A szélsőséges gender-ideológia túlkapásairól számos tanulmány, újságcikk jelenik meg a médiában, sőt ismeretterjesztő könyvek aggódó hangon jelzik, hogy valami nincs rendben. A főképpen férfi szerzők pro és kontra védik vagy ellenzik a nemek összezavarását, vagyis azt, hogy a biológiai nemiség nem született adottság, hanem identitás-kérdés, vagyis a haladó gondolkodás szerint mindenki az, aminek éppen gondolja magát. Leírások magyarázzák, miről van szó: az egyik tábor a szabadságjogok legmagasabb szintű megélésnek tartja a nemi identitásváltás lehetőségét, a másik tábor viszont az effajta hamisság, és annak testi-lelki következményeit taglalja.
További magyarázat helyett a legegyszerűbb mindezt élőben végignézni, például egy modern sportközvetítés által. Tele az internet olyan videókkal, amelyekben transznemű nők, vagyis biológiailag férfinak született emberek női mezőnyben indulnak a sportversenyeken. A sort az atléták kezdték/folytatták, és a riói olimpia női 800 méteres síkfutás döntőjében láthattuk, hogyan húz el a megtermett, vonásaiban karakteres (nagy láb és kéz, szögletes idomok, erőteljes áll, a gatyában az elszorított csomag), de külsőségeiben „nőies” figura (hosszú haj, színes körmök, dús ajkak, negédes mosoly) a láthatóan gyöngébb fizikumú, valódi női ellenfelek mellett.
Megjegyzendő, hogy utóbbiak koránt sem olyan harsányak, mint előbbiek, hiszen a született nők többsége a szexizmust erőltető minták (minél jobban kirakod magad, annál nagyobb előnyhöz juthatsz a’ Zéletben) ellenére is megőrzi ízlését, azzal együtt szemérmét. Nekik ugyanis nincs szükségük arra, hogy ily módon szajkózzák: márpedig én nő vagyok!
Az említett esetet követő években a transznemű sportolók bizonyítási agressziója más sportágakra is kiterjedt. Újabb példa volt a tokiói olimpia súlyemelés versenyszáma (szintén transznemű indulóval), amelyben megint csak bebizonyosodott, amit amióta ember az ember, tudunk: férfi és nő fizikailag különbözik egymástól: a hím nagyobb, a nőstény kisebb izomzattal és erővel rendelkezik, s evidencia, hogy kettejük közül a genetikailag jelentősebb munícióval ellátott egyed nagyobb súlyt bír fölemelni, vagyis olimpiai bajnok lesz.
Sorolhatók további sportágak is, amelyek sorra kerülhetnek e nemi pingpongban; a labdajátékoktól a gyorsasági és más egzakt módon mérhető szakterületig, de ezeknek abban az értelemben nincs jelentőségük, hogy nem küzdősportok, tehát művelésük alatt nincs direkt kontaktus, s előreláthatólag súlyos sérülést, maradandó fizikai károsodást sem eredményeznek.
A legújabb videók azonban új területet tárnak elénk, a test-test elleni küzdelmek világából; például az ökölvívás és annak ötvözetéből kinőtt ágazatok (pl. ketrecharc, MMM, MMA stb.), amelyeken szintén előszeretettel indulnak transzneműek. Érdekes módon, a férfiak mezőnyében nem található magát férfivá operáltató nő, és politikailag korrekt körökben piros pont várományosa lehet az, aki felteszi a kérdést:
hirdetéshol marad így az egyenlő esély? Hol a kvótásítás, miszerint ha a női ökölvívás mezőnyében tíz transz indul, akkor a férfi mezőnyben is kötelező tíz sportolónak transzba esnie?
Na, de mégis mi történik egy ilyen párharcban? Aki közelről szeretné szemlélni, hogyan zajlik egy férfi-női párharc, az tömegével találhat efféle videókat az interneten. Csak erősebb idegzetűeknek! Olvasható a figyelmeztetés, mielőtt elindítanánk a lejátszást. S valóban… A képen két embert látunk, egyik valamivel nagyobb termetű, ill. ld. a fentebb leírt árulkodó jeleket, amelyekből kitűnik, hogy nem azonos nemű ellenfelekről van szó. Az első földre vivés (a biológiai nő került padlóra) másfél perc után történt, egyben az átmeneti megkegyelmezés is.
Kisvártatva a biológiai nő összeszedte magát, és bevitt néhány csipkelődő ütést a transznak, vagyis a férfi-nőnek, amitől az felbőszült. Hiába volt a műmell, a szempilla rebegtetés, a szivárványszínű haj, a férfi-nő egy-két előkészítő piszkálás, és két megrendítő jobbegyenes után a szédült női-nőt a csípőjénél fogva egyszerűen fölemelte, azután gerincre vágta.
A női-nő hanyatt feküdt a földön és feltétlen reflexszel összekulcsolta lábát a férfi-nő hátán, s hosszú másodpercekig szamaritánus pózban feküdtek összetapadva. Mintha bizarr szerelmi jelenetet látnánk, a felek egymáson hengeredtek, jobbra-balra ringatóztak, s hogy nehogy beleandalodjunk a bódulatba, kósza ütéseket mértek egymás májára, veséjére, szívére és lelkére. Végül a férfi-nő megunta a szerencsétlenkedést és vállát a női-nő arcára szorította, aki moccanni sem bírt, és úgy tűnt, az oxigénhiány miatt kifogyott belőle a szusz és megadta magát.
A közönség tombolt, ki tudja, ki, kinek drukkolt eredetileg (általában a sajátnak szoktak), s a bíró véget vetett az egyoldalú küzdelemnek. A versenyzők feltápászkodtak, illedelmesen megköszönték, hogy megkapták a lehetőséget az agyonütésre, és a férfi-nő keze diadalmasan a magasba lendült: győztem!
A férfi férfiak persze most mondhatják, hogy mindaz, amit leírtam, az elfogult és feminista látásmód eredménye, ami mindenbe belelátja a férfiellenességet és az erősebbik nem szapulását. Ezzel csak annyiban értek egyet, hogy a történtek leírása ezúttal feminin, vagyis női nézőpontból történt. Valóban nagyon rossz látni, és ha tetszik, ha nem, nőként zsigerileg ható az élmény, hogy egy mégiscsak férfi ver egy mégiscsak nőt; mégpedig legálisan, és az most nem otthon történik, a négy fal közötti reménytelenségben, hanem ország-világ szeme láttára.
Úgy gondolom, e nemtelen küzdelem a férfiak többsége számára sem kellemes látvány; s ha az igazságosság kérdését is előtérbe helyezzük, akkor felszólalásra buzdít.
Egy másik videós „élmény” sokat segíthet az átélésben: a futball vb-selejtező egyik reánk eső mérkőzése után, a Wembley-stadionban gumibottal, könnygázspray-vel felszerelt rendőrök ütlegeltek nagyszájú, de fegyvertelen magyar és lengyel szurkolókat. Az emberek próbáltak védekezni a karhatalmi erővel szemben, és figyelem, csak erős idegzetűeknek: volt ütlegelés, földre vivés, kontra felbőszülés, jobb- és balegyenesek, majd mindenkit irányba állító vipera használata, amellyel üzentek a szeleburdi szurkolónak: ki az úr a házban.
A képeket szemlélve zsigeri érzések törhetnek elő; főképpen a tehetetlenség és az aránytalan és igazságtalan fellépés elleni düh, nos, ilyen reménytelen vállalkozás szembenézni, netán szembeszállni a fizikailag erősebbel. Érdekes módon az angol rendőrség nem női rendfenntartókat küldött a szektorba, ami több dologra enged következtetni: a Yard nem kockáztatott, és biztosra akart menni a haza fizikai megvédésében. Mondhatnánk, nincs ebben semmi különös, hiszen a rendetlenkedőket móresre kell tanítani, egyébként is: az utóbbi években a futball is mintha kezdene a küzdősportágak közé emelkedni, és a pályán nem az a legény, aki adja, hanem az, aki állja.
Horváth Júlia Borbála
író, kulturális antropológus
Kiemelt képünk forrása: Pixabay.com
