100 éve robbant ki a Tanácsköztársaság elleni legnagyobb felkelés

1919. június 24-én, délután 4 órakor a Róbert Károly körúti Engels (korábban: Vilmos) laktanya udvarán 20 ágyúlövés dördült el. Ezzel kezdetét vette a monitorlázadás, amely a Tanácsköztársaság elleni legjelentősebb felkelés volt a magyar katonák részéről.

A kommunista rendszerrel szemben a magyar katonaság jelentős része már a kezdetektől fogva ellenséges érzülettel viseltetett. A Vörös Hadseregbe ugyan az I. világháborút megjárt veteránok is nagy számban kérték felvételüket 1919 áprilisában és májusában, mindezt azonban nem elvi meggyőződésből tették, hanem inkább azért, mert ezt az egy lehetőséget látták a haza megvédésére – amelyet az Antant által támogatott román, csehszlovák és jugoszláv csapatok egyre jobban szorongattak.

A katonaságnak a kommunizmus iránti ellenérzései végül a monitorlázadás keretében testesültek meg 1919 júniusában. Az akció a Ludovika Akadémiáról, az ott tanító katonai oktatók és kadétok, illetve a Budapest térségében állomásozó dunai flottilla tengerészeinek köréből indult ki. A mozgalmat több héten keresztül készítették elő, annak főszervezője Lemberkovics Jenő százados, a Hadügyi Népbiztosság tanügyi osztályvezetője volt.

A felkelők abban bíztak, hogy a zendülés során melléjük áll Haubrich József, Budapest katonai főparancsnoka is, így őt is értesítették a tervezett akcióról (bár a pontos részleteket nem ismertették vele). Itt azonban hibát követtek el, Haubrich ugyanis a szerveződő kezdeményezésről tájékoztatta Korvin Ottót, a Belügyi Népbiztosság Politikai Osztályának vezetőjét is. A kommunista vezetés ennek hírére vizsgálatot rendelt el a katonai akadémián, melynek során azonban végül nem sikerült bizonyítékot találniuk a szerveződő felkelésre. 

Így aztán június 24-én sor kerülhetett a ludovikások és a tengerészek közös akciójára. Jelzésképpen először az Engels  laktanyánál szólaltak meg az ágyúk. Az események egyik főszereplője, Bajor Ferenc százados így szólt a ludovikás növendékekhez:

„Fiatal bajtársaim! Végre elérkezett az óra, amikor a hazátlan bitangok kezéből kicsavarhatjuk a tőlünk orozva elvett fegyvert, letéphetjük a gyűlölt vörös rongyot, hogy helyébe kitűzhessük szent háromszínű lobogónkat.”

Ezt követően a tisztek és a kadétok irányításuk alá vették a Ludovika épületét, valamint a József-telefonközpontot.

A szárazföldi eseményekkel párhuzamosan a dunai flottilla három, az óbudai hajógyárban állomásozó hajóján – a Maros monitoron, illetve a Csuka és Pozsony őrnaszádokon – a legénység az árbocra húzta a magyar királyság címerével díszített piros, fehér, zöld lobogót, ezt követően a hajók a kikötőből kifutva a Duna sodrásával párhuzamosan, déli irányban indultak el.

Célpontjuk a pesti rakparton található Hungária Nagyszálló volt, amelyet abban az időben Szovjetházként” is emlegettek, ugyanis itt lakott a Tanácsköztársaság politikai vezetésének színe-java. A hajók tűz alá vették az épületet, amelynek eredményeként a kommunista vezetés menekülni kényszerült, azonban huzamosabb ideig nem tudtak kitartani. A Gellért-hegyről a vörös hadsereg tüzérei célba vették hajóikat, emiatt végül déli irányban elhagyták a várost.

A Hungária Nagyszálló, ahol a Tanácsköztársaság politikai vezetőinek jelentős része lakott. Forrás: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára

A katonai felkelés ellen a pártvezetés – ֪Haubrich József parancsnoksága alatt – mozgósította a főváros körzetében található katonaságot, valamint a vörös őrséget. A kommunista kormány erői sikeresen visszafoglalták a telefonközpontot, majd a Ludovikát vették ostrom alá. 

A vörös katonák június 24-én este több alkalommal is rohamot intéztek az épület ellen, azonban kézifegyverekkel és géppuskákkal nem tudták onnan kiszorítani a felkelőket. Haubrich végül aknavetők, valamint a tüzérség bevetését helyezte kilátásba, ezzel szemben a felkelő katonák és kadétok pedig nem tudtak volna ellenállni, ezért megadták magukat. A fogságba eső Lemberkovics századost a vörös katonák a helyszínen agyonlőtték.

A kommunista vezetés a többi résztvevővel szemben is véres megtorlást helyezett kilátásba. Mindezt végül az akadályozta meg, hogy Guido Romanelli ezredes, az antant Magyarországra küldött katonai megbízottja erélyesen lépett fel a felkelők védelmében: követelte a kommunista vezetéstől a foglyokkal való tisztességes bánásmódot. Az ő közbenjárásának köszönhetően a hadbíróságon született halálos ítéletek ellenére elmaradtak a tömeges kivégzések.

A dunai hadihajók, illetve tengerészek sorsa másképp alakult. Június 25-én a felkelés hírére a Maroshoz, Csukához és Pozsonyhoz két másik hadihajó, a Leitha monitor, illetve a Komárom őrnaszád is csatlakozott. A hajók Dunapentele térségében gyülekeztek, itt érte őket a hír, hogy a fővárosi katonai felkelést a kormányerők leverték.

Erről értesülve úgy döntöttek, hogy Délre hajózva megpróbálnak csatlakozni a Szegeden szerveződő ellenkormányhoz. Szándékuk azonban végül meghiúsult, mivel a Baja térségében állomásozó Antant erők internálták a hajókat és azok legénységét.

Bár a monitorlázadás végül sikertelennek bizonyult, a megmozdulás puszta ténye mintegy előrevetítette a Tanácsköztársaság közelgő bukását.

A Vörös Hadsereg – miután a tavaszi felvidéki hadjáratban visszaszerzett területeket az Antant nyomására feladata – a románok ellen indított offenzívát július végén, amely azonban néhány nap alatt összeomlott, s a katonai kudarc egyben a kommunista rendszer halálos ítéletét jelentette.