A Szent Gellért Alapítvány alapítói, 4 gyermek szülei, a Gyulafehérvári Családpasztorációs Iroda önkéntes munkatársai. Ezzel együtt nem csak két saját sérült gyermeküket segítik és támogatják az élet útján, hanem számos más, Székelyföldön segítségre szoruló család reményforrásai. Beszélgetés a fiatalok keresztény értékek szerinti neveléséről, a fogyatékkal élők foglalkoztatásáról és az Istenben gyökerező házasság erejéről.
– Nagycsaládban élnek. Mit jelent Önök számára az élet igenlése, a nevelés felelősségteljes, de áldott hivatása?
Ida: Alapvetően úgy indultunk 22 éve, amikor összeházasodtunk, hogy sok gyermeket szeretnénk. De miután a két első gyermekünk, Juli és Ata sérülten született, egy időre csend lett úrrá a családunkon. Annak ellenére, hogy nekik egy olyan betegségük van, ami a párosunkból, genetika révén adódik, nem múlt el bennünk a vágy, hogy újabb gyermekeink születhessenek, így nem zárkóztunk el a további gyermekáldástól. Tíz évig tartó szünet után a Jóisten újabb két, immáron egészséges gyermekkel áldott meg minket Mátyás és János személyében. Végül is sikerült nagycsaláddá válni, ráadásul most már kilencen ülünk asztalhoz, hiszen három magára maradt sérült gyermek is velünk ebédel.
A György család; Fotó: Tókos Attila
– 27 éve felelősségüknek érezték, hogy Székelyföldön, a Homoród mentén élő hátrányos helyzetűeken segítve munkát, foglalkoztatást kínáljanak. Honnan jött ez az elhivatottság?
Attila: Az alapítvány létrehozása korábbi, mint a gyermekeink születése. Fiatalokként ifjúsági csoportba jártunk néhai Portik-Bakai Sándor plébános vezetésével. Az 1989-es változások utáni időszakban sokan valamilyen módon szervezeteket alapítottak. A plébánossal közösen mi is ekkor hoztuk létre a Szent Gellért Alapítványt, sok más segítőkész emberrel együtt. Huszonkét évesen nagy lelkesedéssel kezdtem el dolgozni itt, és teszem ezt immáron 27 éve.
Az alapítvány két célkitűzés mentén kezdte el tevékenységét, és folytatja azóta is munkáját: az ifjúság keresztény értékekre való nevelése és a fogyatékkal élők támogatása.
hirdetésIda: A férjemnek már akkor volt egy különleges érzékenysége a sérültek irányába, ami mai napig jellemzi őt.
– Hogyan működik a gyakorlatban a sérült gyermekek, fiatalok bevonása a teendőkbe?
Attila: Mára már egy székhellyel és több munkaponttal rendelkezünk, ahol mindenféle korú és típusú sérülttel foglalkozunk. A régiónkban élő fogyatékosoknak és családjaiknak biztosítunk programokat. Nem csak Down-szindrómás fiatalokkal vagy mozgássérültekkel foglalkozunk, hanem minden más jellegű fogyatékkal élővel is. Emiatt differenciált foglalkoztatásra van szükség.
A kiskorú sérültek fejlesztését különösen fontosnak tartjuk: van hozzá megfelelő szakemberünk, termünk, felszerelésünk. Emellett foglalkozunk a szülőkkel is, hiszen a sérült gyermek családból érkezik és nem csak kiemeljük őket, hanem lelki-szellemi, fizikai támogatást nyújtunk a szülők számára is.
Ugyanakkor a fiatal felnőtt sérülteket is tudjuk foglalkoztatni. Napi rendszerességgel hét fiatal jár be az intézménybe, akik képességeiknek megfelelően számukra testre szabott munkában vesznek részt állandó felügyelet mellett. A lányok a ház körüli munkákban tevékenyek: segítenek a takarításban, programok előkészítésében, és van, aki éppen a szövőszéken szőnyegeket és más szépségeket sző (ő éppen a mi lányunk). A fiúk pedig mindenféle kétkezi munkában segédkeznek (építkezés, kertészkedés, tüzelőhordás).
Ezen kívül van még 15-20 fiatal, akik heti egyszer látogatnak hozzánk (mozgássérültek, kevésbé vagy súlyosabb értelmi fogyatékossággal rendelkezők). Ők nemezelnek, gyertyákat öntenek, ékszereket készítenek, varrnak. Emellett Székelyudvarhelyen és Szentegyházán lakóotthont is működtetünk, ahol magukra maradt sérülteket gondozunk.
Számos olyan tábort szervezünk, mely során a fogyatékkal élő gyermekek családjai találkozhatnak, tapasztalatokat szerezhetnek, illetve más városi, egyházi és világi ünnepeken is részt veszünk a programszervezésben a fogyatékkal élő fiataljainkkal, melyek során a társadalomba való integrációjukat segítjük.
György Attila munka közben; Fotó: Veres Izolda
– Milyen nehézségekkel kellett szembenézniük, amikor ebbe a szolgálatba belefogtak, illetve milyen örömökkel találkoznak?
Attila:
Sérült emberek világába bekerülni csodálatos ajándék. Nehéz és akadályokkal teli. Egy külön világ – de csodálatos.
Bárki, aki szülőként, önkéntesként, gyógypedagógusként közel kerül ehhez a világhoz, azzal csak nyer. Amikor a fiatalok megérkeznek, ott élet és kacagás van, s nem siránkozás, hogy én miért vagyok ilyen vagy olyan. Táborokat is szervezünk a gyermekek, fiatalok számára, és az úgynevezett Őrangyal táborok kiemelkednek a többi általunk szervezett nyári programból. Ezek az alkalmak minket is feltöltenek, mert a fogyatékkal élők mindenért hálásak, amit kapnak.
Igazából mindenki sérült, csak van, akin látszik, és van, akin nem annyira.
– A Szent Gellért Alapítvány elkötelezett szolgálója a keresztény életre való nevelésnek. Ezen elvek mentén milyen kihívásokkal szembesülnek a 21. században?
Ida: A hit átadása, az istenhit vonzóvá tétele nem könnyű feladat. Ezt hitoktatóként az általános iskolában és az alapítvány munkájában is tapasztalom. Itt, Székelyföldön is érezhető a liberális, fogyasztói társadalom nyomása. Ennek ellenére mi abban hiszünk, hogy ez az igaz út, és nincs más.
Csak Isten eredeti törvényei alapján berendezve lehet boldog az életünk.
Attila: Alapvető célunk, bármilyen területen is dolgozzunk, Istent szolgáljuk. Mindaz, amit ajándékba kapunk Tőle, azt igyekszünk mások javára használni. Tulajdonképpen kötelességünket teljesítjük, mint haszontalan szolgák. Erőnk Belőle fakad, hiszen tapasztaljuk napról napra, hogy Ő ad erőt a mindennapi munkánkhoz. Én így indulok minden reggel: Istenem, hiszem, hogy vezetni fogsz feladataimban, döntéseimben.
Az Alapítvány vezetése sok kihívással jár: adminisztráció, kétkezi munka, építkezés, pályázatok írása, emberekkel való kapcsolattartás. Sokat jelent számomra, hogy mögöttem van a családom, és a Kistestvérek közösség tagja vagyok, ahol lelki és szakmai támogatást is kapok.
A sérültek szolgálata mellett szívügyünk a fiatalok keresztény életre való nevelése. Az ifjúsági órák, a jegyeskurzusok, a családos programok szervezése mind abból a vágyból fakad, hogy megosszuk annak a tapasztalatát:
Istennel gazdag, teljes lehet az életünk.
Bekapcsolódunk a Gyulafehérvári Családpasztorációs Iroda önkéntes munkájába is, ami a családok számára biztosít különböző programokat.
György Ida és Attila; Fotó: György házaspár
– Évek óta Önök rendezik a szentegyházi szabadtéri passiót, melyet Erdély-szerte is több helyen bemutattak már. Az évek során mire tanítja Önöket Krisztus kínszenvedésének újbóli megélése?
Attila: A Passiójáték az egyik legkedvesebb programunk, ami az ifjúsági nevelést illeti.
Nem könnyű bevonzani negyven-ötven fiatalt. Sokaknál lehet érezni a mindenféle divat és hóbort nyomását, a tévutakat, amik félrevezetik őket. Nehézség, hogy „fel kell kötnünk a gatyánkat”. Két módszerünk van, ami működik: az egyik, hogy a fiatalok a részünkről az elfogadást kell megtapasztalják, azt, hogy minket érdekel, kik ők. A másik pedig kapcsolódik az előbbihez, a fiatalok egymást hívják be a programba. Hiszen aki megtapasztalja, belekóstol ilyen módon a megváltás misztériumába, azt követően hitelesen tud behívni mást. Ma már ez az egyetlen ami „hat”.
A fiataloknak az online téren túl nagy éhségük van a személyes kapcsolatokra, a kézzelfogható dolgok megtapasztalására. Ezért kell valaki, aki őket megszólítsa. A passiózás nálunk immáron 12 éves. A legtöbb fiatal „átvonul a passión”, vagyis éveken át részt vesz benne, majd másfele viszi az élet, és újak jönnek helyébe. Vannak, akik mélyen hívők, de ugyanúgy csatlakoznak a rockerek, vallásukat nem, vagy alig gyakorlók is.
Örömünk, hogy mindig vannak nyitott fülek és szívek, akik meghallják a hívást. Tapasztaljuk, hogy nem pusztán emberi erőlködéseink érdeme, hanem Isten kegyelme is, hogy évről évre létrejön a szereplőgárda.
Ida: A passiózás úgy alakult ki, hogy az alapítvány 15 éves ünnepségére Szent Gellért életét adtuk elő egyszerű, letisztult pantomimjátékkal. Majd más szentek életét is színre vittük a későbbi években. Ezekből az élményekből született meg az igény a passiójátékra is. Előbb beltéren, majd kültéren is elkezdtünk passiót játszani. Nagy munka és feladat volt minden jelmez, kellék létrehozása, de ugyanakkor örömteli és mély lelki élmény látni, ami a fiatalok szívében végbemegy a próbák során. Célunk, hogy a megváltás történetét eljátszva megéljük ennek a misztériumnak a mély lelki töltetét. Ez egy nagyon jó lehetőség a fiatalok nevelésére. Hiszen
amit megél, az az ő élménye marad, és beépül hitébe, életébe.
Emellett természetesen a passiónak egy evangelizációs jellege is van, ami a nézőket illeti. A lelki gyümölcsök nem mindig láthatóak azonnal. Nem egy látványos változás, amin közben átmennek a passióban szereplők, és őket nézve a nézők.
Amit mi teszünk, egy magvetés, mely a későbbiekben szökik szárba.
Passiójáték a perkői Szent István kápolnánál; Fotó: Süket Zsombor
– A házasság krízises időszakaiban mi az, ami együtt tartja a párt? Hogyan lehet együtt és nem külön megküzdeni a nehézségekkel?
Attila: A kapcsolatunk a házasságkötésünk előtt nagyon megerősödött, hiszen 9 éves együtt járást követően házasodtunk össze, és ez idő alatt hitben együtt növekedtünk. Később, amikor jöttek a gondok, tapasztaltuk, hogy milyen
nagy erőforrásunk a hit: egymást is tudjuk támogatni, és közösen tudunk Istenbe kapaszkodni azokkal, akikkel egy közösségbe tartozunk.
A Kistestvérek közössége (mely kezdetben Böjte Csaba nevéhez is kötődött), lelkileg és szakmailag is támogatott bennünket. A jókedv, a kirándulások mellett az ima, a szentírásolvasás, mély beszélgetések mindig erőt adtak és adnak.
Ida: Sosem éreztük, hogy egyedül lennénk a gondjainkkal, a sérült gyermekeink problémájával. Azt éltük meg, hogy a Jóistennek terve van azzal a helyzettel, amiben élünk. Sose volt bennünk kérdés és kételkedés, hogy miért kaptuk ezeket a feladatokat, nehézségeket. Most már 20 és 21 évesek az idősebb gyermekeink, ez idő alatt volt időnk arra, hogy feldolgozzuk, amit kaptunk, és elmondhatjuk, hogy
így kerek az életünk, velük együtt, és megajándékozottnak érezzük általuk magunkat.
– Miket tanultak a gyerekektől a sok év alatt?
Attila: Hogy sérült gyerekeink vannak, mi különlegességként éljük meg, egy kiváltság, egy nagy feladat. Nyilván le kell lassulni, oda kell figyelni, türelmesen, alázattal kell velük bánni. Nem lennénk ugyanazok, ha nem ők lennének a gyermekeink. Ez kötődik a munkánkhoz is, hiszen a személyiségünk, kapcsolatunk alakulásában és a munkánkban is összefüggnek a dolgok.
Amikor az orvosok tudatták velünk, hogy nagy a baj, megértettem, hogy ki kell belőlük hoznunk a maximumot. Atából nem lesz tájfutó, de megtanítjuk, amire lehet. Sokszor bevontam a munkámba. Nehéz mozgása ellenére és nagy akaraterejével mindenféle kétkezi munkára nyitott.
Ida: Gyermekeinken keresztül hihetetlen csodákban volt és van részünk. A sok éves fejlesztés, emberi erőlködés, amely életformánkká vált, kiegészült Isten áldásával. Sosem gondoltam volna, hogy az állandó támogatást igénylő lányunk, Juli önálló három évet tölthet el Budapesten szakmát tanulva egy speciális iskolában.
A György család; Fotó: Tókos Attila
– Milyen kincseket emelnének ki a házasságból?
Attila: A hit, a humor, a hűség és a hála különösen fontos számunkra. Közösen jártunk mindig is a hit útján, ez sok erőt adott az évtizedek során. A mindennapokban munka, szolgálat és a család terén is ezekből kaptuk a legtöbb erőt, és ezeket az értékeket akarjuk gyermekeink számára is átadni.
Emellett a közösség, ahol megerősödünk, nagyon sokat segít a kapcsolatunk erősítésében is, hiszen magától nem tud fennmaradni vagy jól működni a házasság. Csak a saját erőnk nem elég hozzá. Csak úgy működik, ha vannak erőforrásaink, s ezek a Jóisten, a közösség. Bárki, aki ezekbe kapaszkodna egy kicsit is, nem kéne elváljon, mert minden konfliktusra lehet találni megoldást. Továbbá a humor nagy kincs: átsegít a konfliktushelyzeteken. Családi örökségem, hogy pozitívan tudok nézni a kihívásokra, meg tudom látni a jót abban is, ami rossz.
A humor, a könnyedség mindig továbblendít, amit a környezet is megérez.
Ida: A sérült gyerekeink kapcsán, amikor nagyon világosan elmagyarázták, hogy a mi párosunkból adódóan jött a probléma, és ha nem ő lenne a párom, akkor nem jelentkezett volna két gyermekünknél is fogyatékosság, megerősödtem. Akkor megerősödtünk mindketten abban, hogy egy pár vagyunk. Nem emberi erőből, akaratból vagyunk együtt, hanem hisszük és tudjuk, hogy a Jóisten minket egymásnak szánt, ezt érezzük a mindennapok során is.
– Mi a közös életük mottója?
– Együtt párban, gyermekeinkkel és a szolgálatban… Istenbe kapaszkodva.
Gyöngy-Pethő Krisztina
Kiemelt képünk forrása: Krisztics Dezső
