A terroristák kivégzik egy túszukat, a Tibor helyett önként jelentkező Lászlót. Támaszt-e feltételeket az áldozathozatal? Tartozunk-e annak, aki helyettünk meghalt?

A regény a kétezres évek elején játszódik; történései és szereplői a fantázia szülöttei.

Az előző részek itt érhetők el.

18. RÉSZ

Moharos Bernadette éjfél után ért haza. Éhesen, fáradtan. A mélyhűtőben talált egy fagyasztott pizzát; rövid hezitálás után – egészségtelen életmód kontra üres gyomor – végül berakta a mikróba. Amíg a pizza kiolvadt, vágott egy szelet almát, és odaadta a sarokban lévő terráriumban lelkesen kerekező hörcsögnek.

– Na, mi az, Höri? – kérdezte, s amikor az állat megtorpant a hajtásban, megsimogatta a hátát. A hörcsög némán tűrte.

Moharos levetkőzött, lezuhanyozott, s fürdőköntösben kiment vacsorázni.
Az éhségét elverte, de hiába feküdt le, nem sikerült elaludnia. Álmatlanul forgolódott, különböző férfiakra gondolt; a főszerkesztő, a mártír László, a szerencsétlenkedő Tibor arca kavargott előtte nyomasztóan, s mégis erotikus vágyat ébresztően.
Nem bírta tovább; felkelt, a kamrából elővett egy kis konyakosüveget, és töltött magának. A hörcsög rendületlenül tekert, a konyak fogyott, Moharos Bernadette elaludt a széken.

***

– Látod? – vonta az ablakhoz Tibor a feleségét, és lemutatott az utcára. – Azok minket figyelnek.

Anna valóban észrevett két férfit a járda szélén, s a mellettük parkoló autóban is ültek, de nem tartotta olyan izgalmasnak.

– Üldözési mániád van. Ez nem valami amerikai krimi. Ez Budapest, és mi egy hétköznapi házaspár vagyunk.
– Ugye? – csillant a férfi szeme, de Anna azt érezte, gúnyolódik. – Én is ezt mondom folyton. De ezek mégis minket lesnek.
– Akár így van, akár nem, nekem indulnom kell.
– Menj csak! Majd meglátod.
– Te nem jössz?
– Én innen nézlek az ablakból.

Anna ijedten mérte végig a férjét. Vajon viccel?

– Jó – bólintott. – Szia.

Megpuszilta Tibort, s kilépett az ajtón. A férfi az ablakhoz sietett, óvatosan félrehúzta a függönyt. Amikor Anna az utcára ért, az ott várakozók – sőt, a túloldalról egy nő is, fényképezőgéppel – megrohanták. Tibor kitárta az ablakot, és dühösen ordítani kezdett, de a lentiek nem hallották (vagy nem akarták hallani) a forgalomtól, ellenben a szomszéd lakás ablaka kinyílt, s rajta a kövér Mohai néni hajolt ki:

– Mit kiabál itt, fiatalember? Ez nem a televízió! Ott beszélhet kedvére, amit akar, de itthon legyen már egy kis nyugalom!

Tibor bevágta az ablakot, és cipőt húzott; pár pillanatig töprengő tekintettel mérte fel a lakást, mintha a vadászpuskáját keresné, de mivel ilyet nem tartott, hát fegyver nélkül szaladt le a lépcsőn.
Ezalatt Annát körülvették, és faggatni kezdték az újságírók.

– Megváltozott-e a férje az eset óta?
– Milyen érzés, hogy egy potenciális halottal él együtt?
– Mik a terveik?

Anna ijedten kapkodta a fejét.

– A legközelebbi tervünk, hogy elcseréljük úgy a lakást, hogy nekünk is…
– Lakáscsere! – bődülte el magát az egyik újságíró, s már jegyzetelt is. – Nem túl fantáziadús program…
– Pillanatnyilag beérnénk ennyivel is…
– Ott jön a fickó! – kiáltotta el magát valaki, s Annát faképnél hagyva Tibor felé szaladtak. A férfi megtorpant, hátát a ház falának vetve, minden eshetőségre készen.
– Menjenek a francba! – kiáltotta rájuk, s próbált erősnek és határozottnak mutatkozni. – Hagyják békén a feleségemet és engem is! Húzzanak el innen, de gyorsan!
– Mi a munkánkat végezzük…
– De ne itt! Tűnjenek el!

Rászánta magát, és áttörve a riporterek gyűrűjén a feleségéhez ment. Átkarolta, s a buszmegálló felé húzta. Néhány újságíró bosszúsan, mások arcukon kaján örömmel bámultak utánuk. A fotósnak sikerült pár jó fényképet készítenie.

***

Szabóné, vagyis Katika tekintélye jelentősen megnőtt Andrea – és különösen Tímea – szemében, amióta az általuk kedvtelve forgatott lapokban mind gyakrabban találkozhattak kolléganőjük fotójával, egy-egy aprócska történettel róla vagy elhunyt fiáról. Életrajza újabb és újabb elemekkel bővült, sőt egyszer hosszasan beszélt a munkahelyéről. Még fénykép is készült az irodában, amelynek bal sarkában – ha nem is tisztán, de a bennfentesek számára egyértelműen – kivehető Andrea. „Ráadásul épp aznap, amikor új frizurát csináltattam!”, mesélte lelkesen az osztálytalálkozón, ahová két köteggel vitt az újság említett számából.

– Nézd csak! – vette elő a színes magazint Andrea, amikor végre a gyújtásproblémáival idetolakodó suzukistól megszabadultak. – Már megint ez a szerencsétlen tornatanár. Azt kérdezik tőle, mik a tervei. Tudod, Katikám, mi a legnagyobb terve ennek a manusznak az életben? Tudod, mi foglalkoztatja?
– Nem foglalkoztatja azt semmi! – legyintett Szabóné szomorúan. – Élhetetlen alak.
– Lakáscsere. Ez most a kis feleségével a nagy tervük. Elcserélni a lakást, hogy ne kelljen a lány szüleivel egy fedél alatt lakniuk. Ez ám a hivatás! Ennyi telik tőle!
– Milyen kis szürke egér a felesége is – kukkantott bele Tímea a lapba, amelyben három fénykép is szerepelt a házaspárról: az egyiken Tibor melegítőben, szájában síp, amit valószínűleg éppen megfúj, mert pofazacskói kidagadnak, halántékán kidagad az ér. A másodikon a fiatal férj átkarolja kicsit elhúzódó feleségét, s úgy bámulnak a lencsébe, mint két halálraítélt. (A halálraítélt szó a képaláírásban is olvasható egy – már bocsánat a kifejezésért! – mentegetődzés kíséretében, ha valakiben esetleg rossz emlékeket ébresztene.) A harmadikon Anna és Tibor élelmiszerboltból lépnek ki, a férfi kezében kinyúlt nejlonszatyor; elmosódottan a cég reklámja is látszik.
– Szürke – bólogatott hevesen Andrea. – Az egész olyan mérhetetlenül szürke. Te mit gondolsz, Katika?
– Én azt gondolom – válaszolta váratlan témaváltással Szabóné –, hogy néhány hete nagy csinnadrattával meghirdették a gyűjtést Lacika síremlékére, mert nekem arra sincs pénzem, hogy azt a korhadt fakeresztet kicseréltessem, és azóta senki sem keresett engem emiatt.
– Disznóság! – háborgott Tímea. – A legkevesebb, hogy valami szép sírkövet kapjon az a szegény fiú. Ez a tornatanár se nyúlt a zsebébe, mi?
– Ő volt az első adakozó. Jelképesen, persze.
– Mennyit adott? – előlegezte meg a megvetését Andrea.
– Tízezer forintot.
– Na, legalább tudjuk! – hördült fel. – Ennyire becsüli a saját életét! Tízezer forint! Kacagnom kell! – És kacagott.
– Nem mondtad neki, hogy menjen a fenébe? – kérdezte Tímea.
– Nem. Pedig azt kellett volna!

***

Az egyik kereskedelmi tévécsatorna sms-játékot hirdetett. Arra a kérdésre kellett válaszolniuk a nézőknek, mit tegyen Tibor, amivel méltó lehet László fantasztikus áldozatvállalásához. Miközben a stúdióban a meghívott vendégekkel – az ismert pszichológussal, színésszel, énekessel és futballedzővel – ugyanerről a témáról beszélgettek (kinek az életében volt már hasonló; valamilyen sorsfordító helyzetben tett nagy fogadalom, „új élet” kezdése stb.), addig a képernyő alsó részén keskeny csíkban futottak az üzenetek.

„Legyen politikus, ezek a mostaniak úgyis mind gazemberek! Mondjuk ez a Tibor is elég hülyének néz ki, ettől még lehet politikus, sőt!”

„Szerintem valamilyen nagy dolgot kellene véghez vinnie. Feltalálni valamit, vagy festeni, vagy írni egy jó könyvet, vagy mondjuk gyalog elmenne ismét Olaszországba, ahol fogságban voltak, s útközben a terrorizmus ellen szónokolna.”

„Legfontosabb a sok lóvé, az lenne a frankó, ha degeszre keresné magát, és minden hónapban átutalna egy csomó zsozsót a meghalt krapek mamájának. Vagy csinálna egy alapítványt az árváknak.”

„Találhatna magának szebb feleséget is!”

„En a helyeben megirnam ezt az egesz sztorit, kiadnam konyvbe, kapnek egy csomo penzt, s berugnek, mint az allat.”

(Folytatjuk.)