Javában zajlik az egészségügy digitális átformálása – Szócska Miklós a Vasárnapnak

Digitalizáció, adatvezérelt technológia, elektronikus vizit, az egészségügy újragondolása. És mi a helyzet a mesterséges intelligenciával? Lehetőség vagy veszélyforrás? A Nézőpont Intézet december 5-én tartandó Gyógyuló Egészségügy elnevezésű konferenciájának apropóján Szócska Miklóst, a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Közszolgálati Karának dékánját kérdeztük.

– Sokan sokfélét mondanak és gondolnak a hazai egészségügyről, ugyanakkor nyilván mindannyian sejtjük, hogy külföldön sincs kolbászból a kerítés. Felvázolná, mi a helyzet ezen a téren az USA-ban, illetve az egyes híradásokban rendre haladónak mondott európai országokban?

– Akinek volt konkrét, személyes kapcsolata az egészségüggyel, az kevésbé negatív annak megítélésében – épp az egyik utódom, Ónodi-Szűcs Zoltán készített egy ezt egyértelműen megvilágító felmérést nemrég. Ugyanakkor persze világos, hogy vannak gondok, Budapesten ráadásul az infrastruktúra állapota már önmagában véve is problémás. Ne felejtsük azonban el, hogy százezernyi ember végzi el napról-napra a munkáját az egészségügyben, amelyben rengeteg ember fordul meg – ők mind eljutnak a háziorvosukhoz, és megkapják a szükséges ellátást. Ez egyáltalán nem mondható el Európa mindegyik országáról: néhol előfordul, hogy orvossal csak több hét várakozást követően találkozik a beteg. 

A magyar egészségügy tehát – minden ellentmondásossága ellenére – az alapellátás tekintetében egy karnyújtásnyira van a polgároktól. 

Gondoljunk csak a védőnői, vagy az iskolaorvosi hálózatra, a háziorvosi ellátásra. Igenis sok olyan erőssége van a mi rendszerünknek, amit nem értékelünk eléggé.

A legnagyobb gondot az jelenti, hogy ma a világon nagyjából annyi embernek van általános egészségügyhöz való hozzáférése, amennyinek tiszta ivóvize. Ez az emberiség egyötöde. Afrikában most 1,3 milliárd ember él, harminc év múlva pedig 3 milliárd ember él majd – ahhoz, hogy őket csak feleannyi orvossal ellássuk, mint amennyi jelenleg átlagban Európában dolgozik, kétmillió orvost kéne képezni harminc év alatt. Én nem látom azokat az egyetemeket, amelyek ezt a számot produkálhatnák, és nem látom azt a gazdasági erőt sem, amelynek révén később az orvosok elvándorlását ezek az országok meg tudnák akadályozni. Úgyhogy nagyon meg kéne becsülnünk azt, amink van… A világ egyötödének van egészségügyi hozzáférése – négyötödének nincs.

– Vagyis hiába működnek egyes országokban fejlett egészségügyi rendszerek, ez nem változtat az egészségügy globális helyzetén.

– Így van, és ez egy nagyon komoly probléma. Sőt, az európai népességfogyás oda vezethet – mégpedig néhány évtizeden belül –, hogy nem lesz elég járulékfizető munkavállaló. Egyszerűen nem lesz, aki a társadalombiztosítás költségeit kifizesse, amennyiben a népesség tovább csökken. Általában véve az az egészségügy és az egészségpolitika nagy kérdése, hogy hogyan tudja hozzáigazítani a különböző kihívásokhoz a rendszert, miként képes gondoskodni arról, hogy a beteg ne csak eljusson az ellátásba, hanem ott épp a megfelelő ellátást kapja: ne kezeljük túl, de ne is nyújtsunk kevesebbet a számára szükségesnél. Fontos lenne az is, hogy az egészségügyben motivált, innovatív emberek dolgozzanak, a rendszer pedig fenntartható, minőségi, hozzáférhető legyen.

– Bizonyos problémák Európa többi országában is jelen vannak. Hogy csak néhány példát  említsünk: a HR-helyzet (a szlovák rendszerből tizenkétezer egészségügyi ápoló hiányzik), Csehországban szakemberhiány veszélyezteti a betegellátást, nőtt a várakozási idő az angol kórházak sürgősségi osztályain, Franciaországban növekszik az egészségbiztosítás deficitje. Németországban minden második kórház veszteséges.

– Ezek általános problémák. Mit kell tenni? Menedzselni a betegutakat, menedzselni és átalakítani a kapacitásokat, ösztönözni a rendszerben dolgozókat a jó munkára és a hatékonyságra, valamint felépíteni az állampolgárok egészségi állapotukért, illetve gyógyulásban való részvételükért érzett felelősségét. Mit értek kapacitás menedzselés alatt? Például amikor megszűnt a tbc, a kezelésére létrehozott szanatóriumokkal kezdeni kellett volna valamit. Vagy a gyomorfekély. Rájöttek, hogy azt antibiotikummal kell gyógyítani. Akkor kevesebb sebészeti ágy kell. Vagy a szemészet, ami most már járóbeteg ellátás keretében működik, tehát nem kell annyi fekvőbeteg ágy. Vagy: olyan szinten fejlődött a laboratóriumi technológia, hogy bizonyos diagnosztikai eszközöket ki lehetne helyezni a patikákba. A technológiai lehetőségek és az átalakuló igények mentén folyamatosan karban kell tartani a kapacitásokat. Betegút, kapacitás, motiváció, és a beteg felelősségvállalása, részvétele. Ez a négy dolog, amin dolgoznia kell minden rendszernek.

– Sok fejlesztésre szoruló területről hallottunk az imént – de konkrétan mivel kísérleteznek manapság a nyugati országok az egészségügy vonalán, milyen főbb trendek figyelhetők meg? Egyáltalán, mennyiben lehet ezen a területen kísérletezésről beszélni? Nagy port kavart nemrég a szlovák kórházreform – ők bevállalták a kapacitáscsökkentést, október végén mégis meghátráltak.

– Szlovákia a Varsói Szerződés NATO elleni főcsapásának irányában volt, ezért ott idővel valóban több kórház épült és nagyobb kapacitások jöttek létre, mint például nálunk. Németországban és Ausztriában hétszáznál több ágy jut százezer polgárra, Dániában és Svédországban kétszáz-kétszázötven. Vagyis jelentősen eltérő felfogások vannak forgalomban a kapacitások vonatkozásában, ahogy a szociális ellátási lehetőségekkel kapcsolatban is.

Ha egyszer felépült egy kórház, vagy egy egészségügyi intézmény, azt már nem szívesen engedik bezárni a polgárok, 

még akkor sem, ha elvileg főállású orvos sincs ott, legfeljebb rendelni jár át a nagy kórházból valaki… Ehhez képest naprakésznek kéne lenni azt illetően, hogy adott helyen épp milyen egészségügyi intézményre van ténylegesen szükség – ez pedig folyamatos munkát jelent, és az emberek rugalmasságát is ki kell alakítani hozzá.

Amivel mostanában sokat kísérleteznek, hogy a beteg életútját egyre inkább a maga egészében tekintsék, vagyis arra törekednek, hogy a megbetegedéstől kezdve a rehabilitációig egységes legyen a betegút. Ezen felül próbálják a kapcsolatrendszert kiépíteni az ellátásban résztvevő szereplők között, az alapellátástól egészen a rehabilitációig. A dánok nagyon erősen újragondolták, majd újjáépítették az egész egészségügyi rendszerüket, központi kórházakat hoztak létre, és többek közt a kórházi ágyak számát is redukálták; az otthonápolásnak, a szociális gondoskodásnak nagyon erős rendszere működik náluk.

A digitális egészségügy szintén a kísérletezések kiemelt terepe. Digitális eszközökkel támogatva tulajdonképpen már a betegség gyanúját igazoló első vizsgálat után megkaphatjuk a szükséges támogató eszközöket, és onnantól egy felhőben működő csapat segíti az egyensúlyi állapotunk fenntartását. Magyarán személyre szabják a segítséget. Co-creation, vagyis az ellátás újratervezése a betegekkel együtt – erre vannak ma törekvések Európa-szerte.

– Mondana olyan pozitív példákat a népegészségügy fejlesztésére fókuszálva, amelyek nemzetközi téren már gyakorlatban vannak? Sokan szokták emlegetni a briteket például a NICE kapcsán (National Institute for Health and Clinical Excellence), mely ma a technológia-értékelés etalonjának számít. A brit várólista programok szintén jó hírnévnek örvendenek. Úgy hírlik, az alapellátásban a svájci modell még mindig elég trendi, itthon is volt kísérlet az adaptálására.

– Magyarországon amerikai mintára próbálták megszervezni a rezidensképzést, és nem véletlenül – ez egy gyakorlatra fókuszáló, intenzív képzési szakasz, amelyet Amerikában valóban rendkívül eredményorientáltan, agilis módon végeznek. A skandináv és az angolszász országokból a csapatmunka kultúráját lehetne jó példaként említeni. Ennek hiánya egyébként a magyar szakember-migráció legfontosabb oka – nem mindegy ugyanis, mennyire engedik szakmai lehetőségekhez jutni az orvosokat. A fizetésemeléssel ugyan nagyban csökkent ez a típusú migráció, de a szigorúan hierarchikus felfogás még mindig nagyon nagy elhajtó erőt jelent.

A NICE egy erőteljes szakmai-módszertani technológia-értékelési központ, amely tényleg referenciapont sokunk számára, de egyébként ilyen még az észtek szabad adathasználata is. Általában véve üdvözlendőnek tartom a baltiak nyitottságát az innovációra. Alapellátás tekintetében leginkább a skandináv rendszerek híve vagyok; különösen rokonszenvesek számomra azok az ellátás minőségét leíró adatbázisok, amelyeket a betegek magukról vezetnek, és amelyeknek köszönhetően valós életből vett, nagy felbontású adatok, regiszterek jönnek létre róluk.

– És mi az, ami Magyarországtól tanulható el?

 A védőnői hálózat nagyon erős nálunk, a mentőszolgálat központosítottsága pedig igazi hungarikumnak mondható. Az oltási kultúránk – amely a tbc elleni küzdelem hosszú távú eredménye – úgyszintén eltanulható lenne tőlünk. Nálunk a háziorvosi ellátáshoz könnyen, már az egészségügyi probléma jelentkezésének napján hozzá lehet férni. A népegészségügyi termékadótól a nemdohányzók védelméig a legfontosabb népegészségügyi jogszabályokat Magyarország másfél év alatt képes volt bevezetni, és ezt Európában szinte mindenki irigyli tőlünk. Illetve – szintén irigykedésre okot adva – képesek voltunk létrehozni egy egységes adatplatformot az egészség területén.

– Tudjuk, hogy Ön nagy élharcosa az egészségügy digitalizációjának. Hol tart jelenleg ez a törekvés a globális egészségügyben egyrészt a távlati tervek, másrészt a napi gyakorlat szintjén – és melyek azok a területek, amelyeket belátható időn belül elérhet a digitalizáció?

– Mindenekelőtt hangsúlyoznám, hogy mi soha nem az ember ellen vagyunk, amikor a digitalizáció fontosságáról beszélünk, sőt, inkább azokat a lehetőségeket szeretnénk ilyenkor kiemelni, amelyek segítik a rendszerben dolgozó orvosokat és a rendszerben lévő betegeket. Lényegében egy folyamatos állapotkövetést és egyensúly támogatást tudunk nyújtani nekik. Például az orvos egy algoritmustól kaphat döntéstámogatást a diagnózis felállításához. Természetesen nem az elembertelenedést akarjuk szolgálni. 

A világ egyértelműen az adatvezérelt egészségügy irányába halad, javában zajlik az egészségügy digitális transzformációja. 

Egyes betegségtípusok esetén digitális eszközökkel támogatott betegút és ellátási folyamat fog kialakulni (némely országokban ilyenek már működnek is).

– Mi a helyzet a mesterséges intelligencia terén?

– Mi még láttunk lombikokon dolgozó labor-diagnosztát, manapság azonban ő is az automatába küldi be a mintát, és ugyanez fog lezajlani az orvosi képalkotás és a szövettani diagnosztika területén. Első körben tehát valószínűleg az automaták, a gépek és az algoritmusok döntéstámogató eszközökként fogják segíteni a diagnoszták munkáját. Magyarországnak ott van versenyelőnye ebben, hogy egységes adatplatformmal – és nagy adatgazdagsággal – rendelkezik; a rendszerben dolgozó emberek megszokták a számítógépet. Csehországban néhány éve még meg akarták verni azt, aki számítógépet vitt volna a rendelőbe, hogy e-receptet állítson ki, nálunk viszont pöcc nélkül átállt a rendszer. Hozzá vagyunk szokva a digitális adminisztrációhoz, ami viszont egyelőre nem ergonomikus, tehát sokat kell még javítani rajta, hogy kézre álljon, és nagy felbontású adatok képződjenek. Továbbá meglehetősen centralizált nálunk a piac, kevés partnerrel kell egyeztetni, ennek köszönhetően viszonylag könnyen képesek vagyunk új dolgok bevezetésére.

– A digitalizációról általában mint egyértelmű fejlődésről szoktunk beszélni, azonban más területekkel összefüggésben pontosan tudjuk, hogy sok hátulütője is lehet (pl. hackertámadások). Az egészségügy vonalán is megjelennek ezek a kockázatok?

– Igen, kezdettől fogva tisztában vagyunk a veszélyekkel. A digitalizáció egy kettős használatú technológia az egészségügyben, ugyanolyan, mint a nukleáris energia, amivel lehet csinálni atomerőművet is meg atombombát is. A környezetvédők persze azt mondják erre, hogy jó, akkor hagyjuk az atomot úgy általában. Való igaz, a biotechnológiák területén – például – genetikailag ugyanazon módszerrel juttatjuk célba a gyógyszert, mint amely egy méreg célba juttatásához lenne szükséges. Csakhogy ennek ellenére igenis használnunk kell a technológiát, mert bizonyítottan életeket ment – és ha nem használjuk, akkor emberek fognak meghalni. És ez már ma is igaz. Ugyanakkor persze azt is tudnunk kell, hogy a gépi algoritmusok és a mesterséges intelligencia algoritmusok csak valós adaton tudják megtanulni, diagnosztizálni az adott betegséget, legyen az képalkotó vagy valamiféle adatbeli összefüggés. Magyarán ahhoz, hogy működőképessé tegyek egy mesterséges intelligencia általi megoldást, sok olyan mintát kell mutatnom neki, ami alapján ő majd nagy pontossággal felismeri, ha olyasvalamit lát, ami korábban még nem került általa feldolgozásra. Mármost ha mi egy közfinanszírozott rendszerben, egy járulékfizető állampolgár testszövetéből, közpénzből fizetett orvosok munkáján keresztül, közpénzből fizetett diagnosztikai eszközön képződött adatot továbbadunk valakinek, aki aztán algoritmust fejleszt rajta, majd ezért licenszdíjat fizettet velünk… hát, ezt viszont nyilván el kéne kerülni.

Lehetőség szerint ne legyünk adatrabszolgái senkinek.

– Habár az Elektronikus Egészségügyi Szolgáltatói Tér által valóban egységes adatrendszerünk lett, az adatjelentési kötelezettség még mindig úgy működik, hogy minden ellátó manuálisan viszi be az adatokat. Nem jelent ez kockázatot a rendszer egészére nézve?

– Erre azt tudom mondani, hogy igen, létezik zaj az adatokban, mégpedig sokféle, viszont pont itt az egyetemen is folyik olyan munka, melynek célja, hogy nagy felbontású adat képződjön már a diagnózis felállításának fázisában. Tehát nem bízzák rá egy szövegszerkesztő funkcióra, hogy mi kerül oda be, hanem a kitöltés az adott szakterületnek megfelelően legörgethető, választható listákból történik. Ezt a módszertani munkát, melynek célja, hogy eleve nagy felbontású adat képződjön, mégpedig anélkül, hogy túlzott adminisztratív terheket rónánk az egészségügyben dolgozókra, mindenképpen el kell végezni. Egyébként ebben is segíthet a mesterséges intelligencia, amennyiben nagy pontossággal felismeri az írott vagy diktált szöveget – szóval a gépi segítséget is előbb utóbb az egészségügyi dolgozók kezébe kell adni.

– Az elhangzottak fényében hová tudná elhelyezni például a Nézőpont Intézet december 5-én tartandó Gyógyuló Egészségügy elnevezésű konferenciáját? Egy ilyen jellegű szakmai konzultáció hogyan járulhat hozzá ahhoz, hogy valamiképpen a mindennapok szintjén is érzékelhessük az egészségügy előremozdulását?

– A konferencia egyik előnye, hogy tulajdonképpen a politika felől, tehát egy egészségügyön kívüli szakma irányából szerveződik – ez már önmagában érdekes. Ugyanis nagyon sokszor azt tapasztaljuk, hogy a szakmán belül szerveződő konferenciák bennfentessé, egy adott rutin mentén zajló rendezvényekké válnak; így a Gyógyuló Egészségügy konferencia hangulatilag és tartalmában is mindenképpen egy új színfolt. Továbbá az is egyedülálló, hogy idén sikerült az egyik key note előadásra egy nagyszerű nemzetközi előadót meghívnunk Hans Kluge személyében, aki az Egészségügyi Világszervezet Európai Regionális Irodájának kinevezés előtt álló igazgatója, és nem mellesleg előadóként is kiváló. Egyfelől az Egészségügyi Világszervezet jelenéről, illetve jövőbeni terveiről is sok mindent megtudhatunk majd tőle – másrészt egyszerűen az a körülmény, hogy még a kinevezése előtt látogat el hozzánk, érdekes lehetőségeket rejthet magában.

Képek forrása: Semmelweis Egyetem Egészségügyi Menedzserképző Központ 


Dr. Szócska Miklós a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Közszolgálati Karának dékánja, az Egészségügyi Menedzserképző Központ igazgatója, az egészségügy átalakításának szakértője, 2010 és 2014 között a Nemzeti Erőforrás Minisztérium majd az Emberi Erőforrások Minisztériuma egészségügyért felelős államtitkára. 1989-ben szerzett általános orvosi diplomát a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen. Az egyetem elvégzése után egészségügyi menedzser-képzésben vett részt Hollandiában, Japánban és Londonban. Az Egyesült Államokban államigazgatási tanulmányokat folytatott, a Harvard Egyetemen John F. Kennedy kormányzati iskolájában szerzett mesterdiplomát 1998-ban. 1991–2009 között megszervezte és fejlesztette az 1995-ben hivatalosan is megalakuló Egészségügyi Menedzserképző Központot a Semmelweis Egyetemen, amelynek 2009-től egyetemi docense és igazgatója. 2010-től államtitkári közmegbízatásáig az egyetem újonnan alakult Egészségügyi Közszolgálati Karának dékánja volt, 2019 óta ismét ezt a pozíciót tölti be. 1992-től 1993-ig az Egészségbiztosítási Alap parlament által választott felügyelőbizottsági tagja. 1993-tól 1994-ig a Népjóléti Minisztérium tanácsadója, 1998-tól 1999-ig az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) tanácsadója volt. Jelenleg a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Menedzserképző Központ igazgatójaként tevékenykedik, számos nemzetközi és hazai fejlesztési és kutatási program résztvevője. Fontosabb szakterületei: változtatásvezetés, leadership, digitális egészségügy, egészségügyi kommunikáció.