Isten szőlősének legszebb parcellájába kaptam küldetést – példaképünk: Tamás Barna

Vannak olyan esetek, amikor a Jóisten egy családból két testvért is elhív szolgálatába. Így történt ez az ikertestvérek, Tamás Barna és Tamás Huba esetében is, akik mindketten hallgattak a hívó szóra és papok lettek. Egyikőjük jelenleg ifjúsági lelkész, a másikuk a ministránsok lelkésze. Interjúnkban Tamás Barni atyát kérdeztük a fiatalok körében Erdély-szerte végzett pasztorációjáról, az ezzel járó kihívásokról és örömökről, a Csíksomlyói Ifjúsági Találkozó sikereiről és a Főegyházmegyei Ifjúsági Főlelkészség küldetéséről.

– Testvérével mindketten a papi hivatást választották. Hogyan szólította meg a Jóisten? Esetleg egymásra is hatással voltak?

– A hivatásunk egy folyamat eredménye, amely részben a vallásos családi háttérnek köszönhető, részben a környezetnek, de végső soron Isten ajándéka. A felmenők között voltak papok, kántortanítók és egy imádkozó nagymama. A szüleink számára fontos volt a vasárnap megszentelése.

Egy nagyon szép városban, Székelyudvarhelyen születtünk és egy élő plébániához tartoztunk. Volt olyan időszak is, amikor négy papja volt a közösségnek, mindenkitől lehetett tanulni. Ilyen volt például Bartos Károly atya. Amikor reverendában beérkezett iskolánk udvarára, a gyermekek szaladtak eléje, a nyakába ugrottak és csak úgy csüngtek rajta. Jó volt látni, hogy mennyire ragaszkodnak a „papbácsihoz”. De mi, kamaszok is nagyon szerettük közvetlenségét, humorát.

A fiatalok példaképeket keresnek, és mielőttünk a papjaink jó példával jártak. De hadd emeljek ki még két jó embert, aki hatott ránk: egyikük Kovács Sándor főesperes, a plébániánk atyja volt, ő építtette azt a templomot is, ahol jelenleg szolgálunk. És volt egy rendkívüli kántorunk, egy szent ember, Ilyés István. Felnéztünk rájuk. De nem feledhetem a jó ministránstársakat és azokat a nagyobb fiúkat, akik példaképeink voltak. 

Én már tizennégy évesen éreztem, hogy a papi hivatás az életutam és Hubával testvérekként beszélgettünk is erről. Aztán úgy döntöttünk, abba a bizonyos „kántoriskolába” megyünk továbbtanulni (Gyulafehérvári gimnázium, úgynevezett „kisszeminárium” – a szerk.). Az érettségi előtt dönteni kellett. Végül én előbb, Huba egy évvel később, de mindketten a papi szemináriumba mentünk.

Tamás Huba (balról) és Tamás Barna (jobbról) a csíksomlyói kegytemplomban székely fiatalokkal Fotó: Tamás Barnától

– Milyen kihívásokat és örömöket rejt a Gyulafehérvári Főegyházmegye ifjúsági lelkészi szolgálata?

– A legnagyobb kihívás az örömhírnek egy olyan nyelven való közvetítése, amire vevők a fiatalok. Tizenegy éve állok az erdélyi fiatalság szolgálatában amellett, hogy plébániai közösséget is vezetek. Ez idő alatt nagyon sok mindent láttam, nem csak a mi egyházmegyénkben, hanem annak határain kívül is. Azt tapasztaltam, hogy a legsikeresebb az a módszer, amikor a fiatalok felelősséget, feladatokat kapnak. Így került az ifjúsági lelkészség zászlajára az a beszédes mondatot, hogy

Fiatalok a fiatalokért.

Ez lett a Főegyházmegyei Ifjúsági Főlelkészségből mottója is.

Isten ajándéka, hogy a szőlősének a legszebb parcellájába kaptam küldetést.

Munkánk során nagyon fontos, hogy munkatársakat képezzünk, hiszen magától nem jönnek új segítők a szőlősbe. Immáron ötödik éve szervezzük a képzéseket és körülbelül 150 fiatalt „neveltünk ki” ki az egy-egy évig tartó turnusokban.

A képzés azért különösen fontos, mert ha azt szeretnénk, hogy legyen egy eredményes együttműködés, szükségünk van közös nyelvre és lelkiségre, melyet a képzés tud megadni. Minél szélesebb körből érkezik a társaság és változatos lelkiségű emberek találkoznak, annál gazdagabb lehet a mi munkánk is.

Egymás munkájára építünk.

Azokkal a fiatalokkal foglalkozunk, akik valahol egy plébánián növekedtek és jutottak el oda, hogy egy központi ifjúsági programra eljöjjenek. Majd ők mennek tovább, állnak egy-egy plébániai ificsoport élére, ők erősítik az egyetemi lelkészségeket, plébániákat, lelkiségi csoportokat.

A FIF munkatársai dr. Kovács Gergellyel, Erdély új püspökével Fotó: Tamás Barna

– Hogyan lehet a fiatalokat Erdélyben, Székelyföldön a pasztorációba bevonni?

– Az első dolog, ami alap: fiatal-barát magatartásra van szükség a papok részéről. A plébániának és a közösségnek egy barátságos környezetet kell kínálnia. Fontos, hogy a plébánosok adjanak feladatot és vele együtt felelősséget az ifjaknak. Ugyanakkor jó, ha a fiatalok kezdeményeznek. Az ötletes kezdeményezéseket támogatni kell, biztatni őket és szeretni, akkor is, ha nem megy minden tökéletesen.

Egy aktuális esetet hadd említsek meg. Jelenlegi plébániánkon az ifjúsági zenekar, a Halleluja idén 25 éves. Kezdeményezték egy képes emlékkönyv kiadását, és a zenekar szülinapján könyvbemutatót és egy koncerttel egybekötött hálaadó szentmisét. Örültünk neki, támogattuk őket. Ilyenkor mindig szárnyakat kapnak a fiatalok. Ezzel nem tettem újat csak, folyattam azt, amit lelkipásztor elődöm elkezdett és két évtizeden át erősített. A néhai Botár Gábor atyának köszönhetően itt megvalósulhatott egy fiatal-barát mentalitás és környezet, aminek örvendezek, és amit erősítek.

Ha a fiatalok szolgálhatnak, zenélhetnek, közösségi programokat szervezhetnek, azt felelősségteljesen végzik. Be kell vonni a liturgiába, a központi cselekménybe őket! 

Két nagyon fontos dolog kell a fiatalnak: hogy szeretettnek és fontosnak érezze magát.

Hogy szeretve legyen, elég, ha egyet pacsizol vele vagy megdicséred. De fontos az is, hogy érezze, hogy ő egy kicsi fogaskerék a gépezetben, de elengedhetetlenül szükség van rá.

Szeretem a hagyma hasonlatát használni a plébániai életre: középen, legbelül van az oltár, a szentély. Körülötte vannak, akiknek nagyon fontos az Oltáriszentség. A következő réteg, akik vasárnaponként jönnek, a következő réteg a „négykerekű keresztények” – babakocsiban elhozzák keresztelni, majd fiákerrel esküdni, s végül Szent Péter lovával a temetőbe kísérjük őket –, utána jönnek a közömbösek, akiknek minden mindegy.

Fontos, hogy a fiatalokat bevonzzuk a legbelső maghoz, Krisztus közelébe, az oltár mellé, a szentmise légkörébe.

Az ifjúsági lelkészséggel kispapok és papok számára is szerveztünk képzést az elmúlt időszakban, hiszen a papképzésben kifejezetten ifjúsági pasztorációt vajmi keveset tanítanak. A mi munkánk valamilyen szinten kiegészíti a Gyulafehérváron tanultakat, hiszen a szeminárium falai között nem lehet azt a gyakorlati tudást megszerezni, amit kint tapasztal az ember. De az orvosképzés, vagy hasonló gyakorlati képzések kapcsán is elmondható, hogy majd az életbe kikerülve tanulják meg igazán a teendőket. Szeretnénk egy-egy képzési lehetőséggel előbbre hozni azt a tapasztalatot, amit a papok a plébánián szereznek meg. Első alkalommal általában olyan plébániára kerül a fiatal pap, ahol élet van, több csoport, így ifjúság is. Ott szembesülhetnek sokan azzal, hogy mondjuk a tinédzser korosztály és közte a szemináriumi évek során egy nagy kommunikációs szakadék alakult ki. A fiatal papnak itt választania kell: bátran elindul feléjük, próbálja megérteni őket vagy elzárkózik előlük.

– Van-e olyan élménye, amit kiemelne az ifjúsági lelkészi szolgálatának 11 évéből?

– Vannak magaslatok. Ha a programokat tekintem, a CSIT-ek ilyenek (Csíksomlyói Ifjúsági Találkozó). De ha az emberekre, akkor munkatársaim a csúcsok (nevet). Az évek során nagyon sok nagyszerű fiatallal dolgozhattam együtt, akikért hálás vagyok a Jóistennek. A sok év egy közös szolgálat volt, ahol hasonlattal élve: én vagyok az egyik oszlop a tizenkettő közül, amire Isten oltára épül. A Jóisten olyan jól kiosztotta a karizmákat, hogy csapatként igazán jól funkcionálhassanak: lényeglátó, talpraesett fiatalok munkája által virágzott ki egy-egy rendezvényünk, képzésünk. A csapat nélkül nem működött volna semmi.

A CSIT-ek történetében egy új fejezetet nyitottunk 2012-ben. Ahhoz, hogy a fiatal ne úgy menjen haza, ahogy odajött, és történjen benne egy pozitív változás, hogy kapjon valamit, amiből egy évig töltekezik – idő kell, ezért az addigi egy hétvégés rendezvényt kibővítettük öt napossá. A résztvevőket három korcsoportra osztottuk és az érdeklődési körük szerint ajánlottunk nekik programokat. Rengeteget tanultam a Keresztirány ifjúsági szervezet munkatársaitól, hogy hogyan lehet megfogni a fiatalokat és ezt mind beépítettük a programokba. Tulajdonképpen a Keresztirány által képzett fiatalok voltak az első munkatársaim a FIF-en belül is.

Zajlik a Csíksomlyói Ifjúsági Találkozó Fotó: Tamás Barna

– Néhány évig szórványvidéken, Fogarasban is plébánosi feladatokat látott el. Ott mennyiben volt másabb a pasztoráció, mint Székelyföldön?

– Fogaras hirtelen túl nagy kontraszt volt Rómából hazatérve. Összesen hat évet voltam abban a közösségben, ahol a hívek fele magyar, fele román anyanyelvű volt. Már első misémen románul is be kellett mutatkoznom, ami kihívás volt számomra. Viszont az évek során nagyon megszerettem a közösséget.

A szórványban nagyon ragaszkodnak a hívek a papjukhoz.

Negyven kilométeres körzetben nem volt más templom, és hűséggel jöttek, nem csak a katolikusok, hanem sok esetben az ortodoxok is. Amiatt, amit ott láttam-tapasztaltam, nagy tisztelettel vagyok a szórványban dolgozó papok iránt.

Nincs két egyforma plébánia az egyházmegyében.

Székelyföld olyan, mint a tejföl a tejben: itt koncentráltabban van feladat, de több a lelkipásztori öröm is.

A szórványban kevesebb a lelkipásztori öröm. Különösen egy fiatalembernek érdekes érzése van: mintha zsákutcába tévedt volna. Sokszor csak annyi marad a feladat, hogy a közösségeket méltóságteljesen kísérni kell a zsákutca végéig, hiszen sok esetben elöregedő egyházközségekről van szó. Kicsit erős megfogalmazás az előbbi, de tény, hogy olyan esztendő is volt, amikor két újszülöttet kereszteltem.

A fiatalok érdekében jöttem el Fogarasról. Több éven át kértem az akkori érsekünket, dr. Jakubinyi Györgyöt, hogy mivel az ifjúsági pasztoráció szíve Székelyföldön dobog, ha nem is engem, de egy másik papot helyezzen oda és bízza meg a fiatalok szolgálatával teljes munkaidőben. Így végül Székelyudvarhelyre, szülővárosomba kerültem. De nem gyermekkorom plébániájára, hanem Botár Gábor plébános úr mellé, akivel egy fél évig dolgoztunk együtt. Ő azonban egy baleset következtében életét vesztette. Akkor az érsek atya arra kért, vezessem a plébániai közösséget. 

– Székelyudvarhely a szülővárosa és jelenlegi szolgálati helye is. Lehet próféta az ember a saját hazájában? 

– Munkahelyi szabály: a főnöknek mindig igaza van (nevet). Áldott szerencse, hogy nem prófétának, hanem papnak, lelkipásztornak rendelt ide az Úr.

Aki nem hiszi, járjon utána, de azt tapasztalom, hogy sokkal könnyebb szót érteni az emberekkel, ha ismerjük a gyökereket, a nyelvet, amit beszélnek,a környezetet, a közösség történetét.

Sok papnak évekre, évtizedekre van szüksége, hogy megtanulja a hely fiainak történetét, megértse szokásait. Én előnynek tartom azt, hogy a családnév, vagy a magatartás alapján meg tudom saccolni, hogy az illető melyik faluból származik. Mert ezt az egyházközséget szinte száz százalékban az iparosításkor betelepedett emberek alkotják, akiknek gyermekei, unokái már itt születtek, de hordozzák még a gyökereket.

Tudni kell, hogy életkor szempontjából az egyházmegye egyik legfiatalabb közössége ez, ahova körülbelül ötezer fő tartozik. És az ilyen nagy közösségekben mindig legalább két lelkipásztor tevékenykedik, hiszen akad munka bőven. Ezért évekkel ezelőtt azzal a kéréssel kerestem meg az érsek atyát, hogy szeretnék a testvéremmel, Hubával együtt szolgálni. Végül támogatta kérésemet. Nagy kegyelem, hogy szülővárosunkban, együtt, egy plébánián lehetünk. Bár a szüleink már nem Udvarhelyen élnek, mégis közel vagyunk hozzájuk. Nekik is ajándék, hogy a közelben vagyunk, hiszen csak mi ketten vagyunk gyermekeik.

Szentségimádás Erdély legnagyobb katolikus ifjúsági találkozóján, a Csíksomlyói Ifjúsági Találkozón (CSIT) Fotó: Tamás Barnától

– Mindnyájan vonhatunk le tanulságokat a koronavírus-okozta négy fal közé és az online térbe szorulással kapcsolatban. Mit tanult – magánemberként és papként – az elmúlt időszakból?

– A koronavírussal kapcsolatban én úgy fogalmaztam, hogy azt a tempót, amiben mi elkezdtük forgatni a földgolyót, Isten megállította. Szerintem mindenki személyesen is vegye üzenetnek:

Isten értem is megállította ezt az őrült iramot, nekem kell felismerni, hogy miért jött ez az időszak az életünkbe.

Mindenképpen egy vörös fonalat látok kirajzolódni, mellyel Isten megtérésre hívott meg bennünket. A kegyelem ideje volt ez a három hónap. Az elején el voltunk veszve, el sem tudtuk képzeli, milyen lesz bezárni a templomajtót, becsukni a plébánia kapuját, a húsvétot zárt ajtók mögött ünnepelni.

Meglepett, hogy az első közösségi beszélgetések alakalmával maguk a hívek mondták, hogy a húsvét misztikus és méltóságteljes volt. A visszajelzések alapján csak azt tudom mondani, hogy a híveknek is jót tett ez az időszak. A közvetített szentmisék által minden otthon templommá vált.

Az egyházunkban is fantasztikus dolgok történtek. Egy kiváló segédpüspököt kaptunk dr. Kerekes László atya személyében, aki a fiatalok barátja. De meglepő, amit az új érsek atyánknak át kellett élnie. A kialakult helyzet miatt

ott kezdte, ahol boldogemlékű Márton Áron püspök úr abbahagyta: a zárt ajtók mögötti csendben.

Római teendőit követően, Gyulafehérvárra hazatérve karanténba kellett vonulnia. Isten megadta ez által neki a lehetőséget, hogy vegyen mély levegőt és tudjon ráhangolódni a feladataira. Meg vagyok győződve, hogy neki is a javát szolgálta.

Nekem ilyen szép időszakom a róma időszakom óta nem volt. Mindazzal a keserűséggel együtt, hogy elmaradtak az elsőáldozások, a bérmálások, a húsvétot a templom csendességében, hívek nélkül lehetett megünnepelni. De mindeközben Isten arra hívott mindnyájunkat, hogy befele forduljunk és a belső csendre fókuszáljunk. Rengeteg gyümölcse termett ennek az időszaknak: tíz éve erre technikailag nem lett volna lehetőségünk. Ez idő alatt az a belső mag, amit a hagyma-példával szemléltettem, nagyon megerősödött és

szerintem hivatások is fognak születni a karantén-időszak hatására. 

Régi szokás Udvarhelyen, hogy nagy közösségben, több százan indulunk el a csíksomlyói búcsúra. A korlátozások miatt ez is elmaradt. Testvéremmel mégis úgy döntöttünk, hogy meghirdetjük a templomban, hogy a hívek írjanak levelet a Szűzanyához, és – ha már közösségileg nem lehetséges, kettesben visszük el a csíksomlyói Szűzanyához az imaszándékokat. Énekelve, imádkozva jártuk meg az utat.

Úgy értékelem, hogy ezt az egész helyzetet Isten a javunkra fordította. 

 

A jövő heti Példaképünk Tamás Huba ministránslelkész lesz.

Gyöngy-Pethő Krisztina

Kiemelt képünkön Tamás Barna atya a Főegyházmegyei Ifjúsági Főlelkészség (FIF) év végi, hálaadó szentmiséjén. Fotó: Tamás Barnától

Iratkozzon fel hírlevelünkre!