Ungváry Zsolt: Áldozat – 16. (folytatásos kisregény)

Folytatásokban, szombatról szombatra olvasható állandó szerzőnk, Ungváry Zsolt Áldozat című kisregénye a Vasárnap.hu hasábjain.

A terroristák túszaik közül kivégzik a honfitársa helyett önként ajánlkozó magyar fiatalt… Hiábavaló-e az áldozat? Tartozik-e felelősséggel a megváltott (megmentett) ember megmentőjének?

A regény a kétezres évek elején játszódik; történései és szereplői a fantázia szülöttei.

Az előző részek itt érhetők el.

 

III. RÉSZ 
A KÖVETKEZMÉNYEK

 

Szabóné bement dolgozni. Nem lett volna feltétlenül szükséges; a főnöke mély meghajlással – ilyen se fordult elő tíz év alatt – és részvétteljes arccal fogadta.

– Ugyan, Katika, nyugodtan írassa ki magát, természetes, hogy ebben a helyzetben…

– Nem, nem, köszönöm, otthon csak bámulnám a falakat… Így jobb.

Tímea és Andrea is a szokott gúnyos mosolygás helyett gyöngédnek szánt tekintettel várták.

– Láttuk tegnap a híradót – mondta Andrea, mintha a viselkedésükből nem lett volna nyilvánvaló, mitől lettek ilyen szomorúak.

– A fiad hős – áradozott Tímea.

– Hát… Szinte hihetetlen… Nem is értem! Egyszerűen nem értem!

– Szerintem az ilyen embereknek állítanak később szobrot. Fantasztikus, amit tett – folytatta Tímea, s nem tudta, lelkendezzen-e László nagyszerűségén, vagy inkább a gyász komor hangulatát válassza.

Szabóné a helyére tipegett, leült az asztalához, s arcán a fájdalmait felvállaló asszony mártíriumával elrántotta az ablakot takaró függönyt, jelezve ezzel, hogy munkára kész.

– Bár – kezdett bele Andrea újra, mivel még nem nyitották ki az ajtót, s az ügyfelek odakint toporogtak – azért a nyurga, jellegtelen fickóért kár volt meghalni.

– A Katika fia is volt annyira értékes ember, mint az – tette hozzá Tímea.

– Vajon mi járhatott a fejében? Talán elkábították valamivel azok a terroristák…

– Lacikát nem lehetett csak úgy elkábítani. Ő tudatosan cselekedett. De tényleg bután… Jaj, milyen bután! Hiszen amaz például nem vállalta helyette az áldozatot. Igaz? Nem tiltakozott, hogy mégis őt végezzék ki inkább… – Katika most elsírta magát.

– Állítólag éppen nászúton volt… Talán ezért… – töprengett Tímea.

– Az én fiam minden ujjára akadt volna menyasszony. Volt is neki egy, persze. Nagyon csinos…

– Na – sóhajtott Andrea –, megyek, beengedem ezeket a szerencsétleneket.

***

A kicsöngetéskor a fiúk kitódultak a tornateremből, ám az öltözőbe vezető folyosót hatalmas állványok zárták le. Az egyiken kamera, két másikon vakító fénnyel világító lámpák. Maga az igazgató úr is ott várakozott, és egy fiatal nővel beszélgetett.

A fiúk megszeppenten torpantak meg; egy keskeny út ugyan maradt a tévések és a fal között, ahol el lehetett volna surranni az öltözőhöz, de ehhez az igazgató előtt kellett volna ellépni, amihez nem nagyon fűlött a foguk. Közben Lenkei Tibor is kijött, és be akarta zárni az ajtót, de moccanni is alig bírt az összetorlódott, izzadt kamaszok között.

– Menjetek már arrébb! – szólt rá a legközelebb lévőkre.

– Tanár úr, kérlek! – süvített át a diákok feje fölött az igazgató erős hangja. Tibor csodálkozva fordult oda; a tanulók kissé szétnyíló sorfala között most pillantotta csak meg a főnökét.

– Igen!

– Gyere ide, légy szíves!

Nagy nehezen átevickélt a tömegen. Az igazgató félrevonta, mialatt a fiatal nő a gyerekekkel próbált beszélgetni.

– A tévétől érkezett egy stáb – magyarázta az igazgató fontoskodva –, szeretnének bemenni a következő órádra.

– Értesíthettek volna előre.

– Engem hívtak fel, és én engedélyeztem.

Tibor nagyot nyelt, de nem szólt semmit. Az igazgató megérezte a tiltakozást, ezért tettetett jópofasággal hátba veregette:

– Híres ember lettél. Ez kötelezettségekkel is jár. Reklám az iskolának is, gondolom, te sem bánod, ha a tévében szerepelhetsz.

Ebben Tibor nem volt biztos. De nem akart tovább ellenkezni.

– A televízió nagy úr – zárta le mély népi bölcsességgel az igazgató. – Most gyere fel velem a tanáriba, a riporternő „négyszemközt” akar beszélgetni a gyerekekkel.

A testnevelő tanár vetett egy kétségbeesett pillantást az öltöző felé, azután megadóan követte az igazgatót.

Moharos Bernadette ezalatt már kiszúrta magának azt a három-négy fiút, akiket megmutatott az operatőrnek, hogy feltétlenül csináljon róluk felvételt.

– Szeretitek a torna órát? – kérdezte affektálva.

Tipikus diákzsivaj volt a felelet, amiből értelmes szót nehezen lehetett kihámozni. Az első sorban egy fiú megjegyezte, éppen a mikrofonba:

– Testnevelés óra. Nem torna, hanem testnevelés.

Moharos nem reagált rá, különösen azért, mert tekintete találkozott a kamasz pimasz, a felnőtt férfi kihívó tekintetét utánzó pillantásával.

– Szeretik a tanár urat?

Mivel erre sem kapott értékelhető választ – sőt hátulról többen, arctalanságukat megőrizve, de tisztán érthetően kiáltották: „Téged szeretünk!” – enyhe zavarodottsággal döntött:

– Elég lesz, ha az az öt fiú itt marad, akit választok, a többiek mehetnek átöltözni.

A választást újabb hujjogás és sejtelmes kacajok kísérték, végül aránylag rendeződtek a folyosón az állapotok, és ott állt Moharos Bernadette öt csapzott, izgatott tanulóval.

– Érzitek azt, hogy a tanárotok híres ember lett?

A fiúk egymásra néztek, végül az egyikük megszólalt:

– Nem.

– De azt tudjátok, hogy híres? – próbálta a helyes választ sugallni a riporter.

– Persze, láttuk a tévében. Tudtuk, hogy megnősült…

– Nem arra gondolok. A túszdráma Olaszországban…

– Igen, igen, tudtunk róla. Néztük a híradóban. Láttuk magát is…

A fiúk vigyorogtak, Moharos leengedte a mikrofont, és várt pár másodpercig, amíg megnyugszanak a kedélyek.

– Jobb lett azóta a torna óra?

– Testnevelés óra. De nem lett jobb.

– Nem?

Összenéztek a fiúk.

– Hát… Talán többet kosarazunk.

– Nem, nem kosarazunk többet, egyáltalán. Ma például… Ma egyáltalán nem is játszottunk. Egyáltalán…

– Nem éreztek változást a tanár úron?

– Milyen változást?

– Hát ami történt…

– Ja, hogy megnősült? – vigyorogtak a fiúk, s némelyik el is vörösödött.

– Nem arra gondolok – szólt türelmetlenül Moharos. – Meghalt egy ember. Egy fiatalember a ti tanárotok helyett. Minden megy tovább úgy, mint eddig, miközben meghalt valaki?

– Mi nem ismertük azt az embert – vonogatta a vállát az egyikük. – Ha Tibor bá’ halt volna meg, az persze más. Azt sajnálnánk. Persze sajnáljuk azt az embert is. De hát minden nap meghalnak nagyon sokan. A szomszédunkban volt egy srác, az elesett nyáron a motorjával, és meghalt.

– Nem érzitek a tanár úron, hogy kettőzött erővel próbál dolgozni? Hogy munkál benne a vágy, hogy megfeleljen ennek a nagy áldozatnak?

– Munkál benne a vágy?… Nem, én nem érzek ilyesmit. Srácok? – fordult a többiekhez.

– Nem, én sem érzem. Kicsit talán idegesebb.

– Igen. Idegesebb. Ez igaz. Tegnap kizavart óráról. Pedig nem szokása.

– Kiabált is?

A fiúk újra vihogtak.

– Melyik tesi tanár nem ordibál?

– Jól van, fiúk, köszönöm. Menjetek átöltözni!

Moharos csalódottan nyújtotta vissza a mikrofont a technikusnak.

– Menjetek be a terembe, és készüljetek föl.

– Felvesszük az egész órát?

– A fenét. Tíz perc után kijöhetünk.

(Folytatjuk.)