Magyar vagy, bárhol élj!

Ma tíz éve, hogy az 1993-as állampolgársági törvényt akként módosította a magyar Országgyűlés, hogy a Magyarország határain túl élő magyarok élhessenek a kettős állampolgárság jogával. Ezzel számos külhoni vagy akár diaszpórába elszármazott magyar erkölcsi-lelki jóvátételt kapott.

Déd- és nagyszüleim világéletükben egy székelyföldi kis faluban éltek magyar, majd román, aztán négy évig ismét magyar, végül újra és végérvényesen román állampolgárokként. Sosem lépték át az országhatárt, hűek maradtak szülőfalucskájukhoz, mégis fordult velük néhányat a világ. A határ vándorolt az életükön át, hol kicsit errébb, hol kicsit arrább. Aztán születtek a gyermekek, az unokák – köztük én is – ugyanabba a régióba, román állampolgárokként.

Teltek az évek, és ahogy növekedtünk, sorra megkaptuk a magyarázatot arra, hogy miért van románosítva nagytata vagy nagymama neve. Aztán amikor iskolába kellett menni, nehéz volt megérteni, hogy miért kell kötelezően minden nap román nyelvet tanulni vagy románul elsajátítani egy-egy tantárgyat.

Ám, ha papíron Romániát jelölte is meg származási országként az anyakönyvi igazolások sora, a Haza mindig mást jelentett nekem és a testvéremnek, a szüleimnek, de még az ismerősöknek is… Sokkal többet a halacska formájú országnál, melynek nagyobb részén egy másféle hazaeszménnyel bíró nép lakik. 

Eltelt jó néhány évtized. Nagyapám már nem érhette meg azt, amikor gyermekei (akik addig „csak” román állampolgárok voltak) és unokái sorra esküt tehettek arra, hogy Magyarországot hazájuknak tekintik. Emlékszem, a családom minden tagja nagy tisztelettel, meghatottan, boldog könnycseppekkel a szemében mondta halkan a szavakat:

„Magyarországnak hű állampolgára leszek… Hazámat erőmhöz mérten megvédem, képességeimnek megfelelően szolgálom. Isten engem úgy segéljen”.

Erre azért kerülhetett sor, mert ma tíz éve valami megváltozott. A döntéshozók átérezték népünk, a külhoni magyarok sorsát. Valakik IGENT mondtak ránk, nem pedig NEMET, ahogy azon a gyalázatos december 5-én. Emlékszem még, hogy nagyapám azon a napon, 2004-ben gyászruhát öltött. Sajnos ő nem érhette meg a kiengesztelődés napját. De mi, leszármazottai megérhettük, és számomra örökké ünnep marad ez a nap, még ha addig is teljes szívvel és hűen szolgáltam is magyar nemzetem.

A magyar állampolgársági esküm után, úgy éreztem, hogy valami igazán a helyére került. Nem csak bennem, hanem véremben csordogálva, valamiképpen a nagyapám szívéhez is eljuthatott az öröm. 

Gyöngy-Pethő Krisztina

Kiemelt képünkön: honosítási okirat és nemzetiszínű szalaggal átkötött kenyerek az állampolgársági esküt tettek kezében Jászszentlászlón, 2012-ben. Fotó: MTI/Ujvári Sándor