„Kérdezzük csak: honnan ered az iskolábani figyelmetlenség, a szórakozottság, mely a tanitás eredményét gyöngitni szokta?
(…) a szülei ház az, mely e gyomot ülteté s naponta ápolgatja.”
(A szegedi kegyes tanítórendi nagy-gymnasium évkönyve, 1857/58)
Itt van ez a NAT-vita, amelynek viszonyítási pontjait sikerült fasisztázós hashtagekkel kijelölni, hogy onnantól kezdve már a (késve befutó) józanabb megszólalásokat is ebben a koordinátarendszerben értelmezze a társadalom, kvázi bizonyítva, hogy az árnyalt gondolkodásra és a higgadt érvelésre való képesség kifejlesztése a korábbi évtizedek NAT-jainak sem feltétlenül lehetett az erőssége.
Van mindenesetre egy sztenderd kifogás, amely már-már nemzeti konszenzusként ível végig a bíráló jellegű megnyilatkozásokon: a szerencsétlen gyerekeket túlterheli a tananyag, a fölösleges lexikális tudás helyett tessen szíves lenni az iskola készségeket fejleszteni, a XXI. században vagyunk, kérem.
Nos, én nem állítom, hogy semmit nem szednék ki a tananyagból. Kiszednék én több mindent is. Sajnos azonban ahogy nyúlnék érte, hogy jól kiszedjem, már csapna is a kezemre valamelyik kolléga, mert szerinte meg pont arra van a leginkább szükség (trigonometria nélkül például nem élet az élet). Szóval nehéz ügy.
A jó hír viszont az, hogy a túlterhelés és a hiányzó készségfejlesztés nem is feltétlenül ámblokk a rút iskola és a csúf NAT sara. Vannak ugyanis bizonyos szereplők a történetben, akikről fájóan kevés szó esik, pedig lennének teendőik az ügyben: a szülők.
hirdetésA józan, gondos, odafigyelő, jó házasságban élő apukák-anyukák most lapozzanak, nem róluk lesz szó.
Hanem a többiekről. Itt van például a nő a villamoson – még egyszer sem fordult elő, hogy felnézett volna a Facebookból és reagált volna valamit a beszédfejlődés legintenzívebb időszakában lévő kisfiának, aki ezerrel mutogatja neki kérdőn a különféle érdekes járgányokat, mindhiába. Vajon ez így ebben a formában mennyiben fejleszti a zsenge gyermek kommunikációs készségeit?
Vagy azt majd oldja meg a tanító néni és a NAT?
Aztán ott az az elharapódzó gyakorlat, hogy 1-2 évesen odanyomják a pulya arcába a táblagépet, hadd nézze a jutyúbon a végtelenített rajzfilmet, nehogy unatkozzon szegény, még a végén kreatív gondolatai támadnának. Azt az agyat, amely aktuálisan a fűszálon imbolygó katicabogarak meditációs jellegű szemlélésére és matchboxok tologatására van kalibrálva, lazán bombázzák a T. Szülők a milliónyi villódzó mozgóképpel.
Azért ennek van egy kis túlterhelés-stichje.
Majd jön a fára mászás helyett beiktatott ovis angol, mert a drága szülő retteg, hogy enélkül lemenője nem viszi majd semmire; ha pedig Tádéka mindezek után ötéves korára figyelemzavaros lesz és hiperaktív, a gondos anya beíratja őt gyerekjógára, szombatonként nyolctól kilencig, a város másik felén, attól majd biztosan lenyugszik. (Túlzok, de nem nagyon.)
Az így előkészített gyermeket bízzák azután hatévesen a közoktatás gondjaira, elvárva, hogy ott kiegyensúlyozott, kreatív, kitartó, összeszedett embert faragjanak belőle.
Ha pedig a tanító néni ennek során bátorkodik észrevételezni, hogy a gyermek bizonyos területeken fejlesztendő vagy nevelendő, akkor az igazán önérzetes szülő gyorsan személyes sértésnek veszi a dolgot, és lehülyézi a pedagógust a gyerek előtt.
Na innen szép nyerni.
Pláne, ha mindeközben elindul egy jó hosszú válóper is a háttérben, hogy a gyermek a gondosan megtervezett, penge interaktív játék közben is azon töprengjen a tanórán, vajon szereti-e még őt apu, illetve anyu.
Így aztán javaslom: a nagy vita hevében ne keltsük azt a benyomást, mintha a jövő nemzedék kiegyensúlyozottsága és sikere csupán egy eszményi NAT-on múlna. Nehogy akár egy szülő is azt higgye, megúszhatja a melót – bizony neki kellene ötvenegyedszerre is elmesélnie a háromévesnek ugyanazt az esti mesét a szívós kis ovis medvebocsról.
Mert nincs az az irodalomóra, amelyik ezt pótolni tudná.
Francesca Rivafinoli
Kiemelt képünk forrása a Pixabay.
