„Só és kovász” – jegyzetek Philip Yancey Keresztények és politika című könyvéről

A politika nem tudja befogadni magába a misztériumot – csak Afrikát és a „haviszámlát", a csillagos eget meg a Nike márkájú kéklő strandpapucs határtalanul puha pántjait. De mi van akkor, ha a misztérium, a szent mégiscsak helyet követel magának, s a gazdagon okadatolt eseményeken, GDP-ken és mélyszegénységen vadul átgázolva (a szentben mindig van valami rettenetes, mondja Rudolf Otto) hirtelen ITT VAN, kikerülhetetlenül?

Párizs, 2019. április 15. Lángol a párizsi Notre Dame székesegyház tetőszerkezete. MTI/AP/Thibault Camus

Politika és kereszténység látszólag sehogy se jönnek ki egymással; előbbi nem érti a vallást, az utóbbi képviselője pedig – gyakran – annyira kivételes magasságokban érzi magát, hogy el se tudja képzelni, amint épp a politikai tetőtől-talpig „olyan” regisztereibe ereszkedik. Nincs az az Isten! Sötétlő éj a politika, gonosz tárnavilág – szól –, a politikus meg bűnös alak: mindig az utolsó pillanatban ránt valami könnyű ruhát magára (eksön!), hogy tolakodó kényszerűségeit, hűvös és színtelen érdekeit valamennyire mégiscsak lelkesítő ügyekként – többé-kevésbé igazként, szépként, jóként – hazudhassa oda az úgynevezett „egyszerű embereknek”.

Puff neki.

Philip Yancey kiskönyve, a Keresztények és politika szerencsére már a fülszövegében sikeresen eloszlatja a fenti tévedéseket (és ügyesen billenti meg a környékükön őrködő féligazságokat is). Mint fogalmaz: „Jézus nem kötötte a tanítványai lelkére, hogy jól szerepeljenek a közvélemény-kutatásokban, ám azt meghagyta nekik, hogy só és kovász legyenek“… De pontosan hogyan kellene viszonyulnunk a politikához „a mai társadalmi körülmények között” – olvassuk a kérdést; vajon “elég, ha a magunk erkölcsösségére vigyázunk, a nyilvános erkölcsöt pedig a világi politikusokra bízzuk? Vagy mégiscsak vállalhatjuk az iránymutató szerepét a kultúrában? (…) ‘Beülhet-e az ember Pilátus székébe, amikor az megüresedik, ha egyébként Krisztus útján jár?‘”

Yancey finom megfigyelései, óvatossága és (nem utolsó sorban) intelligenciája megkímélnek bennünket attól, hogy könyvében túlságosan nagy szavakat kelljen olvasnunk. Inkább tapogatózásokra hív, „megfejtések” helyett a konkrét helyzetekre való nyitottságot, az éber jelenlét fontosságát hangsúlyozza: „Szorgalmasan, körültekintően kell munkálkodnunk azon, hogy nyitott fülekre találjunk a valláshoz eleve szkeptikusan viszonyuló társadalomban. Ez csak úgy lehetséges – Jézus szavait idézve -, ha okosak vagyunk, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok.

*

A rossz természetesen létezik. Ugyanakkor: ki vagyok én, hogy ne lássam meg Őt mindenben? Hát nem pont ez lenne a megtestesülés egyik nagy-nagy leckéje? Ahogy az egyház tanítása máris tökéletes, éppúgy tökéletes az Úrnak „a másikban” vonásról-vonásra kirajzolódó arca is. Hisz Isten minden, csak nem absztrakció – vagy itt és most szeretem Őt, vagy lehetséges, hogy valójában egyáltalán nem is szeretem. Elvonatkoztatni ettől a pillanattól: elvonatkoztatni a Szentlélektől…

*

A Keresztények és politika erősen ajánlott olvasmány (különösen mostanában lehet érdemes gondolkodni rajta) – még ha nem is feltétlenül az éjjeliszekrény fiókjába való.

Philip Yancey: Keresztények és politika. Kelletlen barátság, Harmat, Budapest, 2013, 77 o, 1500 Ft.