Sztankó Attila katolikus pap: Vannak olyan politikai szereplők, akik befeketítenék az egyházat

„Az egyháznak óriási társadalomalakító hatása, kötelességei és feladata is van. Erkölcsi és lelki értelemben formálja a társadalmat. Ez az alakítás különösen termékeny ott, ahol a társadalom nyitott a keresztény értékekre, de az egyház küldetése minden társadalmi közegben fennáll” – jelentette ki Sztankó Attila, Dunaharaszti plébánosa a Vasárnap.hu-nak. A római katolikus pappal beszéltünk az egyház elsődleges feladatáról, arról, hogy még a Biblia emberi szereplői is esendőek, s arról is, hogy bizony „vannak olyan pártok ma Magyarországon, amelyek tagjainak közéleti megszólalásaiban, illetve magatartásában megjelenik az a narratíva, amely szerint a katolikus egyház mint intézmény kártékony”.

– Hogy látja, a hitgyakorláson kívül a társadalom mely területein hat az egyház működése? Akár vegyük példaként Dunaharasztit, ahol plébánosként szolgál.

– Mindenkinek megvan a maga kifejezett funkciója, de nevezhetjük ezt karizmának, szolgálatnak, ami abban mutatkozik meg, hogy mi például egy papnak, egy plébánosnak, egy káplánnak a feladata. Az egyháznak óriási társadalomalakító hatása, kötelességei és feladata is van. Kiemelném, hogy az egyház nem politikai, hatalmi értelemben befolyásol, hanem erkölcsi és lelki értelemben formálja a társadalmat. Ez az alakítás különösen termékeny ott, ahol a társadalom nyitott a keresztény értékekre, de az egyház küldetése minden társadalmi közegben fennáll. Ezek között teszünk tanúságot Jézus Krisztusról és a vele való kapcsolatunkról, mert

az elsődleges célja az egyháznak az üdvösségre vezetés.

Mivel az üdvösségre vezetés egy közösségi forma is, szentségi forma is, így természetes, hogy a közösségeink társadalomalakító tényezőkké válhatnak. Krisztusi, evangéliumi gondolkodást élünk, tanítunk, tanúsítunk. Hogy ez mennyire sikeres, mennyire nem, az egy adott közösségnek az életén mutatkozik meg, illetve az mutatkozik meg igazán, hogy milyen a mi viszonyunk az Úr Jézus Krisztushoz. Egy pap a szentségek kiszolgáltatásán keresztül működik a leginkább, de a tanításon, a hitoktatáson keresztül is, és ha már plébános is, akkor persze irányítja egy adott terület híveinek az egymással való közösségi életét is, legyen az karitász, tanítás, vagy valamilyen társadalmi szerepvállalás.

– Az esetleges forráselvonások – vannak olyan ellenzéki tervek, megnyilvánulások, amelyek az egyháztól való forráselvonásokról szólnak –, vagy éppen az ellenséges légkör, amit például a pesti ferencesek, Reisz Pál atya elleni verbális támadás jelzett, hogyan hat az egyház társadalmi szerepvállalására, annak lehetőségeire?

– Vannak olyan politikai vagy ideológiai szereplők, akiknek – mondjuk így – jól jön az egyház, és vannak, akik az egyházat befeketítenék, akár úgy, hogy kiemelnek sajnos megtörtént eseteket, ami által egy túlzott általánosítást tesznek. Ilyen mindig is történt, népek, nemzetiségek szembeállításakor is. Amikor valamit el kell fedni, el kell rejteni, akkor mindig „jól jön” egy bűnbak, egy fekete bárány, akire mindenki ujjal mutogathat. Így feketítették be a végtelenségig például – mind a mai napig is bizonyos történészek narratívájában – Mindszenty bíborost, aki nem volt hibátlan ember, de a tanúságtétele, a hazaszeretete, a Krisztushoz való kapcsolódása kétséget kizáróan bizonyítást nyert. Mindszenty személye körül történeti viták vannak, de koncepciós perének ténye és hitvalló tanúságtétele vitathatatlan.

Az egyházat könnyű befeketíteni, hiszen az egyház tagjaitól, képviselőitől ideális tökéletességet várunk el, teljes, abszolút hibátlanságot. Jézussal is igyekeztek ezt tenni a farizeusok, próbáltak belekötni. Csak hát Jézus Jézus volt, viszont az apostolok és azok utódai, és minden egyes keresztény nem azért az egyház tagja, mert kifogástalan és ideális ember, hanem mert a Krisztussal való kapcsolata révén akar eljutni az üdvösségre.

Ez azt jelenti, hogy én bevallom, hogy márpedig én esendő és bűnös ember vagyok, aki átadja magát Krisztusnak, és ebben a szentségi és egyben egzisztenciális közösségben élem meg a Krisztussal való kapcsolatomat, el akarok jutni az üdvösségre. Ezen az úton bizony sokszor elbukunk, mert ott a hiúságunk, ott az önzésünk, ott vannak az aggodalmaink, a félelmeink. A Biblia minden emberi szereplője is pontosan erről tesz tanúságot az életében. Ábrahám is elbukott nem egy kérdésben, Mózes is, Szent Péter is, Szent Pál is, és sorolhatnánk.

– 2003-ban szentelték pappá és azóta Vácon, Kosdon, Zebegényben, Gödöllőn, Dunaharasztin szolgált. Egy lelkigyakorlatos házat is vezetett egy időben igazgatóként. Személyesen hogy látja, milyenek a lehetőségei az egyháznak? Ezek javultak, romlottak, változtak az elmúlt bő két évtized során?

– Van egy múltja az országnak. Ezt be kell vallani.

Az országban elmaradt a megfelelő kiengesztelődés, különösen a kommunista diktatúra bűneivel kapcsolatban.

Hirdetés

Túlságosan sok sérelmet hordoz a társadalom, és azok az erők, amelyek ezt tudják és ismerik, és jól tudják manipulálni a tömegeket, arra bazíroznak, hogy meg se történjen ez a kiengesztelődés. A mai magyar társadalom nagyon nehezen lép ki azokból a történelmi fájdalmakból, sérelmekből, kudarcokból, amelyeket átélt, illetve még mindig egy kicsit abban élünk, hogy itt most jön a Kánaán. És közben nagyon kicsiben nézzük önmagunkat, nagyon szűken nézzük magunkat a hazában, és nem akarjuk látni azt a nagy globális palettát, ami körülöttünk zajlik. Nagyon kevés ember van, aki látja, hogy ez a kis ország mi mindennek van kitéve – mondhatjuk, hogy egészen a trianoni döntés óta. Ebben a szituációban az egyháznak is nehéz dolga van, mert nem vagyunk egészen topon azóta sem. Azt hittük, hogy jön majd egy felvirágzás a ’90-es évektől, de nem voltunk teljes mértékben felkészülve, nem is lehettünk felkészülve úgy igazából arra, ami következett. Noha voltak már akkor is prófétai hangok az egyházban, valahogy nem akartuk elhinni, hogy igazuk van. Most kezdünk egy kicsit felocsúdni, most látom azokat a nagyon jó tendenciáknak a lassú, de biztos folyamatát az egyházon belül, amelyek arra mutatnak, hogy a Szentlélek működését beengedtük.

Az emberek ma már kezdenek másképp tekinteni a katolikus egyházra, nem mint egy történelmi intézményre, nem mint csak arra, hogy társadalmat alakító tényező, hanem hogy ez egy krisztusi közösség. Egyre inkább krisztusi közösség!

Láttam azokon a helyeken, ahol a belső közösségi megtérés megtörtént, hogy ott a Krisztushoz való kapcsolódásnak a formája is elmélyültebbé vált. És ez kihat a családi életre, a házassági életre, a gyereknevelésre, a közösségek együttműködésére. Az emberek már nem mindig azt várják, hogy majd valaki elintézze helyettük a dolgokat. Nagyon sokszor óriási nagy csodákat látunk. Itt, Dunaharasztin is egy adott karitatív felhívásra néha csodák születnek. Viszont bizonyos kérdésekből egyszerűen nem tudunk kimozdulni, de ez nem pártpolitikai kérdés, nem is csak társadalmi kérdés, hanem az emberek egzisztenciális, személyes, és nagyon sokszor családi, pszichés megterheltségeinek a következménye. Kilépni az örökölt sorsokból nehéz. Mindegyik település más és más, mindegyiknek más a történelme, az előzményei, más félelmek, aggodalmak, történelmi fájdalmak, kudarcok határozzák meg. Ahány helyen eddig voltam, mindegyiknek más-más volt a „saját lelkiállapota”, és nem mindegyikbe lehet belenyúlni. Nem mindegyiket lehet egyszerűen kúrálni, terápiázni.

– Mit gondol, hogy az ország előtt álló országgyűlési választásnak, annak, hogy azon milyen eredmény születik, van jelentősége az egyház életének szempontjából?

– Én egy bizonyos tapasztalatból, történelmi tapasztalatból tudok beszélni. Vannak politikai rendszerek, amelyekben az egyház jól érezte magát, a keresztény emberek és az egyházak mint közösségek jól, biztonságban érezték magukat. Mindig voltak olyanok, amelyekben nem. Vannak olyan helyzetek, országok, berendezkedések, együttélési formák, amelyekben szabadon gyakorolhatja mindenki a vallását, noha az állam bizonyos keretek közé foglalja. Van például a francia minta, de van a német minta is, ezek más és más, különböző történelmi fejlődésű együttélési modellek. Olaszországban teljesen természetes, hogyha megérkezik egy új püspök az egyházmegye élére, akkor a rendőrfőnöktől kezdve a polgármesteren keresztül mindenki díszszalaggal a mellkasán várja. Egészen más politikai, kulturális, társadalmi kapcsolatok működnek a különböző közösségekben. Az is egy kérdés, hogy ha jön egy másik fajta politikai formáció, az milyen világlátásra, ideológiára épül, milyen gazdaságpolitikai szempontok vezetik, hogy azon belül az egyház egy kártékonynak nevezett valami-e.

Magyarország jogrendje biztosítja az egyházak szabad működését, még ha a közbeszédben időről időre megjelennek is ellenséges hangok.

Ha konkrétak akarunk lenni, akkor kimondhatjuk, hogy

vannak olyan pártok ma Magyarországon, amelyek tagjainak közéleti megszólalásaiban, illetve magatartásában megjelenik az a narratíva, amely szerint a katolikus egyház mint intézmény kártékony.

Persze vannak negatív esetek – ahogy már említettem –, amelyek rossz fényt vetnek az egyházra. De maga az egész egyház, annak tagjai, iskolái, szociális intézményei, egyetemei, kórházai, karitatív szervezetei nem lehetnek kártékonyak, mert akkor kártékony például a dunaharaszti karitász vezetője is. Közben ő egy nagyon szolidáris, érzékeny személy, egy helyi Kalkuttai Teréz anya. Azt nem mondhatjuk, hogy ő mint a katolikus egyház tagja kártékony lenne! Amiben én az egyik problémát látom, hogy nincs rendesen kommunikálva, hogy tisztán miben áll a kapcsolat a mindenkori kormányzat és az egyházak között. Mit miért támogatnak, mire megy a pénz, ez nem jut el kellőképpen a társadalom széles rétegeihez – vannak, akik mindig erre kérdeznek rá. S nem elég egyszer elmondani, a legtöbb információt nagyon korrekt módon, nagyon sokszor kell elmondani. A magyar társadalomban ez ma egy nagyon-nagyon kritikus kérdés, mert mindig azt nézzük, hogy a szomszéd füve zöldebb. A kommunista diktatúrában való csalódás Magyarországon pontosan ezért történt meg, mert nem az valósult meg, amit vártak, illetve amit ígértek. Mindenki azt gondolta, hogy itt egyenlőség lesz, de nem ez történt. Aztán kiderült, hogy ugyanazok az emberek, akik ezt hirdették, megszedték magukat, a rendszerváltozáskor is azt látták, hogy aki közelebb volt a tűzhöz, az akkor is jól járt. Ebből is eredeztethetőek a fájdalmak, amiket az emberek nap mint nap hordoznak magukban. Mindez persze nem az egyháznak a nyilatkozata most az én részemről, hanem saját tapasztalatom: az ember csak ül a HÉV-en, ül a buszon, a vonaton, szóba elegyedik emberekkel, és a sok keserűség az kijön. Ezek olyan fájdalmak, sérelmek, amelyek arra hívják az emberek egy részét, hogy majd a következő az mindent megváltoztat. Pedig nem biztos, hogy tud változtatni azzal a sebességgel és hirtelenséggel, ahogy mi, hétköznapi emberek azt elképzeljük. Nem tudjuk elképzelni, hogy bizonyos folyamatok 50-60-80 évig tartanak. Elrontani, lerombolni két perc munkája, de felépíteni, az nagyon-nagyon hosszú folyamat, még akkor is, ha minden tendencia jó.

Vezetőkép: Sztankó Attila római katolikus pap, Dunaharaszti plébánosa. Forrás: Sztankó Attila