Határ a másik oldalról

Otthon a Kárpát-medencében

A nyolcvanas években már tömegessé vált a magyarok kivándorlása Erdélyből. Noha a szekus „kihallgatáson” rendre lehazaárulóztak bennünket, hogy miért hagyjuk el szeretett mostohánkat, a szocialista Romániát, nem bánták ők ezt egyáltalán.

Míg korábban a kivándorlási kérelem egyet jelentett a munkahelyről való kirúgással, az állampolgárság elvesztésével, az évtized második felében már ezt a fáradtságot sem vették, túl sokan voltunk, akik mentünk. Nem csak a magyarok „árulták el a hazát”, a szászok, a svábok a maguk fegyelmezett módján már korábban kivonultak, a zsidók szintúgy. Ismertem egy félzsidó családot, akik a hetven éves székely nagypapát is felpakolták, aztán irány Izrael… Későbbi izraeli turnénkon fura volt, de egyáltalán nem lepett meg, hogy milyen könnyen boldogultam románul is, magyarul az ottani kóricálásaim közepette, annyian voltunk erről a tájékról.

Amikor 1986 októberében végre kiengedtek, úgy éreztem, hogy a kivándorlók és a csempészek emblematikus vonata, a Balt-Orient a szabadságba visz. A határon még egyszer utoljára megtapogatták a lábam közét, feltúrták a váltás ruhát a hátizsákomban, hátha, mint hazaáruló valami értékeset ki akarok csempészni, mikor elhagyom a szülőföldemet. Aztán megérkeztem Budapestre. Persze itt is hamar belebotlottam a szocialista baromfiudvar kerítésébe, de ez már sokkal tágasabb volt, mint az a rácsos disznóól, amelyben addig éltem. Mondhatni, igencsak vidám szocialista baromfiudvarban találtam magam. Azon meg, hogy egyesek, mint erdélyi magyart lerománoztak, hamar túltettem magam. Inkább segítőkész, kedves emberekkel találkoztam, gyorsan lett munkahelyem, keresetem.

Akkoriban még létezett a KEOKH, a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hivatal, az akkori Népköztársaság, ma Andrássy úton. Ide az egyéb külföldiekkel együtt nekem is be kellett jelentkeznem, és a román „világútlevelembe”, amelyben az állt, hogy a világ összes országában érvényes, úgynevezett „ablakot” kellett kérnem. Anélkül nem engedtek sehova. Melléje pedig meg kellett szerezni a célország beutazási engedélyét, vagy vízumát is.

Az utazós praxisomban csak egyszer fordult elő, hogy ez sem volt elég. Potsdamban, Nyugat-Berlin előtt a keletnémet határőr azt mondta, igaz, hogy ez egy világútlevél, igaz, hogy benne van a nyugatnémet vízum is, de ő nem enged be, mert Nyugat-Berlin nem egy ország. Aznap este a zenekarom nélkülem koncertezett, én pedig egy buszmegállóban vártam, hogy valaki értem jöjjön és a Checkpoint Charlie felé kerülve bevigyen az országba.

Még egy adalék a magyar „ablakhoz”. Egy hete vártam már az engedélyre, amikor otthon, Erdélyben váratlanul meghalt szeretett nagyapám. Ám hiába kértem és könyörögtem, a nagy szabadságból nem engedtek haza a rácsok mögé a temetésére a magyarok.

Kelemen László

Iratkozzon fel hírlevelünkre!