Ha lenne a Vasárnapnak építettörökség-védelmi rovata, annak minden bizonnyal Fecske Gábor László lenne a vezetője. Lapunk szerzőjeként hétről hétre írja olvasmányos-ismeretterjesztő betekintéseit Budapest ma már nem, vagy csak romjaiban látható szépségeibe – vagyis megmutatja, mivé tették Budapestet az elmúlt 75 évben. Rávilágít, hogy amit a háború nem pusztított el, azt a szocializmusban igyekeztek megsemmisíteni... Fecske Gábor László ezúttal nem ír, hanem a Vasárnap kérdéseire válaszol.
– A Vasárnap azon szerzői közé tartozol, akik a kezdetektől – immár negyedik éve – velünk vannak, itt az ideje hát némi kitárulkozásnak… Végzettségedet tekintve profilba vág a cikksorozataid nyomán életre kelő építészet- és művészettörténet, vagy inkább csak hobbi, „szerelem”?
– Én notórius szakmaelhagyó, kalandor vagyok. Abszolút nem egyezik meg a végzettségem az érdeklődési körömmel és a későbbi munkáimmal sem. Hivatalosan külkereskedelmi, nemzetközi kapcsolatok, illetve közgazdász végzettségem van, de egy percet sem dolgoztam még ezeken a területeken. Jelenleg kommunikációs szakemberként tevékenykedek. Ami igazából érdekel, az Budapest épített öröksége és a kommunikáció, nem utolsósorban pedig korunk meghatározó jelensége: a digitális lét és annak kihívásai. Azt kell, mondjam, hogy számomra a Vasárnap „adta meg” azt az ideális lehetőséget, amikor a munkám egyben az is, amivel a legszívesebben foglalkozom.
– Honnan ered a művészettörténet és a Budapest iránti szereteted?
– Anyai nagyapám történetein nőttem fel, aki gyakran éjszakába nyúlóan mesélt gyermekkoráról, a városról, ahol élt – Budapestről. Számtalanszor vitt el kedvenc helyemre, a vidámparkba és a Gyermekvasútra (a korábbi Úttörővasútra), és néha elmehettem vele a „lovira” is. Miközben átvágtunk a városon, ő végeláthatatlan mesékbe kezdett a régi időkről, az épületekről, a közlekedésről és a háború előtti Budapestről. Olyan időkről, amikor a villamosok ajtaja nem záródott automatikusan, hanem egy vasrácsot kellett minden megállónál fel-lehajtani, ami gyakran becsípte az ujját… Olyan időkről, amikor Budapest még őrizte a monarchia patináját, de már a maihoz hasonló modern infrastruktúra működött.
Az ő idejében még megvoltak a páratlanul szép budapesti épületek míves díszei, világvárosi hangulatot árasztó tornyai és kupolái, kovácsoltvas kandeláberei, és még a Dunakorzón sorakoztak a tíz pengőért igénybe vehető székek is. Azt is elmesélte, hogy amikor 1937-ben III. Viktor Emánuel olasz király és felesége Horthy Miklós kormányzó meghívására Budapestre látogatott, az útlezárások és a nagy tömeg következében a feltorlódott gépkocsik közlekedési dugót okoztak a Vilmos Császár (ma Bajcsy-Zsilinszky) úton.
hirdetés
Fecske Gábor László (Fotó: Szennyes Krisztián, Vasarnap.hu)
Nagypapám halála után pár évvel, egy szép tavaszi napon rendrakás közben megtaláltam a Pesti Napló 1930-as ajándékalbumát, amelyet még ő maga őrzött meg számomra. A megsárgult, dohos kiadvány rengeteg régi képet rejtett, amelyek közül elsőre az Erzsébet híd és a Királyi Palota szúrt szemet, kinézetük nagyban különbözött az általam addig ismertektől.
Ez volt az a katartikus pillanat az életemben, amikor rájöttem, hogy nekem ezzel a témával dolgom van.
Meg kell említenem még apai nagypapámat is, akivel sajnos életében nem találkozhattam, de egy hatalmas zsáknyi irodalmi és művészettörténeti érdeklődést örököltem tőle. Ő magyar–orosz szakos tanár volt, és azzal vívta ki az iskolai pártmegbízott nemtetszését, hogy oroszórán is rendszeresen magyart tanított… Mindemellett több könyve is megjelent, művészettörténet tankönyvét évtizedekig használták a hazai középiskolák.
– Honnan a temérdek információ, amit az írásaidba sűrítesz? Hogyan áll össze egy-egy cikk: utánajárás, netes kutatás, egyéb alapanyag?
– Miután a szüleim látták, hogy egyfolytában a nagypapámtól örökbe hagyott albumot nézegetem és még iskola után is járom a várost egymagamban, régi épületeket figyelve, felkarolták a hobbimat, és számtalan könyvet, albumot kaptam tőlük. A régi képeket és történeteket rejtő könyvek egy idő után olyan mennyiségben álltak a rendelkezésemre, hogy el is neveztem „mini Budapest-gyűjteménynek”. Ezekből, illetve az interneten fellelhető különböző képmegosztó oldalakról, szakoldalakról gyűjtöm a fotókat és az információkat.
A cikk írása általában azzal kezdődik, hogy megnyitom a Google-térképet. A szememmel a mai állapotokat látom, de a képzeletemben már nagypapám Budapestje jelenik meg… Szinte bárhova nézek a mai térképen, a lelki szemeimmel látom, hogy mi volt ott előtte.
Miután kiválasztom a megfelelő „alanyt”, jön a munka nehezebbik része: olyan háború előtti képeket kell találnom, amelyekről nagyjából ugyanabból a látószögből létezik olyan, amely a háború pusztításait mutatja és olyan is, amelyik a háború utáni „helyreállítást”. A mai képek tekintetében könnyű dolgom van, hiszen a Google Street View-ban minden utcáról találok képet szinte minden szemszögből, de előfordul, hogy inkább kiszaladok a helyszínre és lövök pár fotót az épületről. Ha minden kép a rendelkezésemre áll, kezdődik a konkrét információgyűjtés. Ilyenkor mindig törekszem arra, hogy olyan történeteket is bemutassak, amelyek az olvasó számára érdekesek – néha meghökkentőek és elgondolkodtatók is egyben.
Fecske Gábor László (Fotó: Szennyes Krisztián, Vasarnap.hu)
– Terjedelmessé vált a sorozat, lassan már egy önálló kötetet is megtöltene.
– Az utóbbi időben egyre több ismerősöm és családtagom bíztat erre. A nyolc hónapon keresztül, hetente megjelent, elveszett kupolákat és tornyokat bemutató cikkek 35 részt öleltek fel, amelyekben 73 budapesti épületet mutattam be, 346 darab fénykép vagy archív fotó segítségével. Az elveszett budapesti tornyok és kupolák bemutatása egyébként nagyon sikeres sorozatnak bizonyult a visszajelzések alapján. Éppen ezért egyre inkább hajlok arra, hogy készüljön belőle egy album vagy egy könyv – aminek elkészítése persze nem lesz könnyű feladat. Nem is az írott tartalom miatt, mert az rendelkezésre áll, inkább az okozhat fejtörést, hogy megfelelő felbontású, jó minőségű archív fényképeket találjak. Ám ha ráveszem magam erre a munkára, és sikerül hozzá támogatókat is szerezni, az csakis azután történhet, ha az új, eltűnt épületekről szóló sorozat befejeződött. Szeretném, ha mindkét feldolgozott témasorozat egy kötetbe kerülne.
– Ahogy említetted is: az elveszett tetődíszek után eltűnt épületek nyomába eredtél. Ha kifut ez a „sztori” is, mivel folytatod?
– Az elveszett tetődíszek-sorozat elindítása teljesen kézenfekvő volt, hiszen ezen épületelemek hiánya napjainkban is látványos: az egykori kupolák és tornyok úgynevezett „hordozóépületei” szerencsére még ma is állnak és könnyedén „összeképzelhető” így a múlt és a jelen. Az eltűnt épületek nyomában-témát nehezebb tálalni, a városképet egykoron meghatározó épületek helye mára felismerhetetlenségig megváltozott. Nem lehet a munkából hazafelé menet csak úgy megnézni, igen jó képzelőerő kell hozzá. Éppen azért, hogy minél többen, minél jobban el tudják képzelni, hogyan is néztek ki ezek az épületek, és be tudják határolni, hogy melyik épület hol állt pontosan, újabban a cikkeimbe belecsempészek második világháború előtti, illetve újonnan készült légi felvételeket is.
Egy szó mint száz, van egy jó és egy rossz hírem az olvasóknak. Egyrészről jó hír, hogy az eltűnt épületek-sorozat még jó ideig kitart. A rossz hír az, hogy ez azért fordulhat elő, mert Budapesten rengeteg olyan eltűnt épület található, amelyet muszáj bemutatnom… Természetesen egyszer véget fog érni ez a „projekt” is, de már megvan következő címe. Ám hogy mi, az legyen az én titkom – egyelőre.
Fecske Gábor László (Fotó: Szennyes Krisztián, Vasarnap.hu)
– Valamiféle küldetéstudat visz előre? Mi a célod a sorozataiddal?
– A második világháborús kataklizma óta, amikor a régi Budapest – és vele együtt egy életforma – megszűnt létezni, több generáció nőtt fel. Ez a széles társadalmi réteg a mai Budapestet is szépnek találja, de mit sem tud arról, hogy a jelenlegi arcánál is csodálatosabban nézett ki egykor. Számtalanszor volt rá példa, mikor osztálytársaimnak, közeli vagy távoli ismerőseimnek egymás mellé tettem egyes, általuk jól ismert budapesti látkép háború előtti és mai fényképét – és hatalmas döbbenetet láttam az arcukon. Amiatt a döbbenet miatt munkálkodom!
Lássák minél többen azt, hogy mit tettek ezzel a várossal, mivé vált Budapest az elmúlt 75 évben. Látnia kell mindenkinek, hogy a háború szörnyű pusztítása után a megmaradt értékek további, ideológia alapú rombolásával milyen helyrehozhatatlan kárt okoztak a fővárosnak.
Nem titkolt szándékom az sem, hogy a sorozataimban feltárt kupolák, tornyok és eltűnt épületek látványa, eljutva a kormányzati döntéshozókhoz, újabb és újabb Nemzeti Kastély és Vár, Nemzeti Hauszmann, illetve Steindl Imre Programokhoz vezessenek. De ehhez nagyon sok munka és jó kapcsolatok kellenek. Már az is hatalmas áttörés, hogy a polgári kormány – számos nemtelen támadás ellenére – felkarolta az épített örökség védelmét és meg merte lépni elpusztított épületek, illetve kupolák és tornyok korhű visszaépítését.
– A digitális immunerősítés – amiben szintúgy munkálkodsz – másképpen, de nem kevésbé hasznos.
– A digitális immunerősítéssel 2017-ben találkoztam először. Akkor indult útjára egy pilot projekt, a Digitális Immunerősítő Program, amelynek célja az volt, hogy a fiatalok tudatosabbak legyenek és el tudják kerülni az ellenük irányuló online támadásokat. További célja volt az is, hogy segítséget nyújtson a tanárok és szülők számára az online térben való eligazodáshoz, mivel a fiatal generációk sokkal jobban ismerik ezt a területet, mint ők. Miután jobban belemélyedtem a téma rejtelmeibe, elvállaltam a projekt teljes körű menedzselését, amely munka az iskolai roadshow-k lebonyolításától, cikkek, sajtóanyagok és szakmai anyagok megírásán át, szakmai előadások megtartásáig terjedt. A Covid-helyzet előtti évben, 2019-en több mint 12 ezer diákot és több száz tanárt, szülőt értünk el közvetlenül a programmal. Ezután teljesen kézenfekvő volt, hogy a fiatalokat érintő kihívásokról a Vasárnap olvasói is első kézből értesüljenek.
– Van-e olvasója családon belül is a sorozataidnak?
– A legnagyobb „szurkolóm”, leghívebb olvasóm természetesen a feleségem és a szüleim, de az utóbbi évek során összeállt egy közeli barátokból, régi kollégákból álló olvasótáborom is. Még az Egyesült Államokban élő pótnagymamám is nyomon követi az írásaimat, aki – nagypapámhoz hasonlóan – még látta a háború előtti Budapestet.
Meggyőződésem, hogy egy erős nemzet legfontosabb tartópillérei a család és a hit. A munka lehet sok, de olyan sok nem lehet, hogy e két dologra ne legyen elegendő minőségi időm. Több, mint négy éve annak, hogy feleségemmel örök hűséget fogadtunk egymásnak, és lassan másfél éve már, hogy Isten kegyelméből megszületett várva várt gyermekünk. Mindemellett az egészséges embernek szüksége van „énidőre” is. Ilyenkor régi-új hobbimnak, a vitorlázásnak és a fényképezésnek hódolok. Nemrég létrehoztam fényképeim bemutatására egy új profilt, Pesti Fecske brandnéven, amelynek jelmondata: „Budapest egy madár távlatából”.
