A Kádár-rendszer bűneit transzgenerációs traumaként cipeljük

Tóth Eszter Zsófia történésszel, a Veritas Intézet munkatársával, a korszak kutatójával készített interjút a Mandiner, amelyben többek között arra a kérdésre kereste a választ: vajon Kádár 33 évnyi uralmának van-e olyan aspektusa, ami bármilyen szempontból elismerhető. A történész szerint a kádári mentalitás még ma is traumaként van jelen a magyar társadalomban, amikor például értelmetlenül vonjuk meg magunktól a jót egyfajta aszkéta, puritán életmódmintát követve.

Tóth Eszter Zsófia szerint Kádár szelleme a mentalitásunkban még ma is köztünk él, amely főleg a 35 év felettieknél mutatkozik meg például a spórolásban, a rugalmatlanságban, a „minden úgy jó, ahogy van” felfogásban. A történész a Mandinernek adott interjújában kijelentette, Kádár János nem tekinthető nagy politikusnak, mert saját hatalmát idegen, elnyomó hatalom tankján szerezte meg.

Egyáltalán nem lehet hangsúlyosabban említeni a puha diktatúra kifejezésből a puha jelzőt, mert a Kádár-rendszerben is börtönöztek be politikai okokból embereket. A gulyáskommunizmusként emlegetett látszatbiztonságnak számos negatív következménye volt az egészséges életvitel területén. Az emberek elhíztak, sportolni nem volt divat.

– Nem vitás, Kádár tartósan uralmon tudott maradni, ám ennek érdekében kíméletlenül leszámolt azokkal, akik vele szembehelyezkedtek (Rajk László, Nagy Imre, Marosán György, Dubček). Viszont a rendszer által felemeltek, például a szakérettségisek és a pártkáderek a lekenyerezettjei voltak – állítja a történész.

– A szovjet blokkot az ateista világnézet és az egyházüldözés uralta, a parasztgazdaságokat elérte a kollektivizálás végzete

– emlékeztet Tóth Eszter Zsófia, aki szerint a szocialista diktatúrák a kommunizmust nem valósították meg, viszont kísérletet tettek rá.

A nosztalgikus „Öreg” imidzsének továbbélése, hogy egy szerethető idős embert próbálnak formálni a forradalom leverőjéből, akinek vezetése alatt a kicsit is másként gondolkodókat bebörtönözték vagy emigrációra kényszerítették. Nem volt gyülekezési és szólásszabadság.

A zánkai táborok emlékei sem voltak kellemesek minden esetben: tíz, egymásnak teljesen idegen, más társadalmi háttérrel rendelkező gyereket zártak össze egy szobába, napi szinten folyt az ideológiai képzés, megfáradt úttörővezetőkkel. Ám a vörös nyakkendő által is képviselt ideológia mellett tudtak igazi barátságok és szerelmek kialakulni – rendszertől függetlenül.

Mindazok leszármazottai, akiknek nem kifosztást kellett elszenvedniük, hanem előnyöket kaptak a kommunizmusból, a mai napig az akkor szerzett kapcsolati tőkéből élnek.

– Ezeknek az erőknek nagy szerepe volt a rendszerváltás késleltetésében, a felemás kárpótlásban és abban, hogy nálunk nem deklarálták, hogy bizonyos funkciókat nem tölthetnek be a pártállam időszakában aktív emberek – fogalmaz a történész, aki szerint emiatt károsan fejlődött a közélet.

Az Antall-kormány már egy teljesen eladósodott országot vett át. Társadalmi szempontból a Kádár-rendszer öröksége a megosztottság és a párbeszéd-képtelenség.

– A Kádár-rendszer bűneit transzgenerációs traumaként cipeljük, de kibeszéléssel, feldolgozással tehetünk ez ellen

– mutat rá Tóth Eszter Zsófia, a Veritas Intézet munkatársa, a korszak kutatója.

A teljes interjú itt olvasható.

Fotó: MTI Archívum