50 éve halt meg Christopher Dawson, a XX. század legnagyobb kultúrafilozófusa

Christopher Dawson a múlt század legeredetibb történésze, szociológusa, kultúrafilozófusa és civilizáció-kutatója volt. Hazánkban a második világháborúig a művelt emberek eredetiben olvasták műveit, 1938-ban pedig az Athéneum Kiadó megjelentette a Making of Europe c. művét Európa születése címmel. A kommunista hatalomátvétel azonban ellehetetlenítette magyarországi recepcióját.

Jelentősége

Az ultrakonzervatív és mélyen katolikus Dawson rendszeridegen jelenség volt a brit akadémiai közegben. Egész életében vallás és kultúra összefüggéseit kutatta, és felismerései alapvetően befolyásolták a huszadik század konzervatív gondolkodóinak kultúraértelmezést. Megállapításai forrásul szolgáltak, C.S: Lewis, J. R. R. Tolkien, John Lukács és Rémi Brague számára is. Elismerte nagyságát Arnold Toynbee, valamint Mannheim Károly és Polányi Mihály is, akikkel a Moot körben találkoztak éveken át. Dawson befolyását nem lehet túlbecsülni: Az amerikai külpolitikát alapvetően befolyásoló Samuel P. Huntington civilizációelmélete[1] voltaképpen Dawson kultúraelméleti belátásain alapszik. Russell Kirk[2] és T. S. Eliot[3] kultúrafilozófiájának a tengelyében is Dawson megállapításai állnak. De hatása kimutatható XVI. Benedek pápa írásain is.[4]

A húszastól a hatvanas évekig jelentős befolyással rendelkezett az akadémiai világban, a Time magazin az ötvenes évek legnagyobb történészének nevezte[5] ám a hatvanas évektől kezdve fokozatosan mellőzött gondolkodóvá vált. Ennek egyik oka a baloldal térnyerése az akadémiai és egyetemi világban, a másik pedig a II. Vatikáni Zsinat, mely lemondott az egyház vonalas apologétáiról, mint Chesterton, Hilaire Belloc és Dawson. Mindezek eredője képpen halála után sikerült őt mindjobban kiszorítani az egyetemi tananyagból.

A kereszténység és Európa

Dawson kimutatta: a történelem megértéséhez a kulcs nem az osztályharc tanulmányozásában rejlik, hanem sokkal inkább a vallás társadalomformáló erejének megértésében. Bebizonyította: minden kultúra (illetve civilizáció) egy világvallásra épül. A társadalom egységét és működőképességét biztosító magatartási normák vallási eredetű előírásokon, parancsokon alapulnak. Ezért a nagy világvallások mind kultúrát teremtettek, és azok a társadalmak, melyek elveszítették a vallási alapjukat teljesen átalakultak, hiszen semmilyen kultúra nem maradhat fenn az alapját képező vallás nélkül.

A kereszténység hatása Európára

Európa egy olyan földrajzi, politikai és gazdasági egység, mely a szüntelen forradalmi változások közepette fenn tudott maradni. Az egyes civilizációk lehanyatlottak, megsemmisültek, de maga Európa sosem pusztult el.[6] Megkülönböztető jegye a dinamizmus, a szüntelenül érkező kihívások és az arra adott sikeres válaszok. Az első forradalom, ami Európát radikálisan átalakította, a kereszténység volt, mely a Közel-Keletről tört be a Római Birodalomba. Neki köszönhetően Európa megszentelődött, és a kereszténységhez fűződő lényegi kapcsolata azóta is fennáll, vallásunk politikai befolyásának gyengülése ellenére is. Vallás és politika viszonya folyamatosan formálódik az európai történelemben. A Római Birodalom először kettészakadt. Bizánc tökéletes teokráciaként működött a muszlim hódításig: lakói elsősorban keresztények voltak és csak másodsorban bármilyen nép fiai. A Nyugat-Római birodalom hamarabb elbukott, a helyén barbár, keresztény királyságok keletkeztek. Ezek az Egyházzal rivalizálva, de mégis, azzal szövetségben megőrizték a hitet.

A keresztény aranykor

A középkor népeiben évszázadokig megvolt az alapvető összetartozás tudata: egy jó értelemben vett nemzetköziség, mely virágzó, egységes kultúrát hozott létre: A XII – XIII. század szellemi elitje rendszeres filozófiát alkotott, a lovagi eszmény az európai férfi ideális magatartási modellje volt minden országban. A nemzeteken átívelő keresztény identitás a középkori kultúra csaknem minden aspektusában jelen volt. Ez képezte az alapját a keresztes hadjáratoknak is, melyek nemzetközi összefogással végrehajtott projektek voltak a kereszténység legnagyobb ellenségével, az iszlámmal szemben. A szerzetes- és lovagrendek ugyancsak nemzetközi szervezetek voltak, a középkori egyetemek pedig nemzetközi tudásközpontok. A latin nyelv mint a kor tudományos, liturgikus és közvetítő nyelve maga is a kultúra nemzetközi jellegét erősítette. E virágzásra azonban súlyos csapást mért az muzulmán hódítás, melynek következményeképpen megsemmisült a Bizánci Birodalom és az iszlám tartósan megvetette a lábát Európa középső területein. Ezt követően az európai kultúra súlypontja nyugatra tolódott. Akkor szinte úgy tűnt: a kereszténység általános térvesztése és totális összeroppanás következhet be. De ekkor ismét forradalmi változás állott be: Amerika felfedezésével a kereszténység soha nem látott expanziója következett be, és hitünk valódi világvallás lett.

Európa válságban

Mikor és miként repedt meg Európa keresztény fundamentuma? – tehetjük fel a kérdést. Dawson úgy véli: a mediterrán térség reneszánsza a helyi sajátosságoknak kedvezett és a pápaság kezdett egyre erőteljesebben itáliai jelleget ölteni.[7] Róma maga is az új, humanista kultúra patrónusává vált, ami igen kedvezőtlenül találkozott az északról jövő megújulási igényekkel. Mindezek eredményeképpen Európa szuverén államok közösségévé alakult át, amelyben a világi uralkodó hatalmát már korántsem korlátozta annyira a lelki hatalom vezetője mint a VII. Gergely és VIII. Bonifác pápa közötti ideális időszakban. A kereszténység egységének ekkortájt bekövetkezett megbomlása olyan tragikus csapást mért kultúránkra, melyet azóta sem tudtunk kiheverni.[8] Dawson rámutatott: A huszadik század első felére a Modernitás zsákutcába juttatta Európát. A nagy uralkodó eszmerendszerek ugyanis mind annak szülöttei: a liberalizmuson alapuló vadkapitalizmus, a kommunizmus és a nemzetiszocializmus egyaránt felszámolják a társadalom organikus jellegét. Elgépiesítik az ember életét és azt gazdasági célok alá rendelik. E tévútról csak a végső alapelvekhez ragaszkodó konzervativizmus viheti le kultúránkat. Olyan konzervativizmus, mely nem absztrakt elvek alapján akar kormányozni (liberalizmus), és nem is ölt álvallásos, ideologikus formát (szocializmus), hanem magát a kereszténységet helyezi a nemzet életének középpontjába és ennek talaján állva folytat gyakorlatias politikát. Dawsonnak e programja öltött testet a II. világháborút követően az amerikai konzervatív reneszánszban. Bizakodjunk benne, hogy a 2020-as években folytatódik a küzdelem!

 

Pogrányi Lovas Miklós 

A szerző a XXI. Század Intézet kutatója.

 

[1] Huntington: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása.

[2] Russell Kirk: Amerika brit kultúrája. Budapest: MMA, 2020. (Ford. Pásztor Péter)

[3] T. S. Eliot: A kultúra meghatározása. Budapest: Szent István Társulat,

[4] Joseph Ratzinger: Benedek Európája a kultúrák válságában. Budapest, SZIT, 2005.

[5] Interjú Birzer-rel: https://theimaginativeconservative.org/2012/03/rediscovering-christopher-dawson.html

[6] Európa örök mivoltát gondolja tovább Mezei Balázs az Europa aeterna – merre tovább, Óvilágunk? c. írásában. https://mandiner.hu/cikk/20170918_mezei_balazs_europa_aeterna_merre_tovabb_ovilagunk

[7] Bővebben: Dawson: Understanding Europe, London, Sheed&Ward, 1952.

[8] Bővebben: Christopher Dawson: The Dividing of Christendom, San Francisco, Igantius Press, 2008.