Sztankó Attila atya: Ma is vannak Pilátusok, ma is vannak Heródesek

„Nagyon mély vallásos igény van az emberekben” – mondta a Vasárnap.hu-nak húsvét alkalmából Sztankó Attila, Dunaharaszti plébánosa. A római katolikus pap úgy érzi, úgy tapasztalja, hogy „a Jóisten az dolgozik, a kegyelem az dolgozik”, s vannak üdítő, a hitélet fellendülésére mutató jelek, csak észre kell venni azokat, még akkor is, ha ma is vannak – és folyton vannak – közöttünk Pilátusok és Heródesek, őrült látványosságok és vad társadalmi problémák. Úgy hisszük, hogy az interjúban is szót ejtettünk reményre okot adó, biztató jelekről és történésekről, olvassák szeretettel!

– Melyek azok a gondolatok, üzenetek, amelyeket az idei húsvéton különösen fontosnak érez?

– Az örök érvényű üzenet mellett minden húsvétnak van egy sajátos szempontja, perspektívája, amely fakad egyrészt a történelmi helyzetből, illetve a személyes érzelmi helyzetből, amelyben élünk. Ezekre próbálunk meg mindig választ adni, hiszen mindig egy aktuális helyzet szempontjából tekintünk az üdvösségünkről szóló a húsvéti történetekre, eseményekre. Hogy miről szól a mai üzenet? Mindig leszűkítem egy kicsit arra a helyzetre, amiben élek, ez számomra a dunaharaszti szolgálat. A visszajelzések, a kapcsolatok, az emberekkel való beszélgetések mindig azt hozzák elő, hogy az egyik legfontosabb téma a kommunikáció, illetve az érzékenység. Hogy mennyire vagyunk érzékenyek vagy érzéketlenek embertársaink iránt? Hogyan nézzük az életüket? És ez megjelenik a családon belül, a házastársak között is, hogy észrevesszük-e a másiknak a gondját, de tényleg észrevesszük-e, és mennyire éljük át.

Milyen jó, hogy dramatizálva adjuk elő a passiót, hogy énekeljük a passiót! A szereplők külön szólalnak meg, a tömeg is külön szólal meg. Ez segíti az embert abban, hogy megértse a szereplők egyedi szempontjait. Ebben a több mint kétezer éves eseményben felismerhetünk kliséket a mai társadalmunkból, a mai hitéletünkből is. Ma is vannak Pilátusok, ma is vannak Heródesek, főpapok, tömeg, mind-mind megjelennek, de a mai korban egy kicsit másképp. Más a szituáció, de minden ugyanarról szól. Például az, hogy Pilátus hogyan tekintett Jézusra: meg akarta menteni. Amúgy egy jó szándékú ember volt talán, így is mondhatnánk. Látta, hogy semmi rosszat nem tett, de a másik oldalon ott motoszkált benne az a kis politikai szál is, hogy most „alátehet” a főpapoknak, akik elég sok borsot törtek az orra alá. És közben ott van Jézus, és ott van az a nagyon érdekes kijelentés, hogy a tömeg bámulva nézte az egészet.

Vagyis látványosság volt Jézus kivégzése.

Hirdetés

A mai világunkban mi az, amit így bámulunk és nézünk? Az ukrajnai háború? Én már akkor érzékeny voltam erre az egész kérdéskörre, amikor az iraki háború zajlott. Már akkor felismerhető volt, nem normális, hogy tévében, keresztbe tett lábbal nézzük, ahogy bombázzák Bagdadot.

A másik oldal az maga a feltámadás örömhíre. Meg kell tanulnunk újból jól ünnepelni! Egyre inkább érezni a levegőben, hogy felszabadultan és szabadon akarunk ünnepelni. Ezt főleg olyanoktól hallom vissza, akik olyan korszakban nőttek föl – most már egy idősebb generáció –, amikor kötelezték őket bizonyos ünnepekre. Az ő gyerekeik valahogy nem kapták meg magától értetődően azt, hogy mit jelent ünnepelni.

Elmenekülünk sokszor az ünnepek elől: 10-15 éves folyamatként figyelem meg, hogy vannak családok, akik húsvéthétfőn elmenekítik a lányaikat a locsolók elől.

Igazán szép hagyományok kezdenek kárt vallani. Persze vannak nagyon üdítő jelek, a fiatalok között elindult egy új folyamat, hogy térjünk vissza az eredethez. Dunaharasztin számomra nagyon meglepő volt, hogy öt sváb legény elkezdte feleleveníteni a hagyományokat: éneklik a századeleji sváb énekeket. Olyan hangulatot tudnak kelteni, ami egyszerűen fantasztikus! És jó hatással vannak a többi fiatalra. Ez egy nagyon lassú folyamat, de jó hatású folyamat, ez például a feltámadásról szól: újból megtanulunk szabadon ünnepelni. A közéletünket is befolyásolják a különböző tüntetések és menetelések, olyannyira, hogy a körmenet jelentősége is majdnem kiveszett. Most kezdjük felfedezni újból ennek az „ízét” például a gyalogos zarándoklatokon keresztül. Rádöbbennek a hívek arra, hogy milyen jó végigmenni egy útvonalon, megérkezni, és azt mondani, hogy célba értünk.

Kezdőket is várnak – Beavató zarándoklatot tartanak február elsején Pécs és Máriagyűd között

A feltámadás üzenete idén számomra pontosan ez: végigjárni egy utat, hogy célba érve azt mondhassam, megérkeztem, itthon vagyok.

Ez az agglomerációban azért is nehéz jelenleg számunkra, mert sokan kissé otthontalannak érzik magukat. Ideköltöztek valahonnan Budapestről vagy vidékről, Székelyföldről, Nyírségből, Békésből, Vas megyéből, különböző helyekről, és még nem találtak igazán otthonra. Az egyik oldalon azt látom, hogy az ősi dunaharasztiak mintha kezdenék elveszíteni a régi identitást, az újonnan betelepülők pedig még nem ismerték fel az új, saját identitásukat. Valaminek meg kell születnie, valaminek létre kell jönnie. Látszanak is a változás igényének jelei.

– Ahhoz, hogy megtanuljunk ünnepelni, az is kell, hogy a felkészülés megfelelő legyen. A böjt időszaka erre alkalmas lehet? Ha Dunaharasztiról beszélünk, – hogy érzi – a hívek mennyire élik meg jól a böjti időszakot?

– Az idei nagyböjt nekem különösen meglepő volt, pontosan e folyamatok miatt. Hamvazószerdán este hétkor szinte zsúfolásig tele volt a haraszti nagytemplom. Olyan 40-50 emberre számítottunk, hiszen mégiscsak hétköznap este volt, amúgy is vasárnap szoktak többen jönni, de valami elindította a harasztiakat, érezték, hogy el kell jönniük, mert valami megkezdődik. Virágvasárnap megcsináltuk a körmenetet. A gyerekek leterítették a pálmaágakat az útra. Dramatizáltuk az egészet, és azon lepődtem meg, hogy kicsit sokan vagyunk… Szentmise közben döbbentem rá, hogy nem lesz elég annyi ostya, amennyi előkészítését kértem a sekrestyéstől. Ahogy utóbb végignéztem a fényképeket és videófelvételeket, amelyeket a szülők készítettek – szeretem megnézni, hogy az embereknek milyenek a reakciói –, azt láttam, hogy mosolyogtak. Nemcsak, hogy tetszett nekik, hanem örültek! Volt egy nagyon érdekes pillanat, amikor kinyitottuk a templom ajtaját, és bentről a gyermekénekkar – egy harminc tagú, kicsi gyermekekből álló énekkar, amelyet Szabóki Tünde operaénekes tanított be – énekelte a Dicsőség és dicséret tenéked kezdetű himnusz egyik részét. Zsibongónak nevezem ezt a kis kórust, nem egy kórusiskola-szerű hangzást kell elképzelni. Annyira torokból és szívből jött az énekük, hogy azt mondtuk, hogy ez, ez a lényeg. Rögtön ünneppé alakult át ez az egész. Lelkileg is készülnek az emberek. Nagyon mély gyónások voltak, múlt pénteken 5 órától 9-ig gyóntattam. Mindenki tudatosította magában, hogy rövid az idő, sokan állnak a sorban, így nagyon hosszú beszélgetésekre nem kerülhetett sor, de mindegyik gyónásról el tudom mondani, hogy tematikájánál fogva nagyon mély volt. Nagyon mélyen beleástak a lelkükbe, és ez nagyon-nagyon fontos dolog.

– Papokkal vagy egyházi vezetőkkel beszélgetve fel-felmerülő téma, hogy fogy a hívők száma. Lám, eközben hamvazószerdán és virágvasárnap tele volt a haraszti templom. Erről eszembe jut az, amikor – nemrég – a székesfehérvári püspökkel beszélgettem, aki elmondta, náluk van egy alkalom, amikor az édesapákat áldja meg. Legutóbb egy tűt sem lehetett leejteni, annyian voltak azon a szentmisén. Az ilyen kiemelt alkalmak úgy tűnik, sokaknak lehetőséget adnak, hogy megéljék a hitüket.

Spányi Antal: Sokszor hiányzik a fiúknak a férfias példa, az apakép

– Inkább azt mondanám, hogy

nagyon mély vallásos igény van az emberekben,

de amivel találkozhattak az évtizedek során, az eléggé ambivalens volt. Egy jó hitoktató, egy jó lelkipásztor, vagy egy jó közösség megtartó erejű lehet, azonban eljutni a személyes találkozásra az Úr Jézussal – az egy nagyon-nagyon kardinális kérdés. Ma sokan azért nem tudják, hogy mit csináljanak, hova tegyék magukat, mert ez a fajta személyes kötődés nincs meg. Sok helyen a hagyományos vallásosság lesüllyedt a szokás szintjére. „Szoktunk imádkozni, szoktunk templomba menni”. Szoktunk, szoktunk, szoktunk, de kimaradt a nagyon-nagyon mély és személyes kapcsolat, vagy annak az átadása, mélyebb megélése. S ne felejtsük el, hogy a világnak óriási hatása van. Két héttel ezelőtt megkérdeztem hittanórán a nyolcadikosokat, hogy hány másodperc számukra egy videó vagy fénykép megnézése a Instagramon, hogy mennyi időt töltenek el ezzel, és mi marad meg belőle. Nagyon őszintén bevallották, hogy semmi, de elmegy vele egy csomó idő. Megfelelési, beilleszkedési kényszerek hatnak rájuk. Ilyen ruha kell, olyan cipő kell, így kell kifessék magukat… Ez érvényesül a rosszban is, nem titok, hogy ma az általános iskolákban, a hetedikes, nyolcadikos gyerekeknek milyen egyszerű beszerezni a drogot, ami megint csak a egy nagyon kemény témája a társadalmunknak. Mindazonáltal alapvetően az igény érzékelhető, a vallási igény megvan.

Addiktológus főorvos: Háború zajlik a lelkekért, a függőség és a szabadság kérdése forog kockán

Ha jól csináljuk a szertartást, ha imádkozzuk a szertartást, ha nem elmondjuk az imákat, hanem imádkozzuk az imákat, ha az énekünk ima a szolgálatunk során, akkor az mély hatást tud gyakorolni az emberekre, és akkor elindulhatnak egy úton.

Nem azt mondom, hogy rögtön tömeges megtéréseket eredményez, de például Dunaharasztin most, amikor elénekeltük, elimádkoztuk Liszt Via crucis című művét, amit kifejezetten imádságnak írt, az összes visszajelzés a templomból az volt, hogy ez döbbenetes erővel hatott, hogy egészen más egy koncerten végighallgatni ezt a művet és egészen más azzal a tudattal, hogy imádkozunk. Ez jött vissza olyanoktól is, akik ritkábban járnak templomba; valamit megsejtettek, valami mélyebbet.

A Jóisten az dolgozik, a kegyelem az dolgozik, és nekünk hagynunk kell, hogy a kegyelem dolgozzon.

És segítenünk is kell, mert azért megbízott minket a Jóisten, hogy ennek az elősegítői legyünk. Kis Szent Teréz szavaival élve minden kegyelem, ilyen értelemben az én hozzájárulásom is kegyelmi hozzájárulás.

– Visszatérve még egy kicsit a húsvétra. Személyesen hogyan ünnepel? Őriz-e akár kiemelt jelentőségű, húsvéti emléket a gyermekkorából, s melyek a manapság legfontosabb húsvéti élményei?

– Egy ungvári gyermekkori élménnyel kezdeném, amikor édesapámat megkértem, hajnalban menjünk el együtt a húsvéti eledelek megáldására. Mondta, hogy nagyon korán, hat órakor kelünk, mert gyalog megyünk a templomba, megáldjuk az eledelt, majd visszagyalogolunk. Ez egy kétszer 2,7 kilométeres út volt, azért tudom, mert egyszer lemértem.

Emlékszem arra a reggelre, hogy fagy volt, és rajtunk nyakkendő, fehér ing. Sötétben mentünk el a templomhoz, és már tele volt az egész udvar meg az utca. Nekem ennek a látványa az egyik húsvéti élményem: ez a sok kosár, ez a sok ember beragyogta az utcát.

A másik élményem már Zebegényhez és a nagyon szép, Kós Károly nevéhez köthető templomhoz fűződik, ott egy húsvéti vigílián volt egy ugyanilyen szép élményem: a második felkiáltáskor – „Krisztus világossága” –, amikor is a híveknek elkezdtük szétosztani a lángot, ahogy beértem a szentélybe, úgy látszott, egyre erősödik a fény. És akkor mondtam, hogy körülbelül ez történik velünk, amikor Krisztustól átvesszük, befogadjuk az ő világosságát, és elkezdjük egymásnak továbbadni, és akkor egyre nagyobb lesz a fény abban a sötétségben. Ez is egy nagyon biztató jel arra nézve, főleg a mai, kicsit melankolikus társadalmunkban, hogy ez a mi keresztény hivatásunk:

továbbadni a kegyelmi békességet ezekben a zűrzavaros, kétségekkel teli időkben.

Ez is fontos élményem a húsvéti vigíliához, a húsvéti ünnepekhez kötődően. A másik az a felnőttek keresztelkedése. Amikor valaki felnőttként azt mondja, hogy „én Krisztushoz akarok tartozni”, ez azért mindig egy nagy élmény. Egy kicsit irigykedve néztem most a franciákat, hogy náluk sok ezer fiatal, illetve felnőtt fog megkeresztelkedni ebben az évben húsvétkor. Ezek szerint ott is van egy fellendülés, ugyan mindig mondjuk, hogy hanyatlik, hanyatlik, hanyatlik… Nagyon sokszor mondjuk ezt, hogy hanyatlik, annyit beszélünk a hanyatlásról, hogy közben nem vesszük észre, hogy elindult a mustármag, kisarjadt.

Igen, van egyfajta hanyatlás, de lehet, hogy ez pont a réginek és a már nem megfelelőnek a hanyatlása, és valami egészen újnak a kezdete. De azt az újat észre kell vegyük!

Vezetőkép: Sztankó Attila római katolikus pap, Dunaharaszti plébánosa. Forrás: Sztankó Attila