Ki felel a szükségtelen háborúért?

Nemrégiben, győzelem napkor (május 9.) a Spiegelben megjelent egy publicisztika a német külügyminiszter, Heiko Maas tollából. A miniszter a következőképpen fogalmazott a második világháborús felelősséggel kapcsolatosan: „Aki kétségbe meri vonni Németország kizárólagos felelősségét és más népeket is bűnösnek tart, az az áldozatok emlékét sérti meg”. A cikkről szóló sajtóbeszámoló még a következőt is hozzáteszi: „A háború kezdete nem köthető máshoz, mint a Lengyelország elleni német támadáshoz" – fogalmazott a külügyminiszter. Maas ezzel reagált azoknak a kijelentésére, akik a Molotov-Ribbentrop-paktum aláírásának köszönhetően egyenrangú háborús bűnössé teszik a Szovjetuniót a náci Németországgal. A mondat joggal kelti a véleménydiktatúra érzetét az olvasóban, ugyanis a 21. században elvárható volna, hogy az ex-cathedra kijelentések („aki kétségbe meri vonni…”) helyett a vélemények, érvek, bizonyítékok ütköztetése során több nézőpontú, árnyalt képet tudjunk kialakítani egy mégoly bonyolult és kényes témáról is, mint a második világháború. Éppen ezért a következő hetekben több írást is a második világháborút „unortodox” módon szemlélő két kiváló kötet (P. Buchanan: Churchill, Hitler és a szükségtelen háború; A. J. P. Taylor: A második világháború okai) bemutatásának fogunk szentelni.

Patrick Buchanan amerikai konzervatív gondolkodó, politikai elemző, elnöki tanácsadó meglehetősen provokatív és bátor kötetet adott közre 2008-ban „Churchill, Hitler és szükségtelen háború – hogyan vesztette el Britannia a birodalmát, és a nyugat a világot” címmel. Az előszóban 21. századi párhuzammal illusztrálja mondanivalója aktualitását; úgy véli, Churchill mítosza és a második világháborús párhuzam napjainkig velünk maradt, és az események bizonyos szempontból analóg módon történhetnek: „Amerika elitrétegén belül Churchill-kultusz alakult ki. Ennek népszerűsítői azt tartják, hogy Churchill nemcsak páratlan háborús vezér volt, hanem példátlan előrelátással rendelkező államférfi is, akinek élete és legendája szükségképpen minden államférfi modellje kell legyen. […] Minden ellenfél egy »új Hitler«, minden javaslat a háború elkerülésére »egy újabb München«. […]

Szaddám Huszein, akinek a hadseregét 1991-ben száz óra leforgása alatt tönkreverték, és aki nem lőtt le egyetlen amerikai repülőgépet sem a 40 000 bevetésben, »arab Hitlerré« válik, aki arra készül, hogy bekebelezze a Perzsa-öblöt, és tömegpusztító fegyverekkel fenyegeti az emberiséget. Ez a rögeszme […] segített meggyőzni egy […] amerikai elnököt arról, hogy Irak felszabadítása Szaddámtól olyan lesz, mint Európa megszabadítása Hitlertől.

Úgy fognak minket üdvözölni Bagdadban, ahogy egykor apáinkat és nagyapáinkat Párizsban. Egy »gyerekjátékhoz hasonló« háború diadalmas utóhatásaként a demokrácia meggyökerezik a Közel-Keleten, ahogy Európában történt Hitler bukása után, és George W. Bush úgy fog belépni a történelembe, mint a maga nemzedékének Churchillje, mialatt azok a félénk lelkek, akik ellenezték az ő felszabadítási háborúját, mint gyáva megbékélők lepleződnek le.”

Visszatérve a világháborúk kérdéskörére, Buchanan már az előszóban közölt központi megállapítása a következő: az első és a második világháború Európa „polgárháborúja” volt, ami a kontinens és különösen a Brit Birodalom romlásához vezetett – ám megfontolt politikusok, vezetők úgy az első, mint a második világháborút elkerülhették volna. Számos alkalommal leszögezi, hogy

a náci bűnöket nem lehet vitatni, senki sem kérdőjelezi meg a világháború során kitűzött brit morális célokat, de mégis „Britannia volt az, ami mindkét európai háborút világháborúvá változtatta”.

Az első világháború kapcsán joggal feltételezi, hogy ha „Britannia nem üzen hadat Németországnak, […] Itália sem tette volna, ha London nem csalogatja be titkos területi megvesztegetésekkel […]. Amerika sem lépett volna be a háborúba, ha Britannia kívül maradt volna. Németország győztes lett volna talán néhány hónapon belül. Nem lett volna Lenin, Sztálin, sem Versailles, sem Hitler, sem a holokauszt.” Hasonlóan vélekedik a második világháborúról: „Ha Britannia nem adott volna háborús garanciát Lengyelországnak 1939 márciusában, akkor nem üzent volna hadat szeptember 3-án, belevíve a háborúba […] az Egyesült Államokat, egy német–lengyel háború sohasem vált volna hat évig tartó világháborúvá, amelyben 50 millió ember halt meg.”

Ezzel kapcsolatban teszi föl a provokatív kérdést:

„Miért üzent hadat Britannia kétszer is Németországnak?

Amint látni fogjuk, sem a császár, sem Hitler nem akarta megsemmisíteni Britanniát vagy a birodalmát. Mindketten csodálták, amit Britannia épített. Mindketten szövetséget akartak kötni Angliával. […] A sarkalatos kérdés: ez a két pusztító háború, amelyet Britannia üzent Németországnak, szükségszerű háború volt-e, vagy szabadon választott háború?”

Buchanan azt is leszögezi, hogy Winston Churchillnek kiemelt felelősséget tulajdonít a világháborúk kialakulásában: „Mert Winston S. Churchill volt a legharciasabb bajnoka a britek belépésének az 1914-es európai háborúba és az 1939-es német–lengyel háborúba. […] Hitler és a vele együttműködők, akik ma az abszolút rossz metaforái, megkapták a bűneikért a könyörtelen igazságszolgáltatást, amelyet megérdemeltek. De nem hagyhatjuk figyelmen kívül Churchill háborúinak árát, illetve ezt a kérdést:

igazán szükségszerű volt-e, hogy 50 millió ember meghaljon Hitler legyőzése érdekében? A II. világháború ugyanis a legrosszabb gonoszság volt, ami valaha is megtörtént keresztényekkel és zsidókkal, és halálos csapásnak bizonyulhat, amely megdönti közös civilizációnkat.”

Fontos látni, hogy természetesen Buchanan véleménye vitatható – például John Lukács így fogalmazott: „Hitler és a németek rendkívüli emberek voltak. Valószínűleg elfoglalták volna Oroszországot, és az Egyesült Államok nélkül valószínűleg legyőzhetetlenek lettek volna. Churchill nagyon következetes volt. Vagy Németország uralja egész Európát, vagy az oroszok Európa felét, és Európa fele jobb, mint a semmi, különösen a nyugati fele.” A Lukács által elmondottak kérlelhetetlen logikát mutatnak, ami szintén figyelemre méltó. Mindenesetre a fentebbiek fényében legalábbis kétségesek és vitathatók a német külügyminiszter bevezetőben idézett gondolatai – és igenis van helye a második világháborús felelősség kapcsán a gondolkodásnak, szempontok felvetésének. Ennek apropóján a cikksorozat további részeiben Patrick Buchanan, majd A. J. P. Taylor gondolatait felidézve a világháborúk korának egyes sorsfordító momentumait fogjuk részletesebben körüljárni, nem egyszer akár meglepő kérdéseket is fölvetve. Előre kell bocsájtani, hogy az említett kötetekben természetesen vélemények, álláspontok jelennek meg, melyekkel lehet és kell is vitatkozni – de figyelmen kívül hagyni nem érdemes őket.

 

Nánay Mihály

A szerző további írásai ide kattintva böngészhetők.

Kiemelt képünkön Patrick Buchanan. Forrás: Wikipedia.org