Közel négy éve indult útnak a Bicskei Istendicsőítők Zenekara. A huszonegy éves Szabó Imre szervezői munkájának is köszönhetően előbb szentségimádással, később egyéb keresztény zenei alkalmak szervezésével gazdagították a régió és az egyházközség életét. A lengyelországi verbiták külföldi jó tapasztalatai erősítették zenei szolgálatukat. A zenekar vezetője szerint egy hosszabb szünet után a huszonévesek között felfedezhetjük a dicsőítők új generációját. Úgy legyen!
– Hogyan indult el Szabó Imi és a Bicskei Istendicsőítők Zenekara közel négy évvel ezelőtt?
– 2017-ben felvetettem, mi lenne, ha szerveznénk egy szentségimádást gitáros énekek kíséretével. Ez azután többször megismétlődött. A következő évben ezt megfejeltük egy dicsőítő alkalom létrehozásával. Akkor még nem gondoltam, hogy ebből egy zenekar is összeáll majd. Korábban Bicskén és környékén nem nagyon voltak efféle dicsőítő események. Éreztük a hiányát, és belevágtunk. Összeszedtem azokat a barátaimat, ismerőseimet, akik szívesen részt vettek ebben a projektben. 2018. június 15-én a helyi művelődési házban pedig már fel is állt a csapat az első dicsőítő koncertünk apropóján. Innen indult minden, ami a mai napig is tart hűséggel.
– Lengyelországban hatalmas a keresztény könnyűzenei élet. Az onnan érkezett verbita atyák plébániai jelenléte gazdagított benneteket szemléletben és a repertoárotok szélesítésében?
– 2020 augusztusától érkeztek hozzánk a verbita testvérek. Az ő szemléletük a dicsőítésről és egyáltalán a keresztény könnyűzenéről sokat adott a megkezdett tevékenységünkhöz. Megismertünk más nyelvű Istent dicsérő énekeket, tehát színes a repertoárunk. Saját szerzésű dalokat még nem énekelünk. Az elején a Dúr könyvből és a megszokott keresztény könnyűzenei énekgyűjteményekből szemezgettünk. Később azonban elkezdtünk kacérkodni azzal, hogy a szent szolgálatába állítsuk némely profán üzenetű, ám nem romboló tartalmú szám zenei kíséretét.
hirdetés– Ez az egyházzenészek szemében majdhogynem „istenkáromlás”, és magam is óvatos lennék a világi számok ilyen alkalmazásával. Ez nem volt túl merész ötlet?
– Nem szólt ránk senki, hiszen ezeket a profánból kölcsönzött zenei részleteket ügyesen elbújtattuk a keresztény dalokban.
– Mit akartatok ezzel elérni? Miért volt ez fontos nektek?
– Eleinte csak lazítottunk ezekkel a számokkal, miközben a próbákat tartottuk. Aztán rájöttünk, hogy ezekkel az általunk kedvelt dalokkal, megfelelően tálalva azokat, nem követünk el szentségtörést, hiszen a szívünk őszinte öröméből szolgáljuk Istent ugyanúgy. Szerintem ő sem fog ránk haragudni emiatt. Mi viszont sokkal jobban a saját nyelvezetünknek éreztük, ahogyan megszólítjuk őt. Minden színesebb lett és talán őszintébb is.
Én ezt az egészet nem tartom eretnekségnek.
Világos, hogy ha az eredeti dalok mondanivalója destruktív, azokat soha nem emelnénk be az Isten dicsőítésére eljátszott zenei szövetbe. Bármit azért nem válogathatunk bele.
– Ezek után kíváncsivá tettél: mit jelent számodra Isten dicsőítése?
– Közvetlen Isten-kapcsolatot jelent. Sokáig kerestem, hogy mi lehet a dolgom a helyi egyházközség életében, ahol mindig próbáltam aktívan szolgálni egyéb módokon is. A dicsőítésben viszont megláttam, hogy
a zenén keresztül közelebb tudom vonzani az emberek szívét Istenhez. Ez lett számomra a legfontosabb cél.
– És ez érezhető a közösségben? Az emberek közelebb kerülnek Istenhez és talán egymáshoz is?
– Látom a formáló erejét. Az én korosztályom, a mai huszonévesek nyelvén szólítjuk meg Istent a zenénkkel. Ezt értik, ez a sajátjuk. Végső soron pedig ezáltal tudják megfogalmazni legőszintébben Istennek mindazt, ami bennük van, legyen az kérés vagy hálaadás. Az idősebbek is elfogadják a tevékenységünket, nem támadnak miatta. Azt ugyan kifejezik olykor néhányan, hogy ez nem annyira a saját stílusuk. Ennek ellenére mégis támogatják a munkánkat, mert ők is meglátták benne azt az erőt, ami vonz Istenhez.
– Milyen terveitek vannak ebben az évben?
– Szeretnénk folytatni a korábbi szentségimádás sorozatunkat itt, a régióban. Ezek az alkalmak adventtől indulnak és egészen húsvét utánig tartanak, amit egy nagyobb dicsőítő rendezvénnyel, imanappal, egyfajta Oltáriszentség központú fesztivállal zárunk le. Szeptember 10-én pedig egy ökumenikus, keresztény könnyűzenei napot szervezünk idén, ahova sok előadót tervezünk meghívni.
– Ezek grandiózus és nagyon szép programtervek. Sorozatban a sokadik elhivatott huszonéves dicsőítővel beszélgetek az utóbbi időben. Te hogy látod, elindult ismét valamiféle lelki megújulás vagy mozgalom a ti generációtokban?
– Igen, abszolút így látom. Ezt a mozgolódást megtapasztalom a közösségeinkben és szélesebb körben is. Léteznek a nagyjából negyven évesek, akik még dicsőítik Jézust, korábban pedig Sillye Jenőék korosztálya, de a mai negyvenesek és a húszévesek között egy jókora szünet érzékelhető. Ezután a kisebb kihagyás után, én úgy érzem, most valami általánosan beindult a dicsőítés területén. A mai huszonévesek elkezdték dicsőíteni Istent.
Ezt betudom az eucharisztikus kongresszus hatásának, ami egy nagy kegyelmi pillanata volt a magyar egyháznak. Ennek a kiáradása tapasztalható meg nem csak a papság vagy a házasság hivatását választók körében, hanem a dicsőítők új nemzedékében is.
Tudom, hogy ezek nagy szavak, de bizonyos vagyok afelől, hogy ez a folyamat nem véletlen.
Gável András
Michael White: Alkalmazzunk hivatásos zenészeket az egyházban
