Azonnali rendszerváltásra van szükség a filmművészetben! – Deák-Sárosi László filmesztéta a Vasárnapnak

Egy internacionalista hálózat kezében van a teljes magyar kultúra. Váltani kell – most.

Az egész magyar kultúrát egy elitista kevélységgel és forradalmi utópista kórsággal áthatott hálózat uralja, melynek elkényelmesedett tagjai egymásnak osztogatják a díjakat, bűntudatipart működtetnek, illetve sorra kaszálják el a nemzeti érzelmű alkotásokat és a „megfelelő" szemléletmódot elsajátítani nem hajlandó művészeket – mondta el lapunknak Deák-Sárosi László filmesztéta, költő, a Filmarchívum korábbi, a Magyarságkutató Intézet jelenlegi tudományos munkatársa. Nagyinterjú.

– A Magyar Nemzetben nemrég megjelent írásodnak már rögtön a címe egy nagyon erős állítás: Egyeduralom a (film)művészetben. Valóban ennyire súlyos lenne a helyzet?

–  Igen, ennyire súlyos a helyzet. Tudtommal máig nem kutatták ki és nem foglalták össze részletesen a történészek, hogy milyen brutális elitcsere ment végbe a Rákosi-korszakban, és azt hogyan fokozta gyakorlatilag a végletekig a kádári-aczéli kultúrpolitika. Ha csupán egy mozzanatot említek, az is megvilágítja, miről van szó: Rákosi eltörölte a tudományos fokozatot, és az egyetemi doktori cím odaítélése az állam által ellenőrzött (egyetemi) intézményi hatáskörbe került. Így aztán csak kevés kutató és egyetemi oktató tudott megmaradni a szakmájánál, ők is többnyire más – vagy egészen méltatlan – pozícióban. Ugyanez történt a művészvilágban és a filmesek között is.

Rákosiék másfél száz, 1945 előtt készült filmet tiltottak és zúztak be!

Ezek közül sok azóta sincs meg egyetlen rozzant kópián sem, mert nem mindent ástak el jobb időkre gondolva, és az utókor sem találta meg az összes hiányzó filmet a külföldi archívumokban. Amelyik filmalkotásnak nem volt „megfelelő” a szellemisége, azt egyszerűen bedarálták – de már amiatt is megkaphatta egy film a „reakciós” jelleget, ha egy közreműködő (fontos) mellékszereplőt vagy akár egy fővilágosítót túlzott jobboldali érzelműséggel vádoltak. Sok filmesnek el kellett hagynia a szakmáját – vagy akár az országot is! – 1945 után.

– Tudnál konkrét neveket mondani?

Jávor Pál, Szeleczky Zita, Szilassy László, Páger Antal, hogy csak néhányat említsek az ismertebbek közül. Akik nem azonnal menekültek el, mert nem indult ellenük valamilyen koncepciós per, azokat mellőzték, kiszorították. Itt említhetném Karády Katalint és a rendező Szőts Istvánt. Akiket pedig nem akartak – vagy valamiért nem tudtak – tönkretenni, azokat az ideologikus propagandaművészet szolgálatába állították. Ilyen volt a korábban közönségfilmes rendező Gertler Viktor, Keleti Márton és Bán Frigyes. A legdurvább kommunista filmeket épp Gertler és Keleti rendezték, csak Bán tudott kicsit lazítani a megrendelő szorításán. Voltak enyhülési időszakok, amikor még az átállt, vagy a pártállam által kinevelt alkotókból is elő-előtört a felelősségteljes és magyar nemzettudattal rendelkező művész. Az 1950-es és 1960-as években élő emberek a hagyományos társadalmi értékeket még 1945 előtt tanulták, így kellett is 40 év mindent lebontani; ami, sajnos, az úgynevezett rendszerváltozásig sikerült is. Ezért van, hogy több jó film készült 1989 előtt, mint utána.

– Miben jelenik meg a rendszerváltás előtti és utáni időszak(ok) közötti folytonosság?

– Mindenben… kezdve a személyi és intézményi átörökítéstől egészen az osztályharcos ideológia korszerűbb – társadalomkritikus, a faji, nemi és egyéb szélsőséges indentitásokat csaliként, majd furkósbotként használó – elméletekbe és gyakorlatokba való konvertálásáig. Ezt egyébként ők maguk is elismerik, épp csak nem verik nagydobra. Tőlük idéztem bizonyítékként az általad említett cikkemben a Magyar Nemzetben.

Deák-Sárosi László

– Több alkalommal is jelezted, hogy ez a bizonyos „egyeduralom” már csak azért is bosszantó, mert a keretei közt létrehozott művekkel kapcsolatban igenis komoly minőségi kifogásokat lehet tenni. Vagyis az úgynevezett „egyeduralkodók” által létrehozott (film)alkotások gyakran egyáltalán nem olyan magas színvonalúak, művészileg messze nem annyira kidolgozottak, mint azt a laikus ember a körülöttük tartott (olykor globális) ünnepélyek, vagy épp a rájuk hulló díjeső alapján gondolná…

– Ez, sajnos, így van. Ők könnyen kidobják a szellemiségüknek nem megfelelő forgatókönyvet minőségi kifogásokra hivatkozva – de ha egy könyv és annak szerzője elvben velük egy követ fúj, akkor átengedik, adnak neki dramaturgi segítséget is. Ott van például a Genezis (2018), ami egy, valójában a titkosszolgálat által engedett – sőt, inkább irányított – bűnténysorozatról szól;

hogy erre a mondvacsinált ügyre alapozva bebizonyíthassák, hogy a magyarok rasszisták, ezért ezt a forgatókönyvírót például jól megfizették. A szokásos 2–4 millió helyett 7,5 milliót kapott.

Ettől, persze, még nem lett se jó, se sikeres ez a film, se igazságtartalmában, de még esztétikai szinten sem.

A díjakat egymásnak adják ideológiai alapon, itthon és külföldön is, a fesztiválrendszer egy globalista hálózat.

Vannak persze közöttük tehetséges alkotók is, leginkább a közönségfilmesek soraiban, akik hatásos dramaturgiával és akár jó esztétikai érzékkel állítanak valami valótlant a világról – ezért ők még veszélyesebbek, mint a teljesen elszállt művészfilmesek, akik csak néhány – esetenként egy-két ezer – nézőt tudnak bevonzani a mozikba, mint pl. a Tegnap (2018). Egyébként ők maguk vallották be, 2018-ban fejtette ki közülük az egyik kutató/egyetemi tanár, hogy a művészfilmek attól érdekesek (számára), hogy mindig elrontanak valamit a klasszikus dramaturgiából…

– Egyébként személyi és intézményi folytonosságról is lehet beszélni?

– Némelyek szerint a kultúrában (és különösen a filmes szakmában) nem volt rendszerváltás – és ami azt illeti, a tények ezt teljességgel igazolják. Még Banovich Tamás, a díszlettervezőként töretlenül foglalkoztatott, de rendezőként félreállított alkotó is kimondta. 1990 után a pártállami viszonyokat konzerváló stúdiórendszer is tovább élt 6–8 évig,  a személyi folytonosság azonban egészen máig tart.

Több, ma is befolyásos szakember (vagy valamelyik felmenője) volt Aczél elvtárs bizalmi vagy épp első embere. Az ilyen őskommunista káderek, illetve az ő gyerekeik és tanítványaik foglalják el a legfontosabb pozíciókat most is.

Van olyan filmesztéta, aki 1983 és 1987 között művészeti osztályvezetőként a filmfőcenzor helyettese volt a minisztériumban, személyesen foglalt le vagy épp tüntetett el filmeket – és ma is ott tanít az egyetemen! Az egyik neves filmrendező 1951 és 1957 között, a legsötétebb időszakban volt a hírhedt dramaturgiai osztály vezetője. Ő és a fia voltak az elmúlt 30 évben is a filmszakma legbefolyásosabb emberei, akik minden bal- és jobboldali kormány alatt félig a háttérben, félig előtérben állva ellenőrzésük alatt tartották a filmes szakmát a gyártástól a kritikáig és a felsőoktatásig.

A Magyar Nemzetben megjelent cikkeimre pedig maga a kádári pártállam egyik utolsó főcenzora, Lendvai Ildikó válaszolt rosszallóan.

Aggódik, mert megkapirgáltam azt a hazugságmátrixot, amit ő és az elvtársai hetven éve építenek töretlenül és akadály nélkül a filmművészetben.

– Ugyanakkor te magad is utalsz rá, hogy az egyeduralom mögött meghúzódó „ők” világnézetileg azért nem olyan egységesek. De akkor mi az, ami mégiscsak összetartja ezt a társaságot, illetve mi tart össze bennünket, szóval kik volnánk velük szemben „mi”…? Lényegében hol van a törésvonal?

– A törésvonalat én a globalisták (internacionalisták és liberálisok), illetve a lokalisták, vagyis a nemzetben és vallásban hívők között látom. Az elhajlás szerintem elsősorban eszmetörténeti gyökerű.

Mára már vannak köztük mindenféle etnikumból, akiket elkapott az elitista kevélység és a forradalmi utópista kórság. A globalistáknak minden kicsi és büdös, ami helyi, nemzeti és hagyományos. Nekik még a galaxisunk is szűk.

Ők le akarnak rombolni minden létezőt, mert szerintük a világ úgy rossz, ahogy van, és újat akarnak helyette építeni. Sokat akar a szarka…

A probléma az, hogy a felfokozott öntudatuk nem engedi, hogy elismerjék: van másfajta gondolkodás, felfogás, élet, mint az ő utópiáik. Tehát mégiscsak egységesek.

– Mit gondolsz – nagy vonalakban – Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmjéről?

– Ez a bűntudatipar egyik jellegzetes filmje. Szerintem több mint visszás, hogy egyeseknek mindenről a vágóhíd és a vészkorszak jut az eszükbe. Nem mondom, készítsék el a saját filmjeiket is, akár ezt, a Testről és lélekrőlt, de a mi témáinknak, a többség kultúrájának is helyet kellene biztosítani a filmgyártásban.

A bűntudatipar szerkezetét és működését épp ők, a gyarmatosítóink találták ki.

Akit érdekel, az olvassa el figyelmesen Szepes Mária A vörös oroszlán című könyvét, amelyet 1941-ben (!) írt, és abból megtudja, hogy kik és miért találták ki, építették fel, majd döntötték meg Hitlert és a nácizmust – hogy azután a bűntudattal a szolgáikká tegyenek több népet és országot hosszú évtizedekre.

Enyedi Ildikó filmrendező, forgatókönyvíró az Oscar-díjra jelölt Testről és lélekről címû film alkotóinak sajtótájékoztatóján egy budapesti kávézóban 2018. január 23-án. MTI Fotó: Mohai Balázs

– Hogyan megy ma a kiszorítósdi?

– A pozíciók által. Ma hiába áll elő egy forgatókönyvíró vagy rendező egy hiteles, egyben a nemzeti önazonosságot erősítő történettel és forgatókönyvvel, úgy dobják ki a bizottságok azt a tervet, mint alkalmatlan, dilettáns fércművet. Ezért nem készültek az elmúlt 30 évben jó történelmi filmek. Trianon századik évfordulójára is csak egy tévéjáték készült (Apponyi beszéde), illetve néhány független, saját finanszírozású dokumentumfilm és filmetűd.

– A saját bőrödön is tapasztaltál ilyesmiket?

– Igen, és ezt két rövid, de ütős példával tudom igazolni. 2010 és 2016 között filmtörténeti referens, majd tudományos munkatárs voltam a Filmarchívumban, akkori nevén MaNDA-ban, és amikor meghirdették a bürokráciacsökkentő intézményi átszervezést, engem indoklás nélkül eltávolítottak onnan, és áthelyeztek egy másik intézménybe. Tették ezt úgy, hogy én voltam az egyetlen, akinek tudományos fokozata volt filmes tárgyból – és egyáltalán.

Olyan ez, mintha egy kémiai kutatóintézetben lenne egyetlen doktori fokozattal rendelkező kémikus kolléga, és őt áthelyeznék egy térképészeti intézetbe, mert van neki mondjuk egy földrajz szakos diplomája is. De a kémikusi kutató szakmából eltávolították…

– Milyen (kimondott vagy ki nem mondott) vádakkal illettek?

– A tevékenységemben következetesen megjelent a rendszerváltás előtti filmek és filmtörténetek újraértelmezése. Ezt képviseltem a cikkeimben, a filmklubok szervezése során, és ez nem tetszett az intézmény közép- és felsővezetésének, akik mind vagy majdnem mind a (poszt)cucilista hálózat emberei voltak, és ma is azok. Az első, 2011-ben már csak volt főnököm, aki korábban odavett engem, amikor megtudta, hogy írtam egy kritikát a Csillagosok, katonák című, az orosz filmtörténészek által is hithű bolsevik filmnek tartott örökbecsű Jancsó Miklós-műről, nyomban jelzett az akkori államtitkárnak, hogy azonnal rúgasson ki az állásomból.

– És hogy szól a másik történeted?

– 2018 őszén megalakult a Magyar Filmtudományi Társaság, amelynek 2018 szeptemberében magam is ott voltam az elő-alakuló ülésén, csak végül aztán nem léptem be, leginkább a következők miatt. A társaság fő szervezői az Apertúra filmelméleti folyóirat köréből kerültek ki; ők szétküldtek néhány körkérdést arról, hogy a filmmel foglalkozó oktatók és kutatók miképpen képzelik el a filmtudomány és az oktatás jövőjét. A válaszokat magam is megírtam, de jelezték, hogy nem közlik azokat, mert a szellemiségük nem illik a folyóiratuk profiljába. Mindig is tudtam, hogy keményvonalas osztályharcos és társadalomkritikus a lap profilja, nem is küldtem nekik soha egyetlen cikket vagy tanulmányt sem, de azt azért nem gondoltam, hogy egy körkérdésre adott válasz se fér bele az adott lapszámukba.

Azt hittem, legalább egy villanás erejéig megjelenhet, hogy létezik másfajta eszmeiség és megközelítés is, mint az övék – de tévedtem. Egyébként azért értettem félre őket, mert az alapítandó, aztán meg is alapított egyesület neve nem Marxista és Dekonstruktivista Filmtudományi Társaság lett, hanem Magyar Filmtudományi Társaság.

A név alapján azt hittem, hogy az egyesület eszmei beállítottságtól függetlenül minden filmes elméleti szakembert képviselne. De nem. A probléma onnan adódik, hogy ők annyira radikálisak, annyira magas régiókba helyezik magukat, hogy el se tudják képzelni, hogy létezik másfajta gondolkodás, világnézet és elmélet, mint az övék.

Szerintük csak haladó, forradalmi osztályharcos és társadalomkritikus filmelmélet van. Minden egyéb csak alkalmatlan, hibás lehet.

– Akkor nyilván ilyen „alkalmatlan” és „hibás” a summa cum laude minősítéssel megvédett doktori értekezésed is.

– Szerintük biztosan igen. Minden valamirevaló könyvről írattak recenziót az Apertúrában, de az enyémről, ami A szimbolikus-retorikus film címen jelent meg, nem. Tudják, hogy annyira monopolhelyzetben vannak, hogy könnyebb engem elhallgatni, mint valami logikátlan eszmefuttatással ízekre szedni, megbírálni. Pedig a filmes szakmában, nyilván csak hibaszázalékon belül és búvópatakként, azért létezik szakmailag korrekt és a nemzeti, de legalább a keresztény értékekkel nem ellenséges vonal is. A Filmszem filmelméleti folyóirat egy teljes tematikus számot szánt A szimbolikus-retorikus filmnek. Ez nem sok szerzőről és könyvről mondható el.

– Idén megjelent a második filmes könyved, A jel újbóli helyreállítása, amely az összegyűjtött tanulmányaidat és cikkeidet tartalmazza. Van valami közös a két műben?

– Ez a második könyv csak a válogatott írásaimat tartalmazza, nagyjából az egyharmadukat, amelyek leírnak egy jól megragadható esztétikai és etikai megközelítést. Benne van ebben a könyvben az addigi teljes filmes bibliográfiám is. Az elsőben, A szimbolikus-retorikus filmben kidolgoztam a képi retorika alapján a mozgóképi retorika elméletét, a formanyelvi megközelítést az eszmetörténeti és etikai szempontokkal kiegészítve; felvázoltam a filmek általam javasolt elemzési módszertanát; leírtam a magyarországi filmtörténeti modernizmus kialakulását és halálát; illetve részletesen elemeztem kilenc fontos, paradigmaváltónak tartott filmet. Nem kell megijedni ettől az ajánlótól, mert a visszajelzések alapján e könyv szövege viszonylag könnyű, jól érthető. Reményeim szerint a másodiké, A jel újbóli helyreállításáé is. Ez utóbbiban helyet kaptak más – így a filmszemiotikai és általában a szemiotikai – elméleti megközelítések is, vannak benne filmelemzések, rövid alkotói portrék. Áttekintettem az első világháborús, az 1956-os, a betiltott, az ügynök-tematikájú, illetve a rendszerváltás utáni történelmi és generációs filmeket is.

Képünk illusztráció. Fotó: MTI/Mónus Márton

– 2019 legelején megalakult a Nemzeti Filmkészítők Egyesülete, amelynek akkor az alelnöke lettél. Mi a helyzet most ezzel a közösséggel?

– Segítettem a magalakulásukban, mert az elején még a létszám is nehezen jött össze, de aztán néhány összejövetel alatt kiderült, hogy alig van néhány százaléknyi közös az értékrendünkben és a céljainkban. Az útjaink elváltak, de én drukkolok nekik, hogy érjék el a kitűzött céljaikat; mindenesetre nem láttam, hogy bármi érdemlegeset tettek volna az elmúlt másfél évben.

Én egyelőre folytatom az egyszemélyes projektemet cikkek, könyvek írásával, egy-két filmtervvel is, de a reformok megalkotása a kultúrpolitika feladata.

Nincs már más mecénása a kultúrának, mint az ígéretei alapján demokratikusan megválasztott hatalom, miután a magyar nemességet végképp kiiktatták ebből a szerepből. Ma már nincsenek olyan önálló gazdasági hatalommal, komoly nemzettudattal bíró személyek, mint Széchényi Ferenc és a fia, Széchenyi István, akik a Magyar Nemzeti Könyvtárhoz, vagy a Magyar Tudományos Akadémiához hasonló intézményeket alapítanának. Vagy olyanok, akik létrehoznának egy nemzeti szellemiségű Filmstúdiót a történelmi filmek gyártására.

Ilyen horderejű cselekvésre manapság csak a kultúrpolitikának van forrása és lehetősége. Becsületbeli kötelesség lenne tenni valamit ezen a téren.

– Hol vannak a nemzeti érzelmű, jobboldali értékek mentén építkező, hazánk nagyjairól – vagy akár magyar szentekről – készített nagyszerű forgatókönyvek? – teszik fel sokan a kérdést. Vajon tényleg előfordulhat, hogy egy igazán komoly tehetséget – világnézeti, kvázi-politikai alapon – sikerül teljesen kiszorítani, gyakorlatilag láthatatlanná tenni az olvasók/nézők előtt?

– Vannak ilyen alkotások, igen; időnként elkészül egy-egy jó forgatókönyv, de lesöprik az asztalról, mondván: olyan dilettáns munka, hogy kijavítani se lehet. De a helyzet még ennél is bonyolultabb, mert

a nemzeti és közösségi értékeket maguknak valló alkotók annyi akadályba ütköznek, hogy néhány eredménytelen próbálkozás után többnyire feladják.

Ha fontos valakinek egy téma, akkor esetleg megírja regényben, de egy regényt se könnyű eljuttatni az olvasókhoz,

mert a könyvterjesztés is a globalista hálózat kezében van. Átvesznek néhány példányt, elhelyezik egy raktárban egy csöpögő csap alatt, és fél év múlva visszaadják, mondván, nem fogy. Sajnos…

A globalista filmesek, akik több lehetőséget kapnak, gyakorolhatják is a szakmát. Közöttük egy közepesen tehetséges forgatókönyvíró és rendező is több lehetőséget kapva tud fejlődni. Ez a nemzeti elkötelezettségűeknek nem nagyon adatik meg.

– Kérlek, mondj konkrét példákat!

– Jó, elsorolok néhány példát, de mindez csak a töredéke lehet a próbálkozásoknak, hiszen nem ismerek minden amatőr és képzett filmest, aki forgatókönyvet ír, vagy filmet rendezne. Például Poór István forgatókönyvét, A funtinelli boszorkány című Wass Albert regény adaptációját lesöpörték Andy Vajnáék azzal, hogy olyan rossz, hogy kijavítani se lehet.

Pedig mindent ki lehetne javítani, ha van rá szándék, és Poór forgatókönyve még egy díjat is nyert Los Angelesben!

A filmet aztán Poór saját költségén forgatta le Erdélyben, háromfős stábbal, de profi színészekkel.

Bicskei Zoltán egy XVII. században, a török kiűzése utáni Bácskában játszódó történetet írt meg – ezt is ugyanazzal dorongolták le: nem jó, nem is javítható. Az álom hava aztán mégis elkészült televíziós filmként, egy szerb koprodukciós partner közreműködésével. A filmnek ugyan vannak dramaturgiai hiányosságai, de azokat a forgatókönyv szintjén lehetett volna javítani. Aztán tudok több Trianon-dokumentumfilmről, amelyekkel hiába pályáztak a filmes támogatási rendszerben.

Skultéti Péter és Jelencki István is hiába pályáztak. Jelenczki a maga Trianon-filmjét leforgatta néhány magánszemély támogatásából, de még mindig nem készült el, még mindig nem mutatták be!

Negatív példaként ott van a botrányosan megbukott Hunyadi-film, Az utolsó bástya forgatókönyvének esete, illetve az annak bukása után kényszerből kiírt történelmi filmes pályázat és annak 14 győztes szinopszisa. A kiszórt 390 szinopszis egyik-másikáról tudunk csak – egyáltalán azt, hogy létezett; például legalább ketten pályáztak hiába a pozsonyi csatát feldolgozó film tervével. Az eredmény pedig lesújtó:

a díjazott szinopszisok mind deheroizáló, mellékes vagy feminista ötletre épülnek, amelyekben még Mátyás király csatáit is nők nyerik meg.

Ezek a szinopszisok remélhetőleg nem valósulnak meg, mert történtek személyi változások a Filmalapban (amit még át is kereszteltek); de a jó történelmi filmek, és egyáltalán, a jó, a valóságra adekvát módon reflektáló mozgóképes alkotások még mindig hiányoznak.

– Nem lehetne kinevelni egy nemzeti érzelmű filmes szakembergárdát?

– De, lehetne, sőt – ez az egyetlen járható út; de addig is lehetőséghez kellene juttatni azt a néhány alkotót, aki értékelhető filmtervvel áll elő.

Talán 5–15 év távlatában a Színház- és Filmművészeti Egyetem új vezetése szélesíteni tudja a képzés szakmai és eszmei palettáját. A szakma önmagától nem képes megújulni, mert az 1945-től idegen (szovjet) beavatkozás révén hatalomra jutott társaság nem igazán enged be a köreibe más szellemiségűeket, legfeljebb hibaszázalékként.

Aki mégis bejut, de később kiderül róla, hogy valójában „rossz oldalon áll” – mint az Pintér Tamás kaszkadőr, a Színház- és Filmművészeti Egyetem (akkor még főiskola) tanára esetében is történt–,  azt később távolítják el.

Ismétlem: 1945-ben a magyar arisztokráciát megszüntették, így nincs, nem is lehet önálló mecénása a magyar kultúrának.

Erre csak egy demokratikusan megválasztott nemzeti kormány képes – egyben köteles is; már ha komolyan veszi a felhatalmazását.