Addiktológus főorvos: Háború zajlik a lelkekért, a függőség és a szabadság kérdése forog kockán
A Katolikus Karitász égisze alatt működő RÉV Szenvedélybeteg-segítő Ambulancia székesfehérvári központjában jártunk, ahol alapvetően a kábítószerekkel kapcsolatos függőségről kérdeztük Farnas István intézményvezetőt és Sörédi Pál pszichiátert, addiktológus főorvost. Noha egyetértettek abban, hogy a drogok súlyos társadalmi problémák okozói, hiszen mint Farnas István rámutatott, egyes helyeken már a 4. osztályos kisgyerekek is ismerői a különböző drogoknak (!), de egybehangzóan állították, más függőségek – köztük az alkohol és a digitális eszközök rabigája – talán még több embert kerítenek hatalmukba. Bár az alkohol betiltásáról nekünk inkább a szesztilalom szó és száz évvel inneni díszletek között játszódó amerikai gengszterfilmek jutnak eszünkbe, Farnas István tapasztalatait és véleményét mégsem gondolhatjuk légből kapottnak. A digitalizáció ellen persze ő sem érvelt, noha azt az interjú végén elmondta, s talán nem bánja, ha itt rögzítjük, hogy családjában egyes napokon kötelező okostelefon-stopot rendel el, melynek magát is aláveti. Ugyanis a példa mindig ragadós.
– Kinek és miben segít a RÉV?
Sörédi Pál: – A RÉV Ambulancia 1997 óta működik Székesfehérváron, amely egy szenvedélybeteg-segítő ambulancia, eredetileg a Német Caritas modelljének az adaptációjából, illetve az ő támogatásukkal indult el. Jelenleg hét egyházmegyében működik hasonló szolgálat. Magam pszichiáterként a székesfehérvári és a budapesti RÉV munkájában veszek részt. A szenvedélybetegségeket többféle modell alapján közelíthetjük meg. Ezek közé tartozik a pszichoszociális modell, amely az ember pszichológiai és szociális állapotából, problémáiból indul ki; és a medicinális modell, ami a függőségeket betegségként kezeli. A RÉV eredetileg a pszichoszociális modellben jött létre, a kezeléseket alapvetően mentálhigiénés és szociális munkás alapképzettségű szakemberek végzik pszichoterápiás módszerekkel. Alkoholfüggőknek és különböző szerhasználóknak próbálunk segíteni a leszokásban és a józan élet kialakításában. Az én szerepem ebben az, hogy orvosként, pszichiáterként támogassam a munkájukat.
Farnas István: – Intézményünk elsősorban a szenvedélybetegségekkel küzdő személyek és közvetlen környezetük számára kínál segítséget komplex szolgáltatások keretében. A hozzánk fordulók körében gyakori a szerhasználat különféle formáinak előfordulása – legyen szó legális, illetve illegális pszichoaktív anyagokról.
Jellemző a szerek egyidejű alkalmazása is, például az alkohol gyógyszerekkel vagy kábítószerekkel való kombinálása, amely jelentősen fokozza a mellékhatások kockázatát, és súlyos, akár életveszélyes következményekhez vezethet.
Szolgáltatásaink kiterjednek a viselkedési addikciók kezelésére is, mint például a digitális eszközhasználat-, internetfüggőség, szexuális függőség, a pornográfiához való kóros kötődés, a szerencsejáték-függőség, a túlzott számítógépes játékhasználat, valamint a társfüggőség különböző formái. Módszertanunk egyik alappillére a rendszerszemléletű gondolkodás, amely a függőséget nem csupán egyéni problémaként kezeli, hanem a családi dinamika részeként vizsgálja. Ennek megfelelően kiemelt figyelmet fordítunk arra, hogy a terápiás folyamatba bevonjuk a hozzátartozókat is, hiszen a tünetek és azoknak hatása az egész családot érinti. Tapasztalataink szerint gyakran a közeli hozzátartozó az első, aki felismeri a problémát, és segítséget kér, így sok esetben rajtuk keresztül történik meg az érintett bevonása a terápiás munkába. A gondozás során lehetőséget biztosítunk pár- és családterápiás alkalmakra is, elősegítve ezzel a kapcsolati rendszer szintjén történő változást és a hosszú távú gyógyulást. 
– Az elmúlt időszakban a törvényalkotásban a korábbinál is hangsúlyosabban jelent meg a drog mint probléma. Ez az elmúlt mintegy fél évben vált súlyosabb problémává, vagy éppenséggel most jutott el a rendszer egy olyan pontra, amikor már a teher túl nagy?
S.P.: – Nyilvánvalóan nem az elmúlt félévben keletkezett a probléma, és nem az elmúlt félévben lett ekkora a súlya.
Az alkoholizmus mindig is nagy probléma volt Magyarországon, és már a ’90-es évektől társul hozzá egy folyamatosan növekvő drogprobléma.
F.I.: – A statisztikai adatok és saját tapasztalataink egyaránt azt mutatják, hogy Magyarországon továbbra is az alkoholfüggőség a legnagyobb probléma. Hiányzik az alkoholstratégia, miközben az alkoholfogyasztásról számos helyen látunk folyamatosan reklámokat. Ezzel párhuzamosan azonban az új típusú pszichoaktív szerek használata is egyre komolyabb problémává vált az elmúlt években: nőtt a fogyasztók száma, és egyre fiatalabb életkorban találkoznak először ezekkel a szerekkel, melyek már rövid távon is súlyos károkat okoznak, erősebbek, hatásuk elhúzódóbb, addiktív potenciáljuk pedig jelentősen nagyobb. Nyilván nagyon fontos a kábítószerek elleni küzdelem, hiszen látjuk, milyen jelentősen rombolnak, sok esetben nem tudjuk pontosan, hogy milyen szert használ a fogyasztó, a feketepiacon elérhető szerek komoly veszélyeket rejtenek. Ugyanakkor észrevesszük, hogy nincsenek kellően hangsúlyos programok a digitális függőségek kezelésére sem. A fiatalokkal való programjaink, foglalkozások során azt látjuk, hogy sok diák napi átlagos képernyőideje akár 5-6 óra. Fontos lenne, hogy a kábítószerhasználat mellett a digitális függőségek problémáját is hangsúlyosabban kezeljük.
– Vagyis a függőségeket mindig egyszerre kellene kezelni? Én nem feltétlenül látok kapcsolatot például a digitális függőség és a drogfüggőség között, viszont az alkohol- és a drogfüggőség között talán egyértelműbb a kapcsolat.
S.P.: – Az agyi jutalmazó rendszert, a homloklebeny dopamin-pályáit, sokféle forrásból lehet ingerelni és tuningolni, és ezek a tényezők képesek egymást helyettesíteni. A függőséget ezért váltani is lehet. Elsősorban hasonló hatású szerek között szoktak váltani, alkoholról nyugtatóra és fűre; vagy a stimulánsokon belül kokain, amfetamin, vagy ha csak olcsóbbra futja, akkor mondjuk a kristály jön szóba. Nagyon gyakran látjuk azt is, hogy sokféle függőség kombinálódhat, amikor szerhasználat is van, hozzá mérhetetlen tartalomfogyasztás az interneten, beleértve annak bármely sötét bugyrát az illegális szerencsejátékoktól kezdve a pornóig, ugyanannál az embernél. Nehéz azt mondani, hogy „a te drogfogyasztásod káros a te kapcsolatodra, de a játékszenvedélyed vagy a pornófogyasztásod nem”. Az, hogy a politika kiválasztotta ezt a témát, az egyfelől jogos, hiszen ég a ház, másfelől én nem politikailag közelítem a dolgot; szakmai szempontból azt kell elmondani, hogy az ellátórendszer erőforrásainak jelentős megerősítésére lenne szükség. Mondhatnánk, mint Montecuccoli, hogy a háborúhoz pénz, pénz és pénz kell, hiszen ez is egy háború. Háború, amely a lelkekért zajlik, ahol a függőség és a szabadság kérdése forog kockán. Elég jól össze tudom vetni a magyar addiktológia helyzetét a svéddel, hiszen ott is dolgoztam 20 évet. Svédország politikailag Európában talán a legliberálisabb társadalom, de addiktológiailag a legkonzervatívabbak közé tartozik, hiszen ott alapjaiban továbbra is a nagyon szigorú protestáns etika alapján ítélik meg azt, ha valaki drogozik, vagy iszik. Nyoma sincs annak, hogy ezen liberalizálni szeretnének, így aztán van egy jó erős addiktológiai ellátórendszerük. Ehhez képest mi, Magyarországon vakon repülünk, ugyanis, ha azok a kliensek, akik nálunk megjelennek, elmondják, hogy mit használnak és mit nem, akkor én azt meghallgatom és tudomásul kell, hogy vegyem, mert nincs eszközöm, hogy a tényleges fogyasztásukat objektivizáljam. Amikor a korábbi stockholmi rendelőmben megjelent egy beteg, akkor előírtam a számára, hogy hetente egyszer, kétszer vagy háromszor adjon drogtesztet, attól függően, hogy mit használt. Ezt az ellátórendszer finanszírozza. 6-8 évvel ezelőtt ez egy betegre vetítve kerülhetett akár heti 30 ezer forintba. Ezt a laborköltséget nyugodtan elrendelhettem, és ez mehetett hónapokon keresztül. Az elterelés Magyarországon abból áll, hogy arra kötelezik az illetőket, hogy részt vegyenek egy 6 hónapos kurzuson, de mint ahogyan a szólás-mondás mondja, itt csak a részvétel a fontos… Svédországban, hogyha a rendőrség elkap valakit, mert drogbefolyásolt állapotban autót vezetett, akkor ahhoz, hogy visszakapja a jogosítványát, nemcsak az kell, hogy tessék-lássék részt vegyen egy féléves kurzuson, hanem az, hogy folyamatosan negatív drogteszteket mutasson föl, amit véletlenszerűen vesznek tőle. A beosztott kolléga random időpontokban felhívja fés ekkor 24 órán belül köteles megjelenni és mintát adni egy detektívtükör előtt. Itthon ilyen nincs, még a kórházi addiktológiai szakrendeléseken sem. Ezért állítom, hogy
mi vakon repülünk, fogalmunk sincs arról, milyen szereket használnak a klienseink, és sok esetben természetesen ők maguknak sincs fogalma róla, hiszen ki tudja mi van abban, amit az utcán árulnak. Ott pedig bármi előfordulhat, mint ahogyan a hírekben hallottuk, több tonna kristályszerű anyagot foglaltak le egy csepeli gyárban, ahol talán még az sem tudja biztosan, aki gyártja, hogy mi lesz a végtermék, amivel aztán orosz rulettet játszik az, aki beveszi.
Akár tizenkét milliárd forint értékű kábítószert is előállíthattak volna a csepeli droglaborban
F.I.: – Néhány éve szegregátumban dolgoztam egy projekt keretében, ahol szenvedélybetegeket, szerhasználó fiatalokat kerestünk fel, gondoztuk őket, egyeseket pedig rehabilitációs intézményekbe irányítottunk.
Azt tapasztaltuk, hogy a szerhasználat problematikája már a 9-10 éves gyerekeket is érintette, különösen az olcsó szerek elérhetősége miatt voltak veszélyeztetettek ezek a közösségek. Már a 4. osztályosok is tájékozottak voltak a különböző kábítószerekről.
Nyilván ott is voltak egészséges családok, ahol a szülők törődtek gyermekeikkel, akik így nem kallódtak el a szabadidejükben, de ahol hiányzik a szülői háttér, törődés, egymásra figyelés, ott a gyerekek könnyebben sodródhatnak a szerhasználat felé, vagy valamilyen függőség felé, miközben csak jól akarják érezni magukat. Jól látható, hogy a jogalkotói és közpolitikai figyelem most főként a kábítószerhasználatra irányul. Ennek lehetséges oka, hogy ezek a függőségek gyakran súlyosabb, azonnali egészségügyi és társadalmi problémákat okoznak. Ez nem jelenti azt, hogy a viselkedési függőségek, mint például a digitális függőség, kevésbé lennének fontosak.
A digitális eszközök használata is hasonló károkat okoz egy családi rendszerben, mint a szerhasználat,
hiszen a személyes kapcsolódás hiánya, az éjszakákba nyúló sorozatok, a „short“ videók nézése, különböző social media felületek használata miatt következhet elmagányosodás, önmagunk hasonlítása miatt önértékelési zavar, vagy depresszió, szorongások, stb. A függőségeket olyan értelemben kell komplex módon egyidejűleg kezelni, hogy mindig az egész embert figyeljük: saját megküzdési mintáival, nehézségeivel, problémamegoldó eszközeivel és kapcsolatrendszerével együtt, támogatva a felépülés útján.
– Térjünk kicsit vissza az alkoholra, az imént Farnas István úgy fogalmazott, hogy Magyarországon hiányzik az alkoholstratégia. Az alkohol: a borkultúra, a pálinkakultúra szinte a gasztronómia része. Miközben mindannyian tudjuk, az alkohol is okoz problémákat, függőséget. Az alkohol esetében nem elképzelhető egy olyan kijelentés, mint a drognál, hogy ezzel szemben zéró tolerancia. Mit lehet az alkohollal kezdeni úgy, hogy kulturális és a gasztronómiai vetülete megmaradhasson, de csökkenjen a függők száma?
F.I.: – A mi feladatunk a szerhasználattal kapcsolatos edukálás és hiteles információátadás. Úgy gondoljuk, hogy a szerhasználat egyéni döntés kérdése, ugyanakkor a megfelelő információk birtokában könnyebb felelős, jó döntéseket hozni. Az is fontos célunk, hogy ne csak a józanság elérésében támogassuk klienseinket, hanem abban is, hogy konstruktív, tartalmas életet tudjanak kialakítani, amelyben személyes céljaik megvalósulhatnak.
Túl sokszor láttunk családokat, párkapcsolatokat, szülő-gyermek kapcsolatokat szétesni az alkohol miatt, ahhoz, hogy nyugodt szívvel mondhassuk: „rendben van, csak mértékkel”.
Lehet a zéró tolerancia gondolata túlzónak tűnik sokak számára, de fel kell tennünk a kérdést: Vállaljuk-e annak következményeit, ha semmin nem változtatunk? Sok erőforrást emészt fel ennek a problémának a kezelése, sok emberi kapcsolat megy tönkre miatta. Talán jó lenne új alapokra helyezni a szemléletünket?
S.P.: – Hadd tegyem hozzá, hogy a szerváltás nemcsak az egyén szintjén, hanem a generációk és a családok szintjén is ott van. Számtalanszor lehet olyat hallani, hogy én nem iszom alkoholt, utálom az alkoholt, mert apám alkoholista volt, és állandóan menekülni kellett előle. Én csak füvezek. Ez egy gyakran hallott, tipikus kijelentés. 
– Doktor úr, önnek személy szerint miért fontos az, hogy egyházi fenntartású és nyilván az ebből fakadó értékek mentén dolgozó szervezet a RÉV? Van ennek jelentősége?
S.P.: – Igen, van jelentősége. Számomra van egy személyes vonzata, hiszen osztom ezeket az értékeket, így nyilván sokkal könnyebb részt vennem egy egyházi hátterű intézmény munkájában. De senkitől sem várjuk el, aki idejön, hogy kereszténnyé legyen. Mindenkit szakmailag korrekt alapon látunk el. Másrészt az a tapasztalat, hogy a szerhasználat és a függőségek kitöltenek egy űrt, egy ürességet.
Az értelem, a cél, a világban való biztonság megtalálása nagyon fontos sarokpont abban, hogy a szerhasználó azt a valamit, ami az ő ürességét kitölti, ne csak elhagyni tudja, hanem találjon helyette egy olyan pozitív célt, ami az ő életének értelmet ad. Ebben igenis lehet szerepe az keresztény háttérnek.
Kicsit visszatérek a svédországi múltamra. Igaz, hogy az az ország Európa legszekulárisabb országa, de az addiktológiai ellátásának centrumában továbbra is az anonim alkoholista mozgalom áll, ami pedig, ha végiggondoljuk a 12 lépéses programot, nem más, mint a keresztény megtérés programja, lefordítva a függők speciális helyzetére:
a megtérés, a jóvátétel, a megújulás és az élet értelme megtalálásának az útja.
Arról is fontos beszélni a kábítószerek kapcsán, hogy nagy-nagy megerősítésre szorul az ellátórendszer mellett a prevenció is. Egy csomó probléma adódott az elmúlt években abból, hogy egyáltalán ki végezhet prevenciót az iskolákban.
F.I.: – Jelenleg nem tarthatunk prevenciós programokat oktatási intézményekben, ezért az ilyen jellegű foglalkozások, előadások külső helyszíneken valósulnak meg. Az elmúlt hónapban a rendőrség bűnmegelőzési osztályával együttműködve több mint 600 diákot értünk el külső helyszínen. A prevenciós programok lényegesek, de nehezen mérhető az eredményük. Nincs szűrő kérdőív, sem bemeneti, sem kimeneti, így nincs mihez viszonyítani a következő generációnak a szerhasználatát. Mi utoljára talán 6 éve végeztünk egy három iskolát felölelő kérdőíves felmérést, és elég látványos volt, hogy 10. osztályban már milyen sokan próbálták ki a különböző kábítószereket, de az alkoholfogyasztás és a dohányzás volt jelentősebb. A prevenciós foglalkozások minimum feltétele, hogy egy adott osztály diákjaival 9-től 12. osztályig találkozzunk évente legalább háromszor, és közben a diákokat szűrjük 9. és 12. osztályos korukban is, hogy lássuk, az általunk fontosnak tartott programnak – amiről tudjuk, hogy van értelme – mennyiben van haszna az adott iskolákban, az adott osztályokban.
– A kérdőívezés azért nem lehetséges, mert az iskolákba, osztályokba nem mehetnek be?
F.I.: – Egyrészt azért, másrészt azért, mert nincs rá kapacitás és semmiféle finanszírozás. Az alapszolgáltatások keretében ellátottak gondozása, jelenleg 132 kliens ellátása elegendő feladat. Az ő ellátásuk mellett az extra feladatokat finanszírozni kellene, és szakembert találni rá.
Az is egy lényeges kérdés, hogy mi lesz 5 év múlva a szakterületen, mert ilyen alapbérek mellett nagyon sokan távoznak el a területről.
– A hit, az istenkeresés mennyiben része itteni működésnek, az itteni segítségadásnak?
F.I.: – Lényeges része, de nincs semmiféle elvárás arra vonatkozóan, hogy ki milyen hitképpel vagy istenképpel érkezik az intézménybe, ez mindenkinek a személyes ügye. A felépülési folyamatnak a hit és istenkeresés elfogadott és tiszteletben tartott része. A spirituális szemlélet, megközelítés sokak számára jelent mély erőforrást, de a személyes meggyőződés, hitrendszer noha érték, nem elvárás. Egy személyes tapasztalatom volt ezzel kapcsolatban, amikor a kliens az első beszélgetés során kérdezte, hogy van-e térítés. Biztosítottam róla, hogy teljes mértékben tiszteletben tartom a személyes meggyőződését. Majd három hónap múlva mondta, hogy
„És egyébként az, amit olvastam a Lukács evangéliumának 7. részében, az hogy is van?” „Miért, olvassa a Szentírást?” „Igen, újabban elkezdtem.”
És akkor megnéztük, hogy mi van ott… Van mindenféle példa arra, hogy az emberek hogyan keresik a helyüket, hogy miként tudnak az életük során érkező feladatokban megoldásokat, kapaszkodókat találni. Ez is egy erőforrás, hiszen látjuk, hogy miként képes valaki újra kiegyensúlyozott lenni, rendezni a kapcsolatait, hogy meg tudjon bocsátani, vagy le tudja zárni a lezárandó fejezeteket, kijöjjön az elakadásaiból. Nagyon lényeges, hogy a felépülési folyamatban legyenek kapaszkodók, amelyek segítenek határokat felállítani. Sok esetben a határok megtartása defektes, így az élet különböző területein kellemetlen következményekkel néz szembe az ember. Előfordul, hogy elmegy egy születésnapi bulira azt gondolva, hogy iszik két deci vodkát, de nem többet, majd azt veszi észre, hogy négy óra múlva már hét decit megivott, hozzá felszívott két csík kokaint, a végén nem is emlékszik, hogy mi történt ott. A defektes határtartás azt jelenti, hogy a függők szerhatás alatt olyan dolgokat is megtesznek, amelyeket józan állapotban nem tennének meg. Nagyon csúnya dolgokba tud belemenni az ember szerhatás alatt.
Vezetőkép: Sörédi Pál pszichiáter, addiktológus főorvos, a székesfehérvári RÉV Szenvedélybeteg-segítő Ambulancia munkatársa. Fotó: Vasárnap.hu/Varga Ilona
