Ungváry Zsolt: Az elszigetelődő békevágy

Amióta zajlik az orosz-ukrán háború, a magyar kormány (élvezve ebben a társadalom többségének támogatását) mindvégig a tűzszünet, illetve a béke fontosságát hangsúlyozta. Nem kívánunk fegyvereket és pláne katonákat küldeni a harcoló feleknek. (Pontosabban az egyik félnek, eleve csak az merült fel, ami azért rejtélyes, mert általában egy tőlünk független konfliktusban érthetetlen, miért kell ennyire egyértelműen állást foglalni.)

E magatartásunkkal nem vívtuk ki sem Kijev, sem az Európai Unió szimpátiáját. Ez is furcsa, hiszen a béke óhajtása mindenkinek természetes vágya. Az új pápa is első szavával a békét idézte.

XIV. Leó pápa fontos üzenetet fogalmazott meg első beszédében, itt vannak a részletek!

A magyar kormány, de egész népünk is a nyugati sajtóban, Brüsszelben, Ukrajnában ezért közellenséggé vált. Azt nem tudhatjuk, hogy az egyszeri ukrán ember, akinek férjét, fiát, testvérét koporsóban hozzák haza a frontról, vajon ugyanolyan ördögtől valónak tartja-e a béke óhajtását, mint Von der Leyentől Zelenszkijig a fontos vezetők.

Mindenesetre, amit néhány éve elképzelhetetlennek tartottunk, az európai fősodorban a háború valamiféle jó, modern, haladó, igazságos, nagyszerű és kívánatos dologgá változott.

Az ukránok persze gondolhatják, hogy számukra ez honvédő küzdelem, s a történelem szeszélye, a Szovjetunió furcsa belső közigazgatása és rendezetlen szétesése miatt létrejött sosemvolt országuk határai hirtelen szentek lettek, etnikai-históriai és logikai keretektől függetlenül. Amikor az ezeréves, történelmi-jogi-közigazgatási-gazdasági-kulturális szempontból összetartozó, a Jóisten által megrajzolt földrajzi határok között létező, bár etnikailag csakugyan sokszínű Magyarországot zokszó nélkül feldarabolták (létrehozva megannyi, etnikailag legalább annyira kevert, de gazdaságilag-kulturálisan össze nem tartozó, semmiféle múlttal nem bíró országot), akkor senki sem hivatkozott a határok sérthetetlenségére.

Európa, akár az Egyesült Államokkal is dacolva, továbbra is erőlteti a fegyveres konfliktus fenntartását, ami további halottakkal, az épített környezet rombolásával, kiürülő és reményvesztett vidékekkel jár. Mi újra és újra, szinte mindig egyedül próbálunk keresztbe feküdni az őrületnek, amiért kizárólag bírálat és szégyenpad jut számunkra.

Lehet, hogy mindenki, s pláne a résztvevők akaratával nem kellene tovább szembemenni. Felesleges magunkra vonni a háborúba ájult európaiak és ukránok haragját.

Egyre vadabbul, kémvádakkal és egyéb titkosszolgálati akciókkal próbálnak lejáratni, megvádolni bennünket. Bűnbakká, ellenséggé maszkírozva a magyarokat a megingathatatlan békevágyuk miatt. Nem lehetetlen, hogy egy sarokba szorított szörnyállam, nem látván más kiutat, az eszkalációnak azt az útját választja, hogy a fekete bárányra ront rá, mindenki helyeslése közepette. Mert, ugyebár, csak mi vagyunk akadályai a győzelmüknek.

Hát ne legyünk. Ne váljunk célponttá két szláv nép egymást felemésztő harcában. (Ugyanez igaz egyébként a Közel-Keletre is.) Ami minket a kérdésben egyedül érdekelhet, az a kárpátaljai magyarok sorsa, de számukra az sem hozott jólétet és toleranciát, amikor a békés, „fejlődő” Ukrajnában éltek, a háborús viszonyok különösen alkalmatlanok erre, a végére pedig jobb nem is gondolni. Ukrán vereség esetén könnyen bűnbakká válhatnak, győzelemnél végképp senki sem állítja meg a diadalmas ukrán nacionalizmust. Legjobb volna kimenekíteni őket, amíg lehet; a folyamatosan, egyre nagyobb mértékben fogyó magyarság mind kevésbé tud majd hivatkozási alapot szolgáltatni bármilyen beleszólásra. Hosszú távon Kárpátalja úgyis ebbe az irányba fog orientálódni; a Kárpát-medence egységét ideig-óráig meg lehet bontani (lehet ez az idő százötven vagy akár két-háromszáz év is), de előbb-utóbb helyre fog állni.

A mesterséges államok eltűnnek; ha ez bekövetkezik, nekünk kell továbbra is itt lennünk a közepén. Ehhez azonban meg kell őrizni a saját biztonságunkat, erőnket és túlélésünket. A szlávok háborúja nem a mi ügyünk. Felesleges eljátszanunk a béke angyalát, ha másutt nincs rá igény. Nem kell látványosan elköteleződni, de egyedüli blokkolóként sem érdemes a bosszúállók célkeresztjébe kerülni.

Vezetőkép: A nemzeti zászlóval letakart koporsót viszik a bajtársukat, Dmitro Kiricsenkót temető ukrán katonák a Kijev közelében fekvő Bucsában 2022. december 23-án. A 33 éves katona az orosz erőkkel vívott harcokban esett el a Donyecki területen. Fotó: MTI/EPA/Roman Pilipej