Ungváry Zsolt: Áldozat – 15. (folytatásos kisregény)

Folytatásokban, szombatról szombatra olvasható állandó szerzőnk, Ungváry Zsolt Áldozat című kisregénye a Vasárnap.hu hasábjain.

A terroristák túszaik közül kivégzik a honfitársa helyett önként ajánlkozó magyar fiatalt… Hiábavaló-e az áldozat? Tartozik-e felelősséggel a megváltott (megmentett) ember megmentőjének?

A regény a kétezres évek elején játszódik; történései és szereplői a fantázia szülöttei.

15. RÉSZ

Az előző részek itt érhetők el.

Az olasz titkosszolgálat vakmerő, de mint később kiderült, hatékony tervet dolgozott ki a túszok kiszabadítására. Az egyedül és fegyvertelenül érkező tiszt cipőjébe rejtett kábító gázzal elárasztotta a helyiséget, s a nyomában beözönlő kommandósok percek alatt lefegyverezték a terroristákat. Mindössze két lövés dördült el, de senki sem sebesült meg.

A foglyokat előbb – rövid megfigyelésre – kórházba szállították, ahonnan valamennyien hazájuk nagykövetségére mentek.

– Természetesen a Magyar Köztársaság gondoskodik a hazajutásukról – mondta a követségi alkalmazott, akire rátestálták a házaspárt. – Gondolom – folytatta, bár látszott rajta, hogy leginkább semmit sem gondol –, nagy megrázkódtatást jelentett Önöknek. A kormány mindent elkövetett a kiszabadulásuk érdekében, és együttműködésünk az olasz hatóságokkal meghozta gyümölcsét. Van valamilyen kérésük?
– Nincsen – felelte Tibor.
– Szeretnénk hazamenni – tette hozzá Anna.
– Hogyne, intézkedtem. A repülőgép délután négykor indul. Addig pedig… Érkezett egy forgatócsoport Budapestről, akik riportot készítenek a nehéz napokról…

Mielőtt válaszolhattak volna, már be is lépett a szobába egy férfi, vállán kamerával egyensúlyozva. Mögötte társa kábeleket, mikrofonokat, lámpákat cipelt, amiket néha ötletszerűen lerakott, majd áthelyezett máshová. Miután sok mozgással teljesen átrendezték a terepet, mint primadonna belibegett Moharos Bernadette. Mosolyogva közeledett a megszeppent házaspárhoz.

– Dokumentumfilmet forgatunk a túszdrámáról – közölte köszönés és bemutatkozás helyett. – Önök, mint ennek a mellékszereplői, sokat segíthetnek, hogy a nézők megértsék és átélhessék azt a sok szörnyűséget, ami történt. Különösen megrázó – folytatta elégedetten –, hogy az egyetlen áldozat épp magyar állampolgár, Lengyel-Szabó László. Erről is beszélhetnénk. Az lenne jó – mondta bizalmasan közelebb hajolva –, ha felváltva válaszolnának. Akár egymás szavába vágva. Minél életszerűbben. Menni fog?

Tibor mindjárt az elején szerette volna megkérdezni, muszáj-e interjút adnia, de Moharos lehengerlő belépője ezt az alternatívát teljesen lehetetlenné tette.

– Belátom – folytatta a riporternő, aki talán megérezte a házaspár bizonytalanságát és enyhe ellenszenvét –, hogy a lelkiállapotuk zaklatott ilyenkor. Elvégre sokkhatáson vannak túl. De túl vannak! És miután itt meghalt egy ember, elsősorban nem magunkra kell gondolnunk, hanem őrá, a családjára. Neki állítunk emléket ezzel a műsorral.

Ez a megközelítés eloszlatta az aggályaikat.

– Hová álljunk?
– Legjobb lesz leülni. A fiúk mindjárt berendezik a terepet.

A következő pár percben ide-oda ültették, felállították, majd arrébb küldték őket. Tiborral levetették a pulóverét, Annával kigomboltatták a blúzán a legfelső gombot, miközben a világosítással foglalatoskodó fiatalember válogatott káromkodással szidta a helyszűkét, a technikai eszközöket, és általában a világot.

– Nem baj, ha nem sikerül összefüggően elmondani mindent – nyugtatta a házaspárt Moharos. – Utólag úgyis megvágjuk az anyagot, ne foglalkozzatok egyébbel, csak hogy minél őszintébben, drámaiabban… Tegeződjünk, szerintem, így adáson kívül, a felvételen persze nem, az idétlen volna. Elkészültetek?
– Igen – felelt kettejük helyett Anna.

A riporter hátranézett az operatőrre.

– Megvannak?
– Tőlem mehet – felelt a férfi.
– Várj még, jó franc van itt, nem fény! – dühöngött a technikus, és belerúgott az egyik állványba, amitől a lámpa kis híján Anna fejére esett. – Na, csináljuk, legfeljebb felvesszük megint, ha rossz lesz.
– Majd vegyél rólam is vágóképet… – fordult Moharos a kamerát igazgató kollégájához, aki megnyugtatóan vigyorgott.
– Megoldom. Most rajtuk maradok, így oké.
– Itt ül velem szemben a… – kezdte Moharos, de rögtön abba is hagyta. – Álljunk le. Ne haragudj, mi is a vezetékneved?
– Lenkei – szólt fásultan Tibor. Annán látszott, hogy egyre idegesebb.
– Na, rugaszkodjunk neki újra! – Moharos Bernadette megköszörülte a torkát. – Itt ül velem szemben a Lenkei házaspár, akiknek a sorsára egy egész ország figyelt lélegzetvisszafojtva. Három magyar túszt ejtettek a terroristák, de sajnos egyikük nem lehet itt velünk. Kérem, idézzék fel annak a borzalmas éjszakának a történetét!
– Este volt inkább…
– Hát akkor estének. Majd kivágjuk.
– Nem tudtuk, mik az emberrablók tervei… – kezdte Anna.
– Illetve – vette át a szót Tibor –, annyit tudtunk, hogy meg fognak ölni valakit, ha az olasz kormány nem tárgyal velük. Ezt elmondták.
– Milyen nyelven beszéltek?
– Csak egyikük tudott velünk beszélni. Ő olaszul, angolul, s néha németül beszélt. Talán el kellene azt is mesélni, hogyan kezdődött…
– Az most itt felesleges – intette le Moharos. – Ki fogunk menni a terepre, a Pitti palotához, ahol történt, s majd rekonstruáljuk. Ahhoz rátok már nem lesz szükség, utólag ráveszünk egy narrációt, abban segíthettek. De ez itt most a dráma. A tragédia. A halál. Ezt kéne jól megfogni. A felütést. Tehát azt idézzétek fel, hogyan jöttek be Lászlóért, mit éreztetek, satöbbi.
– Nem Lászlóért jöttek.
– Hát?
– Igen. Szóval bejött ez az emberrabló, és mondta, hogy valakit ki fognak végezni. És elindult…
– Elindult felém – folytatta a felesége szavait Tibor. – Engem választottak.
– Ez óriási! – mondta Moharos. – De akkor hogyan történt, hogy?…
– Engem akartak kivégezni. És akkor egyszerre felállt László. A terroristák megijedtek, hogy támadni fog. De ő felmutatta a tenyerét. Lassan lépett. Azt mondta, cseréljenek el minket. Hogy őt vigyék el.

Moharos Bernadette felkiáltott:

– Önként? Önként áldozta fel magát?
– Igen.
– De miért?
– Nem volt módom megkérdezni tőle.
– Nem volt módja… Hiszen ez… Ez fantasztikus. Önkéntes áldozat. Mint az a pap, az izé… – Türelmetlenül hátrafordult az operatőrhöz, segítséget kérve. – Az a pap a koncentrációs táborban, aki valaki helyett meghalt. Nem hallottatok róla?

Az operatőr vállvonogatással jelezte, hogy neki itt más jellegű munkája van. Moharos izgatottan folytatta:

– Ez elképesztő. Elképesztő sztori. Erről eddig senki sem szólt.
– Nem kérdezték.
– Állj már le! – dörrent az operatőrre. – Ezt azonnal le kell adnunk. Francba a dokumentumfilmmel. Ez most a marha nagy sztori. Feláldozta magát a barátjáért. Hihetetlen!
– Nem volt a barátom.
– Nem? Honnan ismerte?
– Tulajdonképpen nem is ismertem. Itt találkoztunk először, a vonaton, Firenze és Padova között.
– Nem is ismerte? Egy idegenért áldozta fel magát? Ez… Ez baromi! Gyerekek, ez életünk sztorija. Nyilatkozott erről már valakinek?
– Kisasszony – állt fel Tibor kissé zaklatottan. – Pár órája még terroristák foglyai voltunk. Nem nyilatkoztam senkinek, és most sincs hozzá túl nagy kedvem.
– Ülj már vissza! Ez egészen káprázatos. Micsoda jellem! És persze neked is – fordult hirtelen Tiborhoz. – Micsoda felelősség! Meg kell felelni ennek az áldozatnak. Két ember életét megélni. Tartozni valakinek egy élettel. Marha jó!
– Eszem ágában sincs más ember életét megélni.
– Ez már nem választás kérdése. Hiszen nem is élnél, ha az a bátor fickó… Ezt nem lehet letudni egy puszta bocsánatkéréssel…
– Ez az én ügyem…
– Ez már nem csak a te ügyed. Itt meghalt valaki. Ugye nem akarod, hogy értelmetlen legyen az áldozata?
– Értelmetlen?

Moharos legyintett, az arca csak úgy ragyogott.

– Na, indítsuk újra. Figyelj, most kihegyezzük az egészet erre az önkéntes áldozatvállalásra. Ezt már a ma esti híradóban leadjuk. Elképesztő sztori…

(Folytatjuk.)

Az előző részek itt érhetők el.