Múlt héten döntött úgy az Európai Bizottság, legalábbis annak elnöke, hogy azt javasolja, Brüsszel kezdje meg az Uniós csatlakozási tárgyalásokat Ukrajnával. A végső szót a kérdésben az állam és kormányfőknek kell kimondaniuk decemberi ülésükön.

Azzal, hogy Ursula von der Leyen a csatlakozásról szóló egyeztetések megkezdését javasolta, egyébként a saját tisztségviselőivel ment szembe. A Bizottság ugyanis hónapokon át vizsgálta, hogy Kijev teljesítette-e azokat a feltételeket, amelyek a megbeszélések megkezdéséhez szükségesek. És a brüsszeli testület maga állapította meg, hogy a 7 területen megszabott feltételrendszerből Ukrajna 4-ben nem ért el akkora eredményt, hogy meg lehessen kezdeni a tárgyalásokat. Már ebből is látszik, hogy von der Leyen szavai valójában üres ígéretnek hangzanak. Ezen felül persze más, gyakorlati szempontok is vannak, amelyek azt mutatják, hogy Ukrajna egyelőre biztosan nem lesz tagja az EU-nak. Gondoljunk csak bele, hogy

egy óriási területű és népességű országgal bővülne a közösség, amely teljesen felborítaná az eddigi erőviszonyokat, vagyis Kijevnek azonnal óriási beleszólása lenne az Uniós ügymenetbe. 

Ez olyannyira átírná a döntéshozatali mechanizmusokat, amelyre Brüsszelben egyáltalán nincsenek felkészülve. Nem véletlen, hogy a Bizottság kijelentését Nyugat-Európában is hűvösen fogadták, hiszen például egy lengyel-ukrán tandem ezentúl komoly ellensúlyt képezhetne az Uniós napirendet eddig főként meghatározó német, vagy francia hatalmi centrummal szemben. Az Uniós döntéshozatal súlypontja így jóval keletebbre tolódna.

Változást hozna az ukrán Uniós tagság a fejlesztési pénzek elosztásában is. Egy igencsak szegény, ám nagy ország csatlakozna ugyanis, ami azt jelentené, hogy a felzárkóztatásra szánt Uniós források nagy részét a jelenlegi mechanizmus szerint ide kellene csoportosítani, hiszen Ukrajna szinte összes régiója bőven az Uniós átlag alatti GDP-vel rendelkezik. Ez persze

hirdetés

nemcsak azt jelentené, hogy a pénz jó része Ukrajnába áramlana, hanem azt is, hogy Magyarország például lényegesen kevesebb fejlesztési forráshoz juthatna, mint eddig.

Persze nem egyedül kerülnénk ebbe a helyzetbe, rosszul járna a teljes kelet-európai régió, beleértve Bulgáriát, Romániát, a Balti államokat, Lengyelországot, Szlovákiát és Csehországot is.

Abból pedig, hogy az Uniós közös piacra milyen hatással lenne az ukrán csatlakozás, már ízelítőt kaphattunk az ukrán gabona beáramlását látva. Az olcsón, nagy mennyiségben előállított termékek olyan piaci zavarokat okozhatnának Európa-szerte, amelyek következtében mezőgazdasági és ipari vállalkozók tömegei mennének tönkre.

És még nem beszéltünk a balkáni államokról, amelyek közül jónéhányan már évek óta várnak arra, hogy az EU tagjai legyenek. Vajon milyen üzenet lenne feléjük, ha Ukrajna egyszerűen megelőzné őket? Vajon akarnának-e ezek után ahhoz a közösséghez tartozni, amely csak hitegeti őket? És ha nem akarnának többé Uniós tagok lenni, vajon mi gátolná őket abban, hogy továbbra is félretegyék az egymás közötti feszültségeket egy “nagyobb jó” érdekében? Vagy elérkezettnek látnák a pillanatot, hogy végre revansot vegyenek a vélt vagy valós sérelmekért? 

Szinte biztos vagyok benne, hogy biztonságpolitikai szempontból katasztrófa lenne a Balkánra nézve, ha Ukrajna előbb válna az Unió tagjává, mint a félsziget államai.

Persze ezek csak feltételezések, mert jelenleg arra van a legnagyobb esély, hogy a Bizottság részéről mindez porhintés. A fentebb leírt okokból ugyanis sem a nyugati, sem a keleti tagállamoknak nem érdeke az, hogy Ukrajna az Unió tagja legyen. Persze a politikai korrektségbe és a jóemberkedésbe belesüppedt politikusok ezt nem merik kimondani, így ismét Orbán Viktor lesz az, aki őszintén és nyíltan megmondja majd, hogy nem támogatja Kijev tagságát. A folyosókon, suttyomban ugyanakkor sokan megköszönik majd ezt neki.