A halál mint valós fikció

A közelmúltban elhunyt egy kiváló és népszerű magyar színész. A mai kor felfogása szerint viszonylag fiatalon, 56 évesen. Azóta újságok, internetes oldalak, kattintásvadász celebek és influenszerek azon vetélkednek, ki tudja jobban elsiratni, ki beszélt vele utoljára és három felesége közül melyiket szerette legjobban.

Magyarországon naponta átlagosan háromszázötvenen halnak meg. Minden sors önmagában tragikus, egyedi, de összemberi abból a szempontból, hogy valamennyien így fogjuk végezni. Akik ismerték és szerették, azok meggyászolják őket, de nem bírhatjuk lelkileg, ha minden elhunytat meg kell siratnunk.

Kitáguló, felgyorsult világunkban túl sok embert ismerünk.

Sorsok és történetek százai nyomulnak be az életünkbe, fiktív és valós karakterekért izgulunk. Könnyeket ejtünk Emiliano Saláért, a La Manche csatornába zuhant focistáért, akinek létezéséről két nappal korábban nem is tudtunk; az ukrán repülőgép utasaiért; a Győrben agyonvert gyerekekért, sőt az ausztrál koalákért, a német állatkertben elégett majmokért, de Han Solóért és Dumbledore professzorért is. És sajnos nem véletlenül írtam ezeket egymás mellé, mert az átlag ember tudatában összekeveredik a valóság és a fikció. A majmoknak ugyanúgy mécseseket gyújtottak a helyiek, mint például a veronai buszbaleset áldozataiért a rájuk emlékezők. Az elpusztult gorillák fényképei mellé kis plüss állatokat helyeztek és kartonlapra írt kétségbeesett kérdés kiáltott: Warum? (vö.: Hogyan engedhette az Isten?)

Isaurának, a Rabszolgasors című brazil filmsorozat főszereplőjének kiszabadítására annak idején gyűjtést szerveztek a magyar tévénézők, és milliók adakoztak az indonéz cunami áldozatainak. A többség számára Gesztesi sem valósabb, mint Bobby Ewing, őt is csak a filmekből ismerik, ráadásul azokat bármikor meg lehet nézni újra. Összeszorul a szívünk a kis Nemecsek végzetén, de ha előre lapozunk a könyvben, Nemecsek még él, aztán a végén meghal, de ha újra kezdjük a könyvet, megint él…

Nem értjük a halál fogalmát, mert nem engedjük közel magunkhoz.

Leélünk úgy 40-50 évet, hogy sosem láttunk halottat (sokszor a saját nagyszüleinket, szüleinket sem), de naponta veszünk a vállunkra milliónyi tragédiát. Újra és újra kétségbeesünk az elmúlástól, holott ez természetes és elkerülhetetlen része valamennyiünk életének. Hit és remény nélkül azonban csakugyan fenyegető és felfoghatatlan.

Sokan maguk se tudják, vajon nem filmeket, szerepeket játszanak-e örökös megfelelési kényszerrel a nézők és a tehetségtelen rendezők (forgatókönyv szerzők és viselkedés előírók) felé. Ahelyett, hogy elfogadnák a Nagy Rendező útmutatásait, és akkor nem rettegnének annyira a „vége” felirattól.

Ungváry Zsolt

Kiemelt képünk forrása a pixabay