Fű, fa, füst

És hogy ki is volt igazán Weöres Sándor? „Tűzben fa parazsa, vízben puha moha, szélben jegenyefa”, a földön pedig az egyik legnagyobb magyar költő, aki kívül állt formán, időn és történelmen.

Különös földi élete néhány epizódjáról, ezerfényben csillámló költészetéből most csupán néhány tükörcserepet szeretnénk felvillantani, de terjedelemben talán így is meghaladjuk az internetes illendőség mérethatárait, ennek ellenére arra kérjük önöket, tartsanak velünk a szerelem, a hit, a halál költői és egyben emberi lét Weöres által megénekelt, kimeríthetetlen témái közt tett sétánkon.

Weöres Sándor koboldszerű fizikai valója szinte hihetetlenné teszi azt, hogy 1913-ban egy valós férfi és egy valóban létező nő nászából mint egy normál embergyerek jött egykoron a napvilágra, s annak földrajzi értelemben is helye volt a Vas megyei Csönge nevű falucskában.

hirdetés

Annyi tudható kora gyermekségéről, hogy az anyai és az apai elvárások között húzódott feszültségek közt őrlődve tízesztendősen már öngyilkossági kísérletekkel hívta fel magára a környezete figyelmét. E próbálkozásokról később, felnőttkorában úgy nyilatkozott, „ennek köszönhetem, hogy kb. húszéves fejjel már végleg túlestem a halálvágyon és a halálfélelmen”. A gyermekkor sajgó fájdalmai hozzásegítették ahhoz, hogy korán megtapasztalt élet-halál létélményeivel, burjánzó nyelvi tehetségével a versírás felé forduljon.

A Névtelen Jegyző nevű budapesti folyóirat közölte gyermekfejjel írt A macska című első versét, amire a kor költőfejedelme, Babits Mihály azonnal felfigyelt. A költemény hízelgő cirmosának verses monológjában a jószág ezzel a refrénként visszatérő sorral dicséri áhítattal a gazdáját: „Kilenc mély bók a nevének”. Az éretlen kisfiú ezen sora a későbbi, immár felnőttek közötti irodalmi körökben tréfás köszönési fordulattá vált, Babits Mihály pedig a Nyugatban innentől, a lap fennállásának végéig mintegy hatvannégy versét közölte.

Tizennégy évesen vidéki lapokban kezdett publikálni, a Pesti Hírlap tizenöt évesen leközölte az Öregek című versét, amire a negyvenhét esztendős Kodály Zoltán, az akkoriban már messze földön híres zeneszerző egy vegyeskarra komponált művet írt.

Weöres a manócipőit könnyedén hétmérföldes csizmára váltva úgyszólván minden átmenet nélkül átugrotta a csak zsengéket termelő ifjonti költői korszakot, hogy tizenkilenc éves korára már egy különleges hangú, érett versekkel jelentkező, országszerte elismert művész legyen.

Huszonhat évesen bölcseletből kiválóan ledoktorált az a bukdácsoló kisdiák, akit azelőtt minden iskolából nagy botrányok közepette kicsaptak. Erre aztán később valahogy, az alacsony termetű, éneklő hangú, mindig magának való mosolyú költő kapcsán mintha kortársai alig emlékeztek volna, hiszen senki sem szólította doktor úrnak, még az öregségében is az orcátlanul fiatalabb pályatársak az immár töpörödött vén alkotót a világ legtermészetesebb módján csak lesanyikázták. Így utólag megbocsátható nekik, nyilván tisztában voltak azzal, hogy egy manónak nincs szüksége doktori fokozatra.

Aki ismerte, mindenki egyöntetűen arról számolt be, hogy váratlan ötleteivel és már egész fiatalon megmutatkozó elképesztően széles körű műveltségével együtt egész lényében volt valami nagyon kedves mesealak-szerűség.

Egy jellemző történetet írt le ezzel kapcsolatban a halálhoz vezető út pszichológiájával foglalkozó Polcz Alaine is, aki elmeséli a vele való első találkozását:

„Belépett az ajtón egy alacsony, vékony fiatalember, szürke, kicsit piszkos overallban, a haja kócos, és az arcán is valami szürke folt, mintha hamu vagy sárfolt lenne. Mint egy rakodómunkás vagy utcaseprő, úgy nézett ki. (…) A fiatalember belép, megáll tétován az ajtóban, egyik lábáról a másikra nehezedik, kicsit oldalt hajtja a fejét, és megszólal vékony, kisfiús hangon. (…) magamban mindig csak Sanyikának szólítottam. Ezen sokszor eltűnődöm. (…) örökre Sanyika maradt, mert olyan volt, mintha nem is volna igazán ember, hanem valami különleges lény: a moha, a manó és az ember között. Az első perctől kezdve éreztem rajta ezt a területen-kívüliséget, a nem konkrét valahová tartozást. Azt hiszem, hogy mindig is ilyen maradt.”

Jóval később Oravecz Imre, még fiatal költőként így emlékezik vissza Weöresre: „Az ágyon, felhúzott lábbal, hátát a szőnyeg borította falnak támasztva, az ágyvégi kispárnára könyökölve, halántékát keze fejének döntve feküdt. Mert az volt a kedvenc tartózkodási helye, az ágy, és ez a póz a kedvenc póza. És ez is illett legjobban hozzá. Meg ahhoz, ami igen sűrűn megesett vele. Ahhoz, hogy a leghevesebb vita kellős közepén hirtelen elnémult, lehunyta a szemét, vagy egykedvűen nézett maga elé, mintha mi, vendégek, ott sem lennénk, és ő sem volna ott, hanem valahol máshol, talán egy másik bolygón, egy másik létben, tőlünk fényévekre, valami mozdulatlan mozgásban. Pedig ott volt, nagyon is jelen volt, jobban, mint mi, akik tovább beszéltünk, de valójában nem mondtunk semmit, csupán az ő hallgatása adott értelmet, létjogot fecsegésünknek.”

Annyi biztos, hogy e sorok papírra vetője csak egyszer volt vele személyesen egy térben, de e rövid találkozás így is egy életre meghatározó élmény volt. Mert ő nem úgy beszélt, mint az írástudók, e kicsi emberben valódi erő lakozott! Az öregedő költő a jezsuiták rendházában egy számára hatalmasnak tűnő fotel mélyén ült, a beszélgetés alatt végig kalimpált a földre valahogy sehogy sem leérő lábaival, s azon a manószerű hangján mondott olyanokat, amelyek máig tartó életprogrammá lettek. Úgy tűnik, hogy a legelső fizetésből vásárolt háromkötetes, majd egy életen át olvasott Weöres-összes pedig azóta talán a legkifizetődőbb beruházásnak bizonyult! Megtanított például ilyenekre:

„Húszéveskori önmagunkkal
ha találkoznánk negyvenévesen:
irigyelnénk, vagy megpofoznánk.
Aki tegnap voltál:
ma már nem te vagy,
Aki holnap léssz:
ma még nem te vagy.”

Szinte képtelenség erről az ezerarcú alkotóról egy ilyesféle megemlékezésben bármi átfogót mondani. Irodalomtörténészek vastag kötetekben keresik, lelkes olvasók pedig csak dadogva találnak rá szavakat, hogy ki volt ez a csoda, aki százvalahány éve közénk hullott, aki aztán gyermekkorunktól szinte halálunkig elkísér, majd szinte minden életszakaszunkban ellát bennünket szellemúti elemózsiával. Varázslatos szóritmusain, állatos versein, a Bóbitán, a Bolond Istókon cseperedünk fel, hogy majd felnőtté érésünk szívbemarkoló olvasmánya lehessen a Psyché, s minden útonlévőknek vademecumaként hordozzuk aztán farzsebünkben A teljesség felé kötetét…

Weöres költői nyelvéről, barátja, Hamvas Béla azt írta: „ösztönnyelv: az asszonyoké, a gyermekeké, az állatoké, a mítoszoké”. Írják róla elemzői, hogy életében „beutazta önmagát, és a mindenséget, imitálta és felfedezte a XIX. század írónőt, Psychét, törpék között derekabb törpe volt a többinél, de egy dologban nem lett igaza. Az emlékezet végül öröklétet adott a dalainak.”

„Tárt keblemen reszket a kóc”

Weöres Sándor 33 évesen ismerkedett meg az akkor 37 éves Károlyi Amyval, majd 43 évig éltek házasságban. Akik ismerték őket úgy tartják, csodálatos életük volt, tele alkotással, és tele nehézséggel.

Megismerkedésüket is a költészetnek köszönhették, Weöres Károlyi Amy-ra az egyik 1939-ben megjelent verse kapcsán figyelt fel, ezzel a levéllel szólította meg először majdani feleségét: „Igen tetszik, ahogyan a bútorokból felidézi az erdőt és annak kényes, boldog madarait, és ahogy megmutatja a tárgyak honvágyát. Ma csak néhány költőnő tud ennyire a lét mélységeihez, az igazi valósághoz férkőzni, a férfi költők elkárhoznak az artisztikumok útvesztőiben, vagy még rosszabb esetben a napi politika büdösségében. Vigyázzon a tehetségére, el ne nyeljék a napi gondok, a polgáriasság, a polgárias könnyedség, a cukorból készült álerkölcstelenség. Legyen masszív, mint egy aranyból készült papnő.”

Az élet dolgaiban, különösképpen a nők terén járatlan férfi a Paprikajancsi szerenádjában fecsegi ki e téren a nehézségeit, s egyúttal fiatal férfitársai szorongásait is:

„Gyönge fuvallat a tóba zilál,
fények gyöngysora lebben,
Sóhajom, árva madár-pihe, száll
s elpihen édes öledben.
Tárt keblemen reszket a kóc:
érted szenved a Jancsi bohóc.”

Későbbi megbonthatatlan kötelékükről A társ című versében így írt:

„Keverd a szíved
napsugár közé,
készíts belőle
lángvirágot,
s aki a földön
mellén viseli
és hevét kibírja,
ő a párod.”

A nő és férfi viszonyról a Teljesség felé-ben így beszél:

„A teljesség megbomlásának fő-formája, hogy nő és hím lesz belőle. A nőség vagy hímség felé még csak közeledő kisgyermek ép úgy teljes, mint az egyéni különlét fölé emelkedő lény, aki a nőséget és hímséget egyesíti, a változatlanba oldja. Ahogy a nő-test és férfi-test kiegészítésre szorul, épp így csonka a nő-lélek és férfi-lélek. A nő nem ismeri a világosságot, a férfi nem ismeri a meleget. A nőből hiányzik az igazi teremtő erő, a férfiból az igazi élet-erő. A nő ha az emberiség maradandó kincse felé törekszik, csak azt fogja fel belőle igazán, ami benne mozgalmas, eleven pezsgésű esemény-szerű: a teremtés templomát úgy tekinti, mit egy uzsonnázó-hely, pletyka sarok. A férfi, ha az emberi tenyészés édes játékaiban és meleg meghittségbe helyezkedik, elhomályosul, elgépiesedik: az élet templomát úgy tekinti, mint alkalmat a kényelemre. A nő oldottan lebeg az élt mozgó, forró áramában és csak arra figyel, ami szerves összefüggés tenyészet, enyészet: a férfi zártan határoltan evez a mindenségben és érdeklődése tárgyait szigetekként szemléli.
Ha a férfi olykor átlát egy nő lelkébe, vagy a saját férfi lénye alatt rejtetten létező nőt figyeli: látja, hogy vöröses félhomályban az egymásba mosódó, alaktalan dolgok csíraként forró lüktetésben élnek: ha a nő előtt feltárul egy férfi-lélek, vagy önmagában rejtett férfi lénye: látja, hogy kékes szürke fényben dideregnek a dolgok, egymástól elkülönülve, szobor-szerűen.”

A földi férfi földi párjának, Amynak persze sokszor nem volt könnyű egy olyan gyereklelkű felnőttel élni, aki a költészeten kívül semmit sem vett komolyan. Amyra maradtak az evilági dolgok, és persze a korlátok felállítása is, amire sajnálatosan oly nagy szükség is volt. Barátjuk, Lator László szerint „ha nem jön Amy, Weöres Sándor az árokparton halt volna meg harmincvalahány éves korában” – a költő ugyanis képtelen volt vigyázni magára. A korlátok felállításának legfőbb indoka Sándor borral kötött életre szóló veszélyes szövetsége volt. Károlyi Amy a költő halála után még évekig kereste arra a választ, hogy nem lett volna-e jobb nagyobb szabadságot hagynia társának, hogy teljesebb életet élhessen. A választ persze maga Weöres adta meg még életében A nő című versében.

„Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér,
alkot s rombol, de igazán nem él
s csak akkor él – vagy tán csak élni látszik –
ha nők szeméből rá élet sugárzik.”

Kereszt-árnykép

Weöres Sándor hite talán nem volt amolyan teológiailag pontosan körbebástyázott kereszténység, sokat elkalandozott spirituális útjain, főleg élete végén Kelet felé, mindazonáltal egy ilyen versért bizonyára sokszoros Te Deumot mondhatott volna egy birtokon belüliként számon tartott keresztény költő, hogy minő égi ihletett kapott az ő Urától:

A kereszt felső
ága égre mutat,
nagy örömhírt tudat:
„itt van a te utad”

a kereszt két karja a légbe szétszalad,
rajta sovány kezek tört vért virágzanak:
„vigyázz: őr a lélek, de a test megszakad,
kétfelé visz ösvény s te szabad vagy, szabad”

a keresztnek alsó
ága földre mutat:
„vesződj: itt áss kutat,
lásd benne arcodat.”

„Tanulj meg nevetségig szeretni”

Weöres minden létezőre kiterjedő figyelme legendás állatszeretetében nyilvánult meg leginkább, a verseiben is vissza-visszatérő motívum. „Ha valaki ebnek emel mauzóleumot,/ kár nevetni./ Tanulj meg nevetségig szeretni.”

Polcz Alaine is megemlékezik a költő nevetségig szeretni gyakorlatáról: „Ott volt velünk a macska. Sanyika nagyon szerette. Időnként, úgy húszpercenként megszólalt: „Nem kéne neki egy kis húst adni?” És Amy, akinek fájt a térde, szó nélkül felállt, sántikálva ment és hozott két-három kockára vágott, nagyon szép, nyers marhahúst. A macska evett is, nem is. Láttam, ezt így szokták. Aztán később tudtam meg, hogy a macskának leukémiája vagy rákja volt, beadtak neki egy injekciót, hogy elaludjon, meghaljon. De nem hatott eléggé, és kínjában mászott fel a kerítésen, visszaesett, mászott… A macska halála után Sanyika öngyilkos akart lenni, egy villamos elé dobta magát. De az időben lefékezett.”

A költő barátja, Pomogáts Béla is megemlékezett e különleges állatszeretetről: „a prófétai magasságokba emelkedő költő-vátesz és a köznapokban otthonra találó jó barát (és macskabarát) azonosítása elgondolkodtató lehet. Elgondolkodtató és csodálatraméltó: hiszen élt közöttünk valaki, aki az emberi lét és a világmindenség leginkább titokzatos rejtelmeivel küzdött meg, ugyanakkor hosszú estéket töltött el azzal, hogy egy kismacskát megkeressen a budai hegyek bokraiban. A mi korunkban a fenség és az egyszerűség ritkán találkozik, ismerünk úgynevezett „nagy embereket”, kivált politikusokat, akik talán a fékre sem lépnek rá, ha az úton egy macska elébük kerül, és találkozunk úgynevezett egyszerű emberekkel, akiket még sohasem érintettek meg azok a lelki tapasztalatok, bölcseleti és morális kihívások, amelyek Weöres Sándor költészetében hangot kaptak. (…) Weöres Sándor nem élt „fent” és nem élt „lent”, ő egy másik Magyarországon élt, olyan országban, amelynek Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor, Arany János, Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, József Attila, Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Radnóti Miklós voltak a polgárai. Utólag magam is meglepődöm azon, hogy ennek a „másik” és általam szeretett Magyarországnak milyen sok hiteles polgára volt.”

A Kutya című versében a gyerekkora házőrzőjének állít felkavaró emléket.

A verset Szakácsi Sándor adja elő

„Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk”

Az öregedés emberi drámája aztán mind gyakrabban jelenik meg munkáiban, közülük az egyik legszebb:

Valse triste, Szacsvay László előadásában

Majd a végső búcsúzás az élettől e sorokat gyümölcsözte még, hallgassuk meg saját különleges éneklő hangján:

Bolero

Földi látogatásának utolsó négy évében egészségi állapota egyre gyengült, bár alkotóképessége végig megmaradt. Károlyi Amy így emlékszik vissza a végső párbeszédükre:

„Mély ránc jelent meg Sándor szemöldökei között.
– Mi fáj, Sándor?
– Felmegyek a magasságos egekbe, az fáj.”

Az irodalomtörténet úgy tartja számon, hogy irodalmi Nobel-díjra is esélyes volt egy időben, 1981-ben nemcsak felterjesztették rá, hanem bekerült a három név közé az utolsó kosárba. Ennek az éteri léleknek sekélyes koráról kiválóan vall Pomogáts Béla barátjának anekdotája, ami így elmeséli el a meg nem kapott díj történetét: 

„Én akkor éppen Párizsban voltam egy akadémiai ösztöndíjjal, és eljutott hozzám az a hír, hogy a Le Monde minden Nobel-díj jelöltről, tehát az utolsó háromról valamilyen információt kívánt beszerezni, hogy bárki is fogja megkapni, nekik naprakészen ott legyen az anyag. Fölhívták a Magyar Kulturális Intézet igazgatóját és fölkérték, hogy Weöres Sándorról adjon információt. A válasz az volt: Weöres Sándor nevű író nincs, volt egy Veres Péter, de az már meghalt.”

Az a hír járja Weöres Sándorról, hogy 1989. január 22-én, 76 éves korában elhunyt és a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra, de ezt senki se higgye el, mert a manók halhatatlanok. Akik szerették, mindannyian úgy tudják, hogy valamelyik maga által teremtett tájon, tán valamilyen nagy füvek között még mindig ott mosolyog, és az emlékezetes fejhangján ilyesféléket mormol maga elé:

„A szobában most egyedül vagyok
és ezen a határolt helyen
a Nap csak énnekem ragyog:
itt értem van a mozgás, nyugalom,
miattam száll a cigarettám füstje
s miattam van kampó a vas-fogason.”

Kávészünet – Ki minek gondol, az vagyok annak

A fekete-fehér fotók zömében a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményéből valók.