Egy baráti beszélgetés során a budai kerület polgármestere néhány konyak után elismerően beszélt Szulejmánról. Igazán megérdemli ez a remek szultán, vélekedett, hogy filmsorozat készült róla, amit szerte a világon játszanak. Megnövelte, stabilizálta az országát, új törvényeket hozott, az oszmán birodalom fénykora neki köszönhető. A dicsérő szavak azonban kiszivárogtak a sajtóhoz, a politikusnak visszakoznia kellett; természetesen nem úgy értette.
„Szulejmán gonosz, kártékony alak volt, milliók halála száradt a lelkén”, fogalmazott a polgármester. „Magyar emberként nem is magasztalhatnám ezt a szégyenfoltot, hiszen Nándorfehérvár eleste, a tragikus mohácsi vész, Buda és Drégely elfoglalása, a szigetvári ostrom, a három részre szakadó ország mind-mind hozzá kapcsolódik. Hazánk romlásba taszítói között a legelsők egyike. Az őseimet janicsárnak vitte, anyáinkat rabszíjra fűzte, sokan sosem tértek vissza Sztambulból, mint Török Bálint a Jedikulából. Senki sem gondolhatja komolyan, hogy én Szulejmánról pozitívan nyilatkozzam.”
Életszerű ez a történet? Nem igazán.
Politika és történelem egymásba fonódik, összemosódik, de az idő szétválasztja őket. Lezárult, a jelenlegi viszonyokra kevéssé ható eseményeket és személyeket nem indulattal és pártoskodva, hanem a kívülálló nyugalmával szemléljük. De vajon hol húzható meg a határ? A tatárjárás miatt már nem haragszunk a mongolokra, bár ha akkor nem irtják ki a lakosság jó részét, a Kárpát-medence nem vált volna olyan multietnikussá, mint amilyen lett. Attilát mi mítikus ősünkként és hősünkként tiszteljük, a nyugat nagyrészt barbár emberevőnek véli, de ezen már nem robbannak ki konfliktusok. Napóleont a bécsi kongresszus Európája fenevadnak tartotta, mára angolok, franciák, osztrákok és magyarok különösebb indulat nélkül nézik a róla készült számtalan film valamelyikét.
Ha valakinek ismerősnek tűnik a szulejmános sztori, az nem teljesen véletlen. László Imre, Újbuda polgármestere futott bele egy hasonlóba. A kerületben felmerült, hogy nevezzenek el parkot Nelson Mandeláról. (Újabb életszerű szituáció: a végtelenül távoli Dél-Afrika vitatott pályát befutó, a faji megkülönböztetés ellen sokszor túlzottan is keményen harcoló, Budapest XI. kerületéhez mérsékelten kötődő személyisége.)
hirdetésA Mandela-ügyben László villámgyorsan eljutott Hitlerig (vajon miért asszociál mindig mindenki éppen rá?),
akiről szűk körben azt mondta: megérdemelten lett az év embere 1938-ban a Time magazin szerint, addigi kiváló teljesítménye miatt. Természetesen rögtön cáfolnia is kellett elhamarkodott állításait, amihez meg is kapta a fórumot, így megtudhattuk, hogy „Zsidó családból származom. A nagyszüleim, három nagybátyám és két nagynéném soha nem jöttek haza Auschwitzból, csak édesanyám részesült ebben az isteni szerencsében. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy én Adolf Hitlert mentegettem.”
Őszintén szólva valóban senki sem gondolta komolyan, de hát ez a közélet már csak ilyen. Ha valaki szerencsétlenül fogalmaz, a másik oldal lecsap rá, és már rég nem a tények számítanak, hanem a vélemények és értelmezések. (Nem is tét nélkül; az úgynevezett „köteles beszéd” hazug interpretációján elment egy választás.) A polgármester megfontolt szakszerűségét egyébként jól érzékelteti, hogy belegabalyodva a sztoriba, egy tévéműsorban aztán Mandelát összekeverte Mengelével.
Egy hasznos információ azonban mégis bekerülhetett a köztudatba: az antiszemita, kirekesztő NER-rezsim tizedik évében Budapest legnépesebb kerületének „zsidó családból származó” polgármestere van. (Kolozsvárnak mikor lesz magyar polgármestere?)
Mindenesetre érthetetlen, hogy Mandelától Mengelén át Hitlerig és vissza játsszuk az elhatárolósdit, amikor a kerület gimnáziumában tanuló, annak diákszínpadán először közönség elé álló Latinovitsról még nem neveztek el utcát.
Fotó: Pixabay
