Ungváry Zsolt: Az ismertség nem minden

Az ember halandó. Naponta százötvenezren halnak meg világszerte, Magyarországon 350-400-an. (Az adatok most a Covid függvényében váltakoznak, de a nagyságrend ekkora).

A halál borzasztó. A halál az élet része.

Valamennyien meghalunk, ezért pusztán ezen nincs értelme sajnálkozni. Ha valamennyi haláleset felzaklatna minket, abba – könnyű belátni – gyorsan beleőrülnénk. Ezért valójában csak a hozzánk közel állókat gyászoljuk, őket is elsősorban magunk miatt, mert nekünk hiányozni fognak.

A média azonban közel hoz olyanokat is, akiket egyébként nem ismernénk, így belekeveredünk tőlünk idegenek gyászába. A manipulációt jól mutatja, hogy kiskutyák, szurikáták vagy zsiráfok életéért vagyunk képesek izgulni, ha a közbeszéd irányítói efelé terelnek minket. Sőt, kitalált karakterek sorsa is kétségbeesésbe űzhet; amikor Bobby meghalt a Dallasban, a rajongók felhördülése miatt vissza kellett írni a sorozatba. Ez persze a valóságban lehetetlen – no jó, Lázárt és a naimi ifjút egy fejezet erejéig az Isten visszaírta, de aztán ők is meghaltak –, mert ez a világ végesnek lett megalkotva.

Az idei évben (pillanatnyi adat a worldometers-től) már bőven hétszázezer fölött járunk, mégis van egy haláleset, amelyikről az elmúlt napokban annyi cikk született (íme, ez is), mintha valamennyiünk közeli rokona, vagy uralkodó, kimagasló pótolhatatlan művész, esetleg önfeláldozó hazafi hunyt volna el. Pedig csak egy szerencsétlen sorsú, deviáns életvitelű, megnyilvánulásaiban olykor arrogánsan gyűlölködő, frusztrációktól szenvedő honfitársunk, akit ráadásul Rómában ért utol a végzet.

Pedig normális körülmények között Homonnay Gergelyről nem is kellene tudnunk. Mint a százötvenezer vagy 350 másikról, akiket szintén nem ismerünk név szerint. Hogyan került mégis a látókörünkbe, mitől lett országos üggyé a halála? Én például sosem ismertem volna meg, ha a mandiner.hu nem szemlézi napi gyakorisággal fura agymenéseit.

Mindannyian felelősek vagyunk a közbeszéd, a közélet alakításáért. Mindenkinek a szava annyit ér, amennyire felerősítik. Mindenki úgy él és gondolkodik, ahogyan akar, de a deviancia bemutatása ne haladja meg a normalitásét.

Bűnös emberek vagyunk mindannyian, de ne hirdessük a bűnt. Mennyit gúnyolták Kerényi Imrét a „kinyílott a pitypang” megjegyzése miatt. Vagyis hogy az érték, az eredmény, a szépség láttatása is legyen a mindennapjaink része. Ha folyamatosan a rosszat mutatjuk fel („ilyen a világ”), tényleg olyan lesz. („eszmélnél, de eszme csak övé jut eszedbe, néznél, de csak azt látod, mit ő eléd varázsolt”, írja Illyés Gyula.) A kereskedelmi tévék azzal védik színvonaltalan, népbutító műsoraikat, hogy „erre van igény”. Pedig annak idején a magyarok pont olyan lelkesen nézték a Ki mit tud-ok, a Röpülj, pávák igényesebb produkcióit.

Az embereket a szép és a jó felé is lehet fordítani. Nem kell hamis látszatot kreálni, de ne is legyünk a sátán rabszolgái.

A világ olyan lesz, amilyenné magunknak alakítjuk. Mennyi tisztességes, példamutató embert, eseményt és gondolatot lehetett volna megismertetni a Homonnayra szánt médiafelületen? A saját közösségünk tagjairól mit sem tudva, az újév hajnalán egy homoszexuális bár mosdójában – ki tudja, talán szerek hatása alatt – elhunyt, macskamániás DK-aktivistáról gyártjuk a reakciókat és az alternatív világokat.

Kicsit régebbi hír, de ide kívánkozik: az Alapjogokért Központ novemberi felmérésében a megkérdezettek 72%-a szerint csak két nem létezik, 18% szerint van több, a maradék nem tudja. Vagyis minden ötödik gondolja, hogy több nem van. Ha húsz éve vizsgálják ugyanezt, valószínűleg 100% lett volna a kizárólagos férfi-nő felosztás.

Lehet, hogy ha jól célzott „felvilágosítás” után megkérdeznék, a Nap kering-e a Föld körül, az is kapna 15%-ot?

Nem mindegy, mit írunk és mondunk, kiket idézünk. A következmények beláthatatlanok, és felelősek vagyunk érte mindannyian.

Illyés fentebb hivatkozott verse így folytatódik: „s már körbe lángol erdőtűz gyufaszálból, mert amikor ledobtad, el nem tiportad…”

Iratkozzon fel hírlevelünkre!