültem. Korábban volt már egy nagy közös munkánk, a Cantata Aquilarum (Sasok éneke) című oratórium, amely a milleniumra készült. A mű a magyarság legfontosabb sorskérdéseivel foglalkozik. A milleniumra egyébként négy nagyzenekari művet is komponáltam: a Magyar Szimfóniát, a Cantata Aquilarumot, egy versenyművet magyar népi hangszerekre és zenekarra, és egy nyitányt.

Számomra természetes volt, ha egy ilyen ünnep közeleg – az 50. évforduló – akkor szeretnék egy nagyszabású művel tisztelegni az esemény előtt.

Gyurkovics Tiborhoz fordultam, elmondtam neki, milyen dramaturgiával, hogy képzelem el a tételeket. Kértem, állítson össze nekem a magyar irodalomból megfelelő verseket. Egy héten belül letette az asztalra a saját versciklusát.

– Tehát akkor ennek a műnek egészen konkrét programja is van.

– Igen, hét tételből áll, amelyekbe hét verset építettem be.

A verseket narrátor mondja, mivel olyan kemények, nem lehet énekelni.

A zenébe mindig úgy épülnek be, hogy a zenei folyamat szerves részét képezik. Bizonyos pontokon a zene dramaturgiájába illeszkednek, ezek lendítik előre a cselekményt. Így született meg a nagy, 40-45 perces kompozíció.

– Október 23.-hoz nagyon erősen hozzákapcsolódott Beethoven Egmont-nyitánya. Ezt játszák a televízióban az ünnepi műsorokban, de még a 4-6 villamos vonalán is a hangosbemondóban. Miért nem hallani soha egy saját élmények alapján, magyar szerző által megírt magyar művet ilyenkor?

– Ezt ne tőlem kérdezze, nem olyan egyszerű a dolog. Egyébként elég sokszor előadták. A Müpában, az Olasz Intézetben többször, vidéken több városban, Pécsett, Békéscsabán és Debrecenben, sőt lemezfelvétel is készült.

– De nem az lenne az ideális, ha már a magyar kultúra rendelkezik egy ilyen művel, hogy az minden október 23.-a környéki ünnepségen legalább egyszer elhangozzék?

– Ez valóban ideális lenne, ha a politikai elit igazi művészi érték alapján tudna döntéseket hozni művészeti kérdésekben. Ezt azért mondom, mert úgy látom, hogy mindenféle kétes értékű könnyűzenei műveket és még azoknak is elgiccsesítését, meg népzenére épülő művek elgiccsesítését sokkal magasabbra értékelik, mint az igazi komolyzenei művészetet. Sajnos úgy tűnik, ez nemzetközi trend is. A művészet értékelése azért nincs a megfelelő helyen, mert a háttérben a zeneoktatás rettenetes módon lezüllött, és amit még Kodály megálmodott, hogy  módszerével az egész magyar társadalom énekelhet és boldog lehet, zeneileg egy igen magas színvonalon képviselheti kultúránkat, az nem valósul meg.

A nemzetközi erővonalak miatt itt is el lehet mondani, hogy szemben áll a nemzetközi és a nemzeti kulturális gondolkodás. Ennek a küzdelemnek ez a mű is része.

Sokszor nem a művészi értékeket tartják szem előtt, hanem más szempontok fontosabbak. De hatszor-hétszer játszották ezt a művet, és ha látták, hogy jelen van a szerző, minden koncert után többen síró szemmel jöttek megköszönni az élményt. Hiszek abban, hogy a műben sikerült olyan gondolatokat és érzéseket a zenében megfogalmazni, ami a magyarok lelkét megérinti.

 

Varga Gergő Zoltán

Kapcsolódó, további olvasásra ajánlott írásaink:

„Egy nép kiáltott” – soha nem látott fényképek a forradalom napjaiból

„Angyali szikra” – a Budapest angyala című 56-os képregényről

‘56 hősei: a pesti srácok és Mindszenty József

 

Kiemelt képünk forrása: YouTube/MMA (képernyőkép)