A harmadik ütem (hazaúton a hajléktalanok közül)

Valaki néhány héttel ezelőtt feltette a kérdést: végül is mi értelme van hajléktalanokkal foglalkozni? Mielőtt megszólalhattam volna, magamban máris válaszoltam: semmi. Hazafelé szinte agyonnyomott ez a borzalmas, ki sem mondott szó.

Talán mindenki érezte már egy szép templom előtt állva, hogy ami itt eléje tárul, végső soron képtelenség. Hiába az út percei, a látható és tapintható falak, mintha mindez nem lenne… Nem „zavaros” pillanat ez, de nem is „természetes”. Hanem pünkösdi. A templomkaput a rejtőzködő apostolok bezárták –

ha most nyitva állna, nem lehetne belépni rajta.

Jézus életében, halálában és feltámadásában minden megtörtént. Mégis: pünkösd nélkül Péter nem tehetné meg a legelső lépést, és később nem vállalhatná a kereszt teljes „balgaságát”. Az imádság „módszer” volna, amelyet „a Mester” távolodó arca tartana még ideig-óráig életben; templom nem létezne, a bocsánat valóságáról nem biztosítana bennünket a Hit fénye. – A bezárkózott apostolok még a Szeretet mértékét keresik, csakhogy ilyesmi nem létezik – most még nincsen, mert nem is lehet ennél többre erejük. És valóban, milyen kínosan sokat elárul a tény, hogy még az Ő ragyogó jelenléte, tökéletes szeretete is „kiegészítésre” – eltávozása keserű kiegészítésére szorult bennük… „Jobb nektek, ha elmegyek”, mondja Jézus a tanítványoknak. Pedig ők aztán hallgatták tanítását, lesték válaszait, tetteit és csodáit. Tudták azt is, hogy mi a lemondás. De mindez most elégtelen: az Ő áldozata túlságosan hatalmas és túlságosan észrevétlen, túlságosan távoli és túlságosan közeli – „túlságosan egyetlen”.

Megmérhetetlenül több, mint ami lehetséges.

Valaki néhány héttel ezelőtt feltette a kérdést: ugyan mi értelme van hajléktalanokkal foglalkozni? Mielőtt megszólalhattam volna, magamban máris válaszoltam: semmi. Hazafelé szinte agyonnyomott ez a borzalmas, végül ki sem mondott szó. De reggelre úgy éreztem, ha ez a „semmi” nincsen, csak ők meg én, akkor még felkelni se tudok – nemhogy elindulni hozzájuk az „Itínerbe”. Gyönyörű, nemlétező fényben állt a város az egész odaúton, mint a padsorok szentáldozás előtt –

Isten a szív harmadik ütemébe vonta.

 

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK
Rejtélyesen betegedtek meg Kanada kubai nagykövetségének dolgozói
Lemondásukkal elismerték a botrányos jogsértéséket a jogvédők
„Egy napon, ami talán el sem jön soha, majd én is kérek tőled valamit”