Habsburgokkal a török ellen: magyarok a birodalom védelmében

Nemrégiben – a házelnök egy sommás kijelentése nyomán – nagyobb sajtópolémia alakult ki azzal kapcsolatban, hogy vajon a 16–17. században a magyarság mennyiben volt Európa és a kereszténység védőbástyája, vagy inkább török vazallusként az „igazhitűeknek” behódoltak, és valójában őket szolgálták ki. Az alábbiakban ezen kérdés értékeléséhez nyújtunk néhány szempontot.

A Magyar Királyság hozzájárulása a Habsburg Birodalom védelméhez

Való igaz, hogy a Habsburgok nélkül önerőből, az ország északi és nyugati vármegyéit tömörítő Magyar Királyság (korábban „Királyi Magyarország”) képtelen lett volna fönntartani saját integritását a törökökkel szemben, hisz a végvárrendszer finanszírozása, valamint az állandóan fegyverben tartott végvári katonaság zsoldja irdatlan költségekkel járt. Ugyanakkor könnyen belátható, hogy a Habsburg Birodalomnak (ami még csak ekkor kezdett formálódni) a Magyar Királyság nélkül is szüksége lett volna egy török elleni védelmi rendszerre. Éppen ezért sokkal jobban megérte számára, hogy a háborús békeévek állandó portyái miatt többé-kevésbé folyamatosan pusztuló ütköző terület ne a Német-Római Császárság részét képező osztrák örökös tartományok határvidékén legyen, hanem a Magyar Királyság megmaradt területén. Emellett pedig a magyar vármegyékből származó bevételek jelentős részben (az összköltség mintegy harmadát fedezve) járultak hozzá a védelmi költségek finanszírozásához. Összegezve az eddigieket, leszögezhetjük, hogy

a magyar területeknek köszönhetően a védelmi költségek számottevő részét nem saját erőforrásból, hanem a magyarországi bevételekből tudták finanszírozni a Habsburgok,

továbbá az ütközőzóna hálátlan feladatát is (Alsó-Ausztria és Stájerország helyett) a magyar vármegyék látták el. Ennek megfelelően legalábbis kérdéses azt állítani, hogy nem járult hozzá Magyarország a védelemhez.

Magyar részvétel Bécs 1683-as ostromában?

A 17. század második felére kialakult viszonylagos magyar passzivitás elválaszthatatlan az utolsó komolyabb török hadjárat (1663–64) végeredményeként kötött vasvári békétől. E hadjárat alkalmával Zrínyi Miklós vezetése alatt komoly magyar haderő harcolt a törökök ellen, majd pedig Montecuccoli vezetésével Szentgotthárdnál le is győzték őket. Ennek ellenére I. Lipót császár a status quo alapján kötött békét a törökkel, a végsőkig elkeserítve az oszmánok kiűzésében reménykedő magyar rendeket, akiket egyfelől a folytonos pusztulást hozó háborús békeévek, illetve a már több, mint egy évszázada a török által elfoglalt területre eső birtokaik jövedelmeinek hiánya anyagilag is nehéz helyzetbe hozott.

Az elkeseredést fokozta, hogy amíg a harmincéves háború időszakában a Habsburgok oldaláról méltányolható érv volt, hogy nem kívánnak kétfrontos küzdelembe bonyolódni, addig az 1650-60-as években nem vívtak nyugaton háborút, tehát jogosnak tűnt a magyar elvárás, hogy a törökökkel szemben indítsanak újabb hadjáratot, különösen, ha – amint azt a szentgotthárdi győzelem bizonyította – már a Habsburgoknak kedveztek az erőviszonyok.  

A felszabadító háború mégsem indult meg, aminek következményeként a magyar rendek kétségbeesett kalandorakcióként kísérelték meg a Wesselényi-összeesküvést.

Erre válaszként a császár – kihirdetve a jogeljátszást – abszolutisztikus kormányzatot vezetett be. A különböző túlkapások (adóemelés, erőszakos ellenreformáció, végváriak elbocsájtása) jószerivel minden magyar társadalmi réteget sértett, így nem meglepő, hogy Thököly Imre vezetésével megszerveződött a bujdosó (kuruc) mozgalom, mely az adott geopolitikai helyzetben máshoz, mint a törökök, nem is fordulhatott.

Akár úgy is mondhatnák, hogy jó oka volt I. Lipóttal szemben fellépni.

Nyugati követek föl is hívták Lipót császár figyelmét, hogy ezen intézkedésekkel a magyarokat „a törökök karjaiba fogja kergetni”, mire a császár így felelt: “jobb, ha egyes területek elvesznek, […] nem valami nagy szerencsétlenség, ha a török egy-egy darab földet zsebrevág.” Bár a császár az 1681-es soproni országgyűlésen meghátrált és részben helyreállította a rendi jogokat, mégis érthető, ha az apátiába süllyedt ország nem mozdult meg egységesen a törökök ellen, vagy éppen a török vazallus, Thököly mellé állt.

I. Lipót egyébként ezt már 1687-ben kihasználta, amikor is felségárulási pereket készíttetett elő azok ellen a magyar birtokosok ellen, akiknek a birtokán a török 1683-ban Bécs ostromához tartva áthaladt, de nem tanúsítottak ellenállást. A fenyegetés megtette a magáét és az országgyűlés elfogadta az örökös férfiági királyságot és lemondott az ellenállási jogról is.

Szintén fontos kérdésként merül föl Apafi Mihály erdélyi fejedelem és Thököly Imre kuruc vezér (felső-magyarországi fejedelem) részvétele Bécs 1683-as török ostromában. Az utólagos előrelátás bölcsességével megáldott 21. századi véleményformálók természetesen számonkérhetik a később helytelennek bizonyuló döntést a két fejedelmen, de a korszakot jól ismerő történészek nem.

Sem Thököly, sem Apafi nem volt abban a helyzetben, hogy ellenálljon a töröknek, hiszen mindkettejük hatalma kizárólag a török támogatásától függött (ne feledjük, hogy Apafi Erdélye – II. Rákóczi György tragikus bukása után – már nem ugyanaz a töröktől távolságot tartani képes állam volt, mint Bethlen és a Rákócziak virágzó „tündérkertje”), ráadásul nem lehetett egyértelműen előre látni a hadjárat kimenetelét, sőt abban sem lehettek biztosak, hogy esetleges török vereség esetén is megindult volna a felszabadító hadjárat, hiszen 1664-ben sem így történt.

És valóban, Lipót, ha nincs a pápai támogatás, valószínűleg 1683-ban is inkább békét kötött volna. A tényekre térve pedig elmondható, hogy Apafi vonakodva fogadta a török hívást és minden lehetséges indokot felhozva késlekedett Bécs ostromától, míg végül Győrnél meg is állt azzal az indokkal, hogy a hátországot biztosítja, a város ostromát mímelte. Thököly bécsi részvételéről pedig máig nincs egyértelmű bizonyíték, sőt a valószínűbb az, hogy megtagadta Kara Musztafa Bécs alá hívó parancsát és Morvaországban vezetett hadjáratot.

Magyar részvétel Bécs védelmében és a felszabadításban

Bécs második török ostromát megvizsgálva

egyszerűen nem helytálló, hogy a török oldalon harcoltak magyarok, hanem sokkal inkább számottevő magyar részvétel mutatható ki Bécs védelmében.

Szelepcsényi György esztergomi érsek saját vagyonából finanszírozta a Bécset védő sereg zsoldját és élelmezését, amiért utóbb XI. Ince pápa neki ítélte a „Bécs megmentője” megtisztelő címet is. Ráadásul jelentős részben neki volt köszönhető, hogy sikerült III. Sobieski János lengyel király támogatását is megnyerni a török elleni küzdelemhez. Szelepcsényi mellett Eszterházy Pál nádor is komoly áldozatokat hozott Bécs védelme érdekében, majd pedig 20 000 katonával vett részt az ország fölszabadításában és Buda visszavételében. Így tehát elmondható, hogy

az ország két kiemelkedő rendi méltósága, a nádor és az esztergomi érsek is egyértelműen és komoly anyagi terheket vállalva vett részt Bécs védelmében!

Nánay Mihály

Címlapkép: https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=1767085