E heti történelmi rácsodálkozásunkban a párizsi Miasszonyunk katedrálisban bekövetkezett tűzvész két elgondolkodtató, látnoki „előzményére” hívjuk fel olvasóink figyelmét. Egy festő és egy filmrendező életművének egy-egy, szinte profetikus részletét szeretnénk az alábbiakban feleleveníteni.
Hieronymus Bosch: Szent Antal megkísértése, 1510
A minden szempontból titokzatos és különös németalföldi festő, Hieronymus Bosch (1450–1516) festményei hűen tükrözik a középkor végi emberiség kétségbeesett világát.
E festmények azokban a korszakváltó időkben keletkeztek, amikor Európa lakói rengeteg véráldozatot követelő háborúkban ellenségeivé váltak egymásnak. Az embereket az egyházzal kapcsolatban is kétségek gyötörték, az Apokalipszis rémes víziói derengtek fel a korszak gyermekeiben. A bibliai erkölcs azonban még annyira erősen tartotta magát, hogy e spirituális talajvesztettséget úgy élték meg, hogy bizonyosak voltak benne: a latrokra Isten haragja előbb vagy utóbb lesújt.
Hieronymus Bosch Gyönyörök kertjének újraértelmezett, a MOTI Múzeumban kiállított óriási videóinstallációjáról készült felvétel, melyet a festő halálának 500. évfordulójára készített egy holland animációs csoport. A képen „bemozdult” figurák mindegyike modern korunk új kísértéseit ábrázolják.
hirdetésIsmerős élmény ez a XXI. század elején is, Bosch művészete nem véletlenül éli ma reneszánszát! Andrej Tarkovszkij is beszámolt az e téren történt vívódásairól egy londoni templomban tartott, Apokalipszisről szóló előadásában:
„… Dosztojevszkij legelsőnek érezte meg és fejezte ki a lélektelenség problémáit. Hősei attól szenvednek, hogy nem tudnak hinni. Szeretnének, de nincs meg a szervük, amivel hihetnének, mert elsorvadt a lelkiismeretük. És Dosztojevszkij évről évre egyre érthetőbb, egyre divatosabb lett, éppen azért, mert ez a probléma egyre nagyobb méreteket ölt. Mert hinni a legnehezebb.”
Zuhog az eső a tető nélküli gótikus templomra – Tarkovszkij Nosztalgiájának záróképe
Így lehet ez tán Bosch-sal is, akinek teljes életműve az emberi romlottsággal, szenvedésekkel, a pokol és a purgatórium vízióival foglalkozik. Látomásaiban szinte sohasem törekedett a valóság ábrázolására, a fantázia mélységes bugyraiba bolyongott el, szimbolikus festményein 500 esztendővel ezelőtt már megalkotta az emberi bűn és gyarlóság legteljesebb tablóját.
Szimbólumainak megértését alaposan megnehezíti, hogy rendkívül keveset tudunk életéről, műveltségéről, festményei leggondosabb tanulmányozása ellenére is csak találgat a művészettörténet.
Annyi életrajzi bizonyosság azonban tudható róla, hogy 1463-ban szülővárosában, a holland Hertogenbosch-ban egy katasztrofális tűzvész pusztított, amely több mint 4000 otthont égetett fel. Bosch 13 évesen mindennek túlélő szemtanúja volt, és, úgy tűnik, az élmény rémálma egy életen át végigkísérte, kísértette őt, a tűzvész szörnyű emlékét szent ítéletként értelmezte az általa velejéig romlottnak vélt emberiség felett.
Bosch a Miasszonyunk Testvériség tagjaként megfestett látomása, a Szent Antal megkísértése (1510) című festmény egy részlete meglepő vizuális „közelségben” van a lángban égő Miasszonyunk katedrálisról a napokban közzétett egyik fotóhoz.
E festményről azt írják a hozzáértők: mintha itt végképp lehullt volna az álarc a késő középkorról, az emberi élet pokoli természetéről, amely elkeserítő és nyomasztó is egyben. A szent e képen hiába foglal el központi helyet, az őt kínzó ördögök szinte mégis kitöltik körötte a teret. S felette – mint mindegyik képén – ott a Pusztító Pokoli Tűz!
Bosch képeinek sajátossága, hogy szinte százszorosára is fel lehet nagyítani őket – és ekkor újabb és újabb részletek tűnnek elő.
Lássuk azt a képrészletet, amely kísértetiesen hasonlít a Miasszonyunk katedrális tüzében leomló huszártornyára!
Aki aznap élő közvetítésben láthatta a Notre-Dame égre mutató „ujjának” ledőlését, annak e kép szinte már ősképként megvolt, mint egy olyan jel, amit soha, de soha nem kívánnánk látni! Bosch-nak e félezer esztendővel ezelőtti próféciáján e Jel megjelenik! Hogy e látomásos festő tudta-e előre, amit látunk ma a fotón is, abban nem lehetünk biztosak, de festményének üzenete és az Európa szívét jelentő gótikus katedrális pusztulása keltette riadalmunk ősképi szinten egészen bizonyosan azonos!
A képre kattintva galéria nyílik!Galéria a katedrális tűz előtti és utáni állapotáról
***
Andrej Tarkovszkij: Andrej Rubljov – 1966
Szállingózni kezd a hó a holtakra Rubljov templomában, körötte elüszkösödött ikonjai
A világ egyik legjelentősebb filmese még a gyászos emlékű Szovjetunióban látta meg a napvilágot. 1966-ban forgatott második filmjét, az Andrej Rubljovot hazájában rendszerellenesnek minősítették, a bemutatója után az alkotó hosszú szilenciumra kényszerült. A későbbiekben emberfeletti küzdelmek árán még a Szovjetunióban, majd külföldön megalkotta a XX. századi művészet legjelentősebb filmjeit, képi nyelve később korszakos jelentőségűnek bizonyult.
Andrej Rubljov – filmjének főhőse – bár történelmi személy volt (1360–1430), az orosz ikonfestészet legjelentősebb alakja, valódi életrajza mégis szinte teljesen ismeretlen, ezért a filmben ábrázolt történeteket, eseményeket az ismert történelmi tényekből kiindulva az alkotók maguk teremtették.
Rubljovot, a művészt pontos rajzai, nyugodt, letisztult kompozíciói, kecses, bájos alakjai emelték ki a kortársak, és a későbbi korok ikonfestői közül. A hagyományos bizánci ábrázolásoktól eltérően nála a rideg, távolságtartó éteri lények helyére az emberek iránt mindig segítőkész, nyájas szentek és angyalok léptek.
A film tehát megvillantott fiktív életrajzi szilánkokban ismerteti, hogy Rubljov miképpen jutott el az évszázadok viharain is átragyogó szeretet üzenetéhez.
A filmbeli Andrej tanúja lesz annak, ahogy a papok és a katonák üldözik az eretnekeket. Ezután a templomban látjuk az ikonokon dolgozó festőket, vívódó vezetőjüket, Rubljovot, akinek valahogy sehogy sem megy a munka. Az Utolsó ítéletet kellene megfestenie, de egyszerűen képtelen rá.
Ezután a nagyherceg öccsének seregét látjuk és a tatár hadakat, amint egyesülve Vlagyimir elpusztítására indulnak. Hatalmas öldöklésbe kezdenek, a katonák felégetik a várossal együtt azt a templomot, ahová az emberek – köztük Rubljov is – bemenekül. A mellette maradt félkegyelmű lányt egy orosz katona el akarja hurcolni; Rubljov csak úgy tudja őt megvédeni, hogy megöli a katonát.
Ebben az összerombolt templomban később megjelenik a halott Feofan Grek, Rubljov mesterének szelleme. Andrej elpanaszolja neki a történteket, hiszen úgy látja, hogy nem létezik a JÓ a Földön – még ő is képes volt embert ölni. Úgy látja, hogy ez a világ nem érdemli meg a szépet, úgyhogy elhatározza: nem fest többet, némaságot fogad.
Beszélgetés Feofánnal
Feofan azonban elárulja neki a titkot: a szépség és az öröm az, ami az ünnepet elhozza a világba, ez adhat örök érvényű értelmet Andrejnek és minden művészembernek, s ennek a titkát kell még megfejtenie akkor is, ha most erre önerejéből képtelen.
Feofán az ünnephozás értelmét a bűntelenség feltételéhez kötötte. A világ ennek a hitét rombolta le végképp Rubljovban: a kiégett templomban hullani kezd a hó. „Az emberek örömére dolgoztam éjjel-nappal – mondja Andrej és most úgy látom, hogy nincs szükség a munkámra.” Számára már csak egyetlen lehetőség van a hit visszaszerzésére: a példaadás! Elhallgat és nem akar többé festeni!
A film második részében Rubljov némán, távolról szemléli egy kamasz fiú heroikus kínlódásait, amint az a háborúságok és fertőzések által megtizedelt országban részt vesz az újjáépítésben, a fiatal ugyanis azt állítja, hogy az apja ráhagyta a harangöntés titkát. Nem így van, de elhiteti a nagyherceggel és még saját magával is, hogy a nagy mű elkészítéséhez szükséges titok igazi tudója. Rendíthetetlen hitében és a küldetésében!
A film katartikus zárójelenetében Rubljov a kamasztól kapja meg a választ, hogy mi a művész feladata, megtöri a hallgatási fogadalmát, megígéri, hogy élete végéig immár csak festeni fog, igazi örömről, Isten derűjéről…
A Miasszonyunk katedrális elfeketedett gerendáinak mai látványa és Rubljov elkeseredettsége a tető nélküli, omladozó templomban ugyanazt az érzést váltja ki belőlünk. Nincs szomorúbb látvány annál, mint amikor egy tető nélküli üszkös falú templomba esik az eső, hull a hó…
***
Bosch már-már savanarolai, kegyetlen próféciája és Tarkovszkij költőibb Apokalipszis-víziói után talán érdemes még felidéznünk Joseph Ratzinger bíboros, a későbbi XVI. Benedek pápának 1995-ben papírra vetett, nem kevésbé profetikus, vigasztaló szavait:
„Egyetlen templomi építmény sem bírja az örökkévalóság ígéretét, egyik sem pótolhatatlan, bármelyiktől megfoszthatnak bennünket, ha az erő elfogy, amely fenntartja és igazolja őket. »Élő kövekből épült« – ha nem lett volna először az élő kő, nem állnának ezek a kövek sem itt. Most azonban szóljunk magunkról is. Ezek a kövek minket is arra köteleznek, hogy élő egyházat építsünk, éljen a dóm, hogy a kőből emelt egyház is jelen maradhasson és hirdethesse a jövőt.” (Új éneket, 132).
A kövekből és hívők lelkéből épült gótikus katedrális
