Az asztal hossza – ez volt az egyedüli, amibe a baloldali sajtó és a politika bele tudott kötni Orbán Viktor moszkvai útja után. Nem csoda, hiszen a magyar miniszterelnök a gázszerződés fontos részleteinek megvitatásán túl az Európai Unió orosz–ukrán konfliktussal kapcsolatos álláspontját is tolmácsolta az orosz elnöknek.
A magyar miniszterelnök tehát – nem először – az ország geopolitikai súlyát és jelentőségét igencsak meghaladó szereplőként lépett fel a világpolitika színpadára. Ő maga sem titkolta, és Brüsszelből sem cáfolták, hogy európai kollégáival és európai uniós vezetőkkel is egyeztetett, mielőtt felült az orosz fővárosba tartó gépre. És érdekes módon ezúttal a heves külföldi és hazai kritikák is elmaradtak. Nem is lett volna mit kritizálni, még a velünk szemben általában oly’ szigorú brüsszeli szemüvegen keresztül sem.
Bizonyos szempontból ezen a találkozón érett be 12 év megfeszített munkája – már ami a külpolitikát illeti.
A magyar kormánynak ugyanis a kezdetektől az volt a célja, hogy a nyugati és az európai uniós elkötelezettség mellett a keleti kapcsolatokat is kiépítse. Maga Orbán Viktor is többször utalt rá, hogy a magyar külpolitikát a Berlin–Moszkva–Isztambul tengelyt figyelembe véve kell meghatározni. Azt pedig ő maga és szakértői is jól tudják, hogy keletre haladva a jó kapcsolatok alapja a bizalom, ami sajnos nyugaton sokszor nem így van. Az érdekek mentén szőtt politikai kapcsolatok eredményei már korábban látszottak, gondoljunk csak az oroszokkal kötött gázszerződésre, a számtalan török kapcsolatra és a kínai befektetések és együttműködések tömkelegére. Ez utóbbi ráadásul nem a múltba révedés, ahogyan azt a baloldal állítja, hanem nagyon is a jelen és a jövő külpolitikai és gazdaságpolitikai realitása.
De van-e más lehetősége egy 10 milliós közép-európai országnak, mint az érdekek mentén szervezett külpolitika? A válasz egyértelmű: nincs.
A Kárpát-medence természeti előnyei és felülmúlhatatlan szépsége mellett még egy sajátosságot hordoz magában: tökéletesen be van ékelve kelet és nyugat közé, pontosan a nagyhatalmak közötti ütközőzónába. Így volt ez már 1000 éve is, emlékezzünk csak őseink „Róma vagy Bizánc” dilemmájára. Az azóta eltelt időszakban pedig a magyarok számtalanszor megtapasztalták, hogy
hirdetésegy gyenge vezetés esetén az országot az éppen aktuális nagyhatalmak kényük-kedvük szerint rángathatják.
Ez a geopolitikai helyzet ugyanakkor nem csupán hátrányokkal járhat. A „köztes európai” lét ugyanis számtalan előnyt hordozhat magában. Kevés európai népnek adatik meg ugyanis, hogy egyaránt értse a nyugat-európai, a balkáni és a kelet-európai gondolkodást is. Persze egyiket sem 100 százalékosan, egyikkel sem teljesen azonosulva. Ebből adódhat a sajátos magyar út, amelyet 12 éve jár az ország, és ebből adódhat az is, hogy mi vagyunk azok, akik képesek Európa kulturálisan nagyon különböző részei között közvetíteni, ha szükséges.
Persze ehhez a megértés mellett szükség van arra a bizalomra is, amelyet Orbán Viktor az elmúlt 12 évben kiépített.
A magyar miniszterelnök zseniálisan ismerte fel a benne és a magyarokban rejlő, ezzel kapcsolatos potenciált. Mert amellett, hogy ez a világpolitika színpadára emeli őt és kormányát, azt sem engedi, hogy Magyarország a nagyhatalmak játékszerévé váljon. Látva a fokozódó nemzetközi helyzetet, ez a következő időszakban egyre fontosabb lesz. Ezért sem mindegy, hogy április 3-a után milyen kormány vezeti majd Magyarország hajóját és milyen irányba fordítja annak kormánykerekét.
A címlapképen Vlagyimir Putyin orosz elnök és Orbán Viktor miniszterelnök tárgyalása látható Moszkvában 2022. február 1-jén. Forrás: MTI/Kreml
