Ha egymillióan jönnek, azzal már nem tudunk mit kezdeni – ezt a drámai kijelentést tette nemrég a lengyelországi Rzeszów polgármestere, Konrad Fijolek. A politikus jelezte, hogy szívesen fogadnak minden, Ukrajnából érkező embert, de hozzátette azt is, hogy az ország idővel eléri befogadóképessége határát. Hasonlóról beszélt Rafal Trzaskowski, Varsó polgármestere is. A lengyel fővárosba eddig 300 ezer, a háború elől menekülő ember érkezett, és bár egyelőre megbirkóznak a helyzettel, közel járnak ahhoz, hogy túl legyenek terhelve. A magyar–ukrán határszakaszon erről egyelőre nincs szó, a magyar hatóságok teszik a dolgukat, és a segélyszervezetekkel és önfeláldozó civilek tömegével közösen ellátják a borzalmak elől menekülőket.

Lengyelország és Magyarország ezekben a napokban és hetekben példát mutat a világnak emberségből, együttérzésből és szervezettségből is.

Teszi mindezt annak ellenére, hogy az elmúlt években az illegális bevándorlást ellenző álláspontja miatt mindkét kormány számtalanszor kapott kritikát és váltott ki rosszallást Brüsszelben. Pedig két teljesen más jelenségről van szó – ezt egy korábbi írásunkban már kifejtettük –, és amikor tényleg segítségre van szükség, ez a két ország nem habozott.

Habozik viszont az Európai Unió, amely ismét nem azzal van elfoglalva, hogy a gyakorlatban megoldja a tagállamaira nehezedő problémát.

Az elmúlt években érdekes módon a brüsszeli bürokraták szinte havonta álltak elő a migrációt kezelendő hajmeresztőnél hajmeresztőbb tervekkel a kötelező kvótától a legális migrációs csatornák nyitásáig. Most azonban, amikor van két uniós ország, amelynek tényleg segítségre lenne szüksége, mert valódi menekültek százezrei érkeznek hozzájuk, egyelőre csak vállveregetést kapunk. Hiába beszélt arról a napokban a magyar–ukrán határon Margarítisz Szkínász uniós biztos, hogy a magyar néppel vannak, és hogy Orbán Viktor elhamarkodottan nyilatkozott arról, hogy nem érkezik segítség, a konkrét anyagi vagy bármilyen egyéb támogatás továbbra is várat magára, így Varsó és Budapest ismét kénytelen egyedül megoldani a rá háruló feladatot.

hirdetés

Persze a brüsszeli politikusok mindig is a nagy szavak és a kis cselekvések mesterei voltak,

de most az egyszer igazán jó lett volna, ha a fegyverszállítások lehetővé tétele és az energetikai szankciók folyamatos lebegtetése helyett inkább tényleg a tettek mezejére lépnek, és elsődleges feladatuknak tekintik az uniós területre lépő menekültek ellátásának megszervezését és segítését. Azt pedig már tényleg csak nagyon halkan kérdezem meg, hogy hol vannak az uniós külső határ biztosítására létrehozott és az elmúlt években meg is erősített Frontex-egységek? Nem itt lenne most dolguk, hogy a magyar és a lengyel hatóságokkal közösen segítsék a menekültek minél egyszerűbb kijutását Ukrajnából?

A sokadik krízis már ez, amelyet az Európai Unió nem tud kezelni. És már rég nem arról beszélek, amely egy szintén erős közösségnek feladata lenne, hogy közvetítsen a szemben álló felek között. Hiszen mégiscsak a mi kontinensünkön, a mi békénket (is) veszélyeztetve dúl a háború. Mégis a török elnök, Recep Tayyip Erdogan és Naftali Bennett izraeli miniszterelnök az, aki közbenjár, aki tárgyalási helyszínt biztosít – egyelőre sajnos ők is kevés sikerrel.

De nem most kellene kiállnia a külügyi főképviselőnek vagy az Európai Bizottság elnökének, Ursula von der Leyennek, vagy bárkinek és azt mondani, hogy vegyük végre kezünkbe a kontinens jövőjének irányítását?

Ez azonban már régóta hiú ábránd. Annak viszont nem kellene annak lennie, hogy az EU az alapvető emberiességi kötelességeit ellássa. Sajnos ez a válság is bebizonyítja, amit a 2008-as gazdasági, majd a 2015-ös migrációs krízis és legutóbb a koronavírus-járvány is megmutatott: az uniós döntéshozatali rendszer teljesen elavult és nem tud megfelelő válaszokat adni egy gyorsan változó világ kihívásaira. Márpedig amilyen szédítő sebességgel az események zajlanak körülöttünk, ezen itt lenne az ideje változtatni.