Borvendég: Az ’50-es évek elején éhínség fenyegette Budapestet

A Kommunista Párt elhibázott földpolitikája ellátási tragédiát eredményezett. Az alapélelmezést jelentő gabona termőterületét átvették az erőszakos iparosítás következtében az ipari növények. Mindez egy olyan komplex problémához vezetett, amelyet a kommunisták nem tudtak kezelni. Az '50-es évek történetéről Borvendég Zsuzsanna történésszel, a Magyarságkutató Intézet munkatársával beszélgettünk.

– A kommunista rendszerek alapja az államosítás volt, de minden csak a földterületek elvételéről, a magántulajdon megszüntetéséről szólt?

– Közel sem, mindez egy roppant összetett célnak az egyik, de lényegi eleme volt. A magántulajdon elvételével a társadalom gerincét, ellenállóképességét igyekeztek megtörni. A paraszti társadalom földhöz kötött életmódja, szakralitása mindig védelmet nyújtott a szélsőséges ideológiákkal szemben. Nem sokkal a Szovjetunió megalakulása után azonban az elsődleges ellenfél, maga az önellátó parasztság, mint társadalmi csoport lett, akiket igyekeztek minden eszközzel felszámolni.

Borvendég Zsuzsanna történész (Fotó: Tóth Gábor, Vasarnap.hu)

A drasztikus államosítás, a földterületek elvétele, a szövetkezeti rendszer bevezetése – ezek mind a paraszti közösségek megszüntetését célozták.

Igyekeztek a társadalmat megfosztani a paraszti tudástól és mentalitástól.

– Mi lehetett ennek az oka?

Egyrészt a paraszti társadalmakból kívánták kiépíteni hatalmuk bázisát, másrészt voltak ennek közvetlen okai is. A Szovjetunióban az 1920-as, 1930-as évek elején, aztán a világháború idején is jelentős éhínségek voltak. Ennek ellensúlyozására egy nagy természetátalakítási tervet dolgoztak ki, amellyel fel akarták számolni az éhezést.

Ez jó „ürügynek” mutatkozott arra, hogy a szovjet bolsevikok megkezdhessék a parasztság likvidálását.

Az emberek szülőhelyéről történő elűzése több eredménnyel is járt a hatalom számára. A vidékről elmenekült embereket az erőszakos iparosítás és modernizálás helyszínein, a városokban tudták hasznosítani segédmunkásként, fizikai dolgozóként. Bennük látták azt a proletár-társadalmat, amely politikájuk tömegbázisává válhat.

A saját közösségeikből kiszakadt emberek milliói, „gyökértelenné” válása miatt jóval kevésbé voltak képesek védekezni az állami ideológiákkal, propagandával és erőszaktettekkel szemben.

A paraszti társadalom száműzöttsége idézte elő azt, hogy a falusi közösségek teljessége, szakralitása töredezni kezdett. Elkezdték egyre jobban eltávolítani az embereket az egyháztól. A kommunistáknak pedig az államosítás mellett éppen ez volt a másik célja: a vallásosság, az Istenhit felszámolása.

Magyar-Szovjet Barátság TSz, kézi kaszás aratás esőzések után, a víz borította szántóföldön, 1965-ben. (Forrás: Fortepan.hu / Bojár Sándor)

– Mindez Magyarországon is így alakult?

– Igen, 1945 után Magyarországon is létrejött egy példátlan társadalmi kísérlet, amelynek célja, hogy a szocialista embertípust megteremtse. A kommunisták a munkásosztályra, a proletariátusra kívánták építeni hatalmi bázisukat, Magyarország azonban elsősorban egy agráripari ország volt, ahol nem volt erős proletariátus réteg. A marxista elméletre támaszkodva akarták beemelni a paraszti társadalmat ebbe a politikai háttérbázisba, de erre nem volt fogékonyság, ezért következtek az ellehetetlenítések, a megfélemlítések és az erőszaktettek.

– A kommunisták saját hatalmuk tömegbázisát akarták a parasztságból kiépíteni?

– A hatalom célja az volt, hogy a parasztokat megfosszák a földtől, ami a szakralitás alapját képezte. El akarták venni a parasztok saját múltját, hagyományait, kapaszkodóit, de minden megfélemlítés ellenére, ha tönkre is tették emberek millióinak életét, a parasztság sohasem lett a kommunisták társadalmi bázisa.

– A második világháború utáni földosztással a kommunisták nem tudták magukhoz édesgetni a parasztokat?

– Nem, ha megnézzük a földosztást akkor azt láthatjuk, hogy ugyan megkezdték a nagybirtokrendszer felszámolását, de a kiparcellázott telkek éppen akkorák voltak, hogy véletlenül se alakuljon ki egy magabíró paraszti réteg. Nem ez volt a cél. Megkezdődött a nagybirtokosság ellehetetlenítése, és ezzel egy időben megindult az egyházak elleni támadás is, hiszen Magyarországon 1945-ben a legnagyobb földbirtokos maga a katolikus egyház volt.

1948-tól a kommunista párt földpolitikája alapvetően hibás volt. 1953-ban az első Nagy Imre-kormány ezért is állította le az erőszakos kollektivizálást.

– A hatalmas társadalmi ellenállás miatt?

– Nem egyszerűen csak arról volt szó, hogy mindenhol ellenállás mutatkozott, hanem arról, hogy azok a módszerek, amiket a kommunista párt megpróbált erőltetni, nem működtek, az ország élelmezését nem biztosították. Ekkor már valóban éhínség fenyegette a városi embereket. Ezért jönnek az ’50-es évek elején a padlás kisöprések. Természetesen a hatalom nem vallhatta be, hogy a hozzá nem értése, az erőltetett iparosítás vezetett ezekhez a katasztrofális gazdasági eredményekhez és hiányokhoz.

Nagy Imre egy szőlősgazdánál 1953-ban. (Forrás: Fortepan / Hegedűs Judit)

– Mégis, hogyan kerülhetett az agáripari Magyarország az éhínség szélére?

– Habár megtörtént a földosztás 1945 után mégis évről évre csökkent a megművelt mezőgazdasági terület nagysága. Azokon pedig egyre kevesebb lett az alapélelmezést jelentő gabona mennyisége, például azért, mert az erőszakos iparosítás következtében ipari növények tömegére volt szükség, amely kiszorította hagyományos termőterületéről a rozst, a búzát és a cukorrépát is. Mindez egy olyan komplex problémához vezetett, amelyet a kommunisták nem tudtak megoldani.

1953-ban kénytelenek voltak átmenetileg leállítani az erőszakos téeszesítést.

Akkor pár évre fellélegezhetett a parasztság, de aztán Kádár János újrakezdte és be is fejezte azt. 1961 végére jóformán mindenütt létrejöttek a termelőszövetkezetek.

Azaz amit a Rákosi-rendszer nem tudott megtenni az ’50-es évek első felében, azt Kádár másfél-két év alatt, elképesztő brutalitással véghez vitte.

Az emberek ekkor kezdtek el igazán menekülni a megélhetésüket biztosító földtől.

Asszonyok a Kistelek Magyar-Szovjet Barátság TSz bejáratánál, 1966-ban. (Forrás: Fortepan.hu / Bojár Sándor 1965)

– Mégis vannak, akik a kollektivizálást valami nagyszerű modernizációs eseménynek kívánják bemutatni.

– Igen, de egyáltalán nem az volt. Elképesztő károk keletkeztek a társadalomban és a környezetben egyaránt, egyéni tragédiák sora kísérte az átalakítást.

A nagyüzemi termelés megnyitotta ugyan a gépesítés előtt az utat, de a helytelen agrotechnika, a voluntarizmus, a tervutasítás, a felelőtlen vegyszerezés és műtrágyázás, a talaj kiszipolyozása óriási károkat okozott.

A megmaradt parasztság ellehetetlenülő életkörülményeinek orvoslására a hatalom engedményre kényszerült: ekkor jött a háztáji, amivel az emberek kizsákmányolták magukat, és egy kifáradt, munkába belebetegedett társadalmat hozott létre, amelynek nyomait máig láthatjuk.

Tóth Gábor

Ö. Kovács József: A szocialista Magyarország agrárcsodája hazugságra épült

Borvendég: A gyilkosokról végre mondjuk ki, hogy bűnösök

A kommunista offshore tönkretette az országot

Kiemelt képünk forrása Tóth Gábor, Vasarnap.hu

Iratkozzon fel hírlevelünkre!