A napokban szembejött velem egy poszt, ami érdekességként mesélte el, hogy egy franciaországi kávézóban a „jó napot/reggelt/estét”, „köszönöm” és „kérlek” szavakért cserébe engedmény jár a vásárolt étel, ital árából. Nem először találkoztam ilyen cikkel, számos országban és helyen bevezették már ezt a jópofa, ironikus formájú, lényegében tanítójellegű szokást. Itt fontos megjegyezni, hogy a köszönésnek különböző kulturális sajátosságai vannak, az udvariassági szokások országonként eltérőek. Azonban, ha itthon nem is találkoztam még ilyen felhívással, a köszönés és hétköznapi kedvesség hiányával annál többet.

A jópofa ez esetben inkább nevetségest, mint vicceset jelent: úgy tűnik, ma már szívességet teszünk azzal, ha köszönünk valahol vagy megköszönünk valamit, pedig a (meg)köszönés az egyik első dolog, amit a szülők (jó esetben) megtanítanak gyermekeiknek. Ám mára már a felnőttek közül is sokan elhagyták az üdvözlés esszenciális gesztusát. Régebben igen szokványos volt, hogy egy falun belül mindenki köszönt mindenkinek, akár ismerte az illetőt, akár nem. Ma már sajnos egy-egy kisebb közösségen belül, például egy munkahelyen sem feltétlenül köszönnek a kollégák egymásnak, nemhogy idegeneknek.

Idegenkedünk, amikor belépünk valahova, ahol kiszolgálást vagy valamilyen szolgáltatást várunk, idegenkedünk, amikor az egyetemen vagy a munkahelyen elmegyünk valaki mellett, akit nap mint nap látunk, sőt, idegenkedünk, amikor egy ismeretlen puszta udvariasságból ránk köszön.

Ugyanakkor nem gond átlépni a szociális határokat, amikor legyőzhetetlen vágyat érzünk véleményünk kifejezésére a közösségi oldalakon,

a tömegközlekedésen vagy akár az utcán. Olyankor nem probléma szemrehányást tenni, megdorgálni vagy porig alázni idegeneket, akiknek mit sem tudunk az életéről és sosem láttuk őket azelőtt.

hirdetés

Sokakat furcsa érzésekkel vegyes nosztalgia fog el régi filmeket, tv-műsorokat nézve, a „régi embereket” hallgatva: milyen szépen, választékosan beszélnek, milyen udvariasak! Igaz, hogy a beszédtempó napjainkra igen felgyorsult, mivel sokkal nagyobb mennyiségű információ ér minket, és rohanó világunkban sokkal kevesebb időnk van ezt az információáradatot feldolgozni, reagálni rá. De foghatjuk-e az udvariassági és üdvözlési formulák elmaradását is erre? Úgy vélem, ez sokkal inkább a „nekem ez jár, hiszen fizetek érte”, illetve a „nem ismerem, ki tudja, milyen ember” mentalitás eredménye.

Az említett kedvezmény profitnövelés céljából is kifizetődő lehet, hiszen a kávézók, éttermek elé kihelyezett megállítótáblákra írt kedves gesztus nagy eséllyel csalogatja be a vendégeket. Tehát ha mindez működik, végső soron mindenki jól jár, az emberek újra- vagy megtanulják használni az alapvető udvariassági formulákat, a vendéglátóipari egységek pedig jól megélnek ebből. Ez így mind szép és jó, már csak az a (szomorú) kérdés, hogy

hogyan jutottunk idáig? 

Mikor fordult meg a sorrend? Azt, hogy „köszönöm”, a kiszolgálást követően, azt meghálálva kellene mondani, nem pedig előtte, engedményt remélve cserébe.

Kincses Edit