Ungváry Zsolt: Ki mondja meg, ki a demokrata?

Vannak a baloldalnak (liberális, kozmopolita, globalista, magyarellenes oldalnak, nem kívánt törlendő) axiómái, amiket – mint az egy tisztességes axiómához illik – sosem bizonyítottak be, mégis mindig használják. Az egyik ilyen az, hogy Orbán Viktor nem demokrata.

Az állítás hirdetői nem kívánnak elmélyedni abban, vajon erény-e demokratának lenni (ez is axióma), pedig végig lehetne elemezni a történelmet abból a szempontból, hogy a demokráciák felemelkedése (XIX-XX. századi Európa és Észak-Amerika) óta történt események békésebb, boldogabb, üdvözítőbb korszakot hoztak-e, mint mondjuk a mezopotámiai papkirályok, az egyiptomi fáraók, a római szenátorok és konzulok, vagy az Árpád-házi uralkodók ideje. (Nem a technikai civilizációról beszélek, mert értelemszerűen egy középkori ifjú földművesnek nem volt mobiltelefonja. De vajon boldogtalanabb volt-e mai kábszeres, depressziós, céltalan ámde demokratikus jogait gyakorló kortársánál?)

Churchill egyébként – aki az unásig ismert bonmot-t megfogalmazta a demokráciáról, ami persze nem jó, de aminél jobbat még nem találtak ki – nem választás, hanem egy parlamenti alku eredményeként lett miniszterelnök 1940-ben, a világháború során sosem kapott felhatalmazást a néptől, és amikor a brit választókat először megkérdezték erről 1945 nyarán, meg is bukott.

Orbán Viktor azonban kizárólag demokratikus körülmények között, a demokrácia szabályait szigorúan betartva politizált. Részt vett a többpártrendszer megteremtését célzó tárgyalásokon, egy törvényes párt vezetőjeként indult a demokratikus választásokon, és amikor a parlamenti szabályok szerint erre lehetősége volt, kormányt alakított, amikor pedig nem volt rá lehetősége, akkor tudomásul vette, hogy ellenzékbe vonul. 2002-ben éppen úgy rögtön (talán túl hamar is) elismerte a vereségét, mint amiképpen 2019-ben is gratulált az új főpolgármesternek.

Európában egyedüliként népszavazáson kérdezte meg a lakosság véleményét olyan alapvető kérdésekről, mint a migráció vagy a szexuális devianciák indokolatlan, agresszív térnyerése. Szintén példamutató (lett volna, de nem követték az Unióban) a nemzeti konzultációk sora, ahol közvetlenül mondhattak az állampolgárok véleményt bizonyos dolgokról, mielőtt az adott témák a törvényhozás elé kerülnének.

Míg ezeket a népfelség elvére építő lépéseket egyszerűen figyelmen kívül hagyják az ítélkezők, aközben a demokrácia nevében jelentős szerepet és beleszólást követelnek olyan civil szervezeteknek, amelyek milliárdosok pénzéből és nyilvánvalóan az ő érdekeik szerint akarnak befolyást szerezni a politikában. Gyakran éppenséggel szembeszállva az egyértelműen kinyilvánított népakarattal.

És mialatt Orbánt azért támadják, mert „nem demokrata”, könnyeket hullajtanak a soha senki által meg nem választott, lemondásra kényszerült olasz kormányfő Mario Draghiért. Ugyancsak felróják a magyar miniszterelnöknek, hogy „erős vezető”, miközben valamiért a koalíciós kormányokat „demokratikusabbnak” tartják, pedig ott csakugyan nem valósul meg a népakarat, hiszen a választók kedvenc pártjai és programjai szükségszerűen felhígulnak, módosulnak a partnerekkel történt egyeztetések során, és a végén senki sem örülhet maradéktalanul. Az ország pedig a nemzeti érdekek érvényesítése helyett hatalomtechnikai játszmákban őrlődik.

Ha nincs erős vezető, sokkal egyszerűbb a nem demokratikus, vagyis a magukat meg nem mérető szervezetek dolga, akik mögött milliók állnak ugyan, de nem emberek, hanem dollárok.

A címlapképen Orbán Viktor miniszterelnök nyitóbeszédet mond az Amerikai Konzervatív Unió nyári konferenciáján (CPAC) Dallasban 2022. augusztus 4-én. Forrás: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Benko Vivien Cher

 

Iratkozzon fel hírlevelünkre