Eltűnt épületek nyomában – A Hunnia Csónakázó Egyesület székháza
A 19. század második felében a Duna budapesti szakasza a modern városi élet egyik legfontosabb színterévé vált. A folyó egyszerre szolgálta a kereskedelmet, a közlekedést és a szabadidős tevékenységeket, miközben egyre több sportegyesület jelent meg a partjain. Az evezés a korszak egyik legnépszerűbb polgári sportjának számított, amely a testedzés mellett társadalmi presztízst és közösségi élményt is kínált.
A Duna mentén sorra épültek a csónakházak, klubhelyiségek és sporttelepek, amelyek Budapest sajátos vízi arculatának meghatározó elemeivé váltak. 
A Hunnia Csónakázó Egyesület története 1879-ben kezdődött, amikor Oherloy János magáncsónakdájából kiváló tagok önálló szervezetet hoztak létre. Az új egyesület elsősorban a kedvtelési evezést helyezte előtérbe, és a sport társasági oldalát hangsúlyozta. Az 1883-as közgyűlésen vették fel hivatalosan a Hunnia Csónakázó Egyesület nevet, majd ugyanebben az évben saját csónakházat építettek a Vámház előtti rakparton. Az első épület rövid életűnek bizonyult, mivel 1887 nyarán tűzvész pusztította el, helyére azonban még ugyanabban az évben új csónakház került. Az egyesület gyors fejlődése, növekvő tagsága és társadalmi tekintélye hamarosan egy reprezentatívabb székház megépítését tette szükségessé. 
A döntés az 1890-es évek elején született meg. A tervezéssel Kiss István építészt bízták meg, aki egy látványos, a kor divatos üdülőépítészetét idéző Duna-parti klubházat álmodott meg az Újlaki rakparton, a mai Slachta Margit rakpart és a Komjádi Béla utca környékén. Az épület 1895-re készült el, és hamar a budapesti evezős élet egyik legismertebb épületévé vált. Korabeli lapok és képes kiadványok rendszeresen közölték fényképeit, a Duna felől érkezők számára pedig messziről felismerhető tájékozódási pontot jelentett. 
A székház a historizmus és a svájci villastílus sajátos ötvözetét képviselte. Hosszanti tömegéből két magas, négyzet alaprajzú torony emelkedett ki, amelyek szinte őrtornyokként figyelték a folyót. A tornyok felső szintje nyitott kilátóként működött, fölöttük meredek sátortetők magasodtak. Az épület homlokzatát gazdag faszerkezetes díszítés fedte. A világos vakolt felületeket sötét faosztások, konzolok, korlátok és merevítések tagolták, amelyek a favázas alpesi építészet hangulatát idézték. A verandák, erkélyek és kiugró tetőrészek változatos árnyékhatásokat hoztak létre, így a ház minden nézőpontból más arcát mutatta. A sokrétű tetőszerkezet, a nagy ereszkiülések és a részletgazdag faépítészeti elemek különösen festőivé tették az épületet. A korabeli Budapest egyik legszebb sportépületeként tartották számon. 
Belső terei ugyancsak az egyesület rangját tükrözték. A földszinten kaptak helyet a hajótárolók, műhelyek és kiszolgáló helyiségek, míg az emeleti részek társasági funkciókat szolgáltak. A klubtermekből és verandákról lenyűgöző kilátás nyílt a Dunára, a Margitszigetre és a budai hegyekre. Az épületben bálokat, ünnepségeket, közgyűléseket és sporteseményeket követő fogadásokat rendeztek. A Hunnia székháza az evezősök találkozóhelyéből fokozatosan a budai társasági élet egyik kedvelt központjává vált.
A századforduló éveiben élte fénykorát. A Hunnia az ország egyik legismertebb vízi sportegyesületének számított, amely aktívan részt vett a magyar evezősélet szervezésében és fejlesztésében. A Duna-parti klubház előtt rendszeresen sorakoztak a versenyhajók, a rakparton sportolók és érdeklődők gyülekeztek, a tornyokból pedig kiváló kilátás nyílt a folyón zajló regattákra. A Hunnia neve összeforrt a budapesti evezéssel, székháza pedig a fővárosi sportélet egyik jelképe lett. 
Az első világháború megtörte ezt a fejlődést. Az egyesület számos tagja vonult be katonának, többen soha nem tértek vissza. A sportélet évekre visszaesett, a klub működése azonban nem szűnt meg. A két világháború között ismét jelentős szerepet töltött be a budapesti vízi sportok világában, és a székház továbbra is a rakpart egyik leglátványosabb épülete maradt. Korabeli fényképeken még az 1930-as években is teljes pompájában látható, háttérben a Margit híddal és a folyó forgalmával. A második világháború végzetes fordulatot hozott az épület történetében. Budapest ostroma során a Duna-part súlyos harcok színterévé vált, és a rakparti épületek közül sok jelentős károkat szenvedett. A Hunnia Csónakázó Egyesület egykori székháza is megsérült, elveszítve eredeti építészeti részleteinek jelentős részét. A háborút követően ugyan nem bontották el azonnal, de helyreállítására már nem került sor. Az egykor meseszép, kéttornyú, svájci ihletésű klubház fokozatosan leegyszerűsödött, karakteres tornyai eltűntek, díszes homlokzata elveszítette korábbi pompáját. Még egy 1969-ben készült légifelvételen is felismerhető az épület megcsonkított formája, immár tornyok nélkül, szerényebb megjelenéssel, mintegy halvány emlékként idézve fel egykori önmagát. A bontásra ezt követően kerülhetett sor, hiszen az 1972 júniusában készült légifelvételen már nyoma sincs a valaha a budai Duna-part egyik legszebb sportépületének számító székháznak. 
Napjainkra az épületből gyakorlatilag semmi sem maradt fenn. A helyszín környezetét a 20. század második felének városrendezési beavatkozásai teljesen átalakították. Az egykori csónakház és klubépület helyét ma már csak régi fényképek, tervrajzok és sporttörténeti kiadványok segítségével lehet azonosítani. A kéttornyú, romantikus hangulatú épület eltűnt a budai Duna-part látképéből, és vele együtt eltűnt egy olyan korszak emléke is, amikor a folyópartot elegáns sportegyesületi épületek, csónakházak és pavilonok sora szegélyezte. 
A Hunnia Csónakázó Egyesület székháza jóval több volt egyszerű sportlétesítménynél. Egy olyan Budapest jelképe volt, amely szoros kapcsolatban élt a Dunával, és amelyben a sport, az építészet és a közösségi élet természetes egységet alkotott. Ma már csak archív felvételekről tekinthetünk fel a karcsú tornyokra és a verandák fa korlátaira, mégis könnyű elképzelni, milyen különleges hangulatot adhatott a folyópartnak. Az egykori csónakházból szinte semmi sem maradt fenn, a régi időkre már csak a rakparton ma is látható kőkorlát emlékeztet. Az ilyen épületek hiánya ma is érezhető Budapest városképében. Építészeti értékek, sporttörténeti emlékek és a főváros egy sajátos, emberléptékű, romantikus arculatának fontos darabjai vesztek el velük. A Hunnia székházának eltűnésével a budapesti Duna-part egy karakteres és különleges épülettel lett szegényebb, amely egykor a város és a folyó kapcsolatának egyik legszebb szimbóluma volt.
Vezetőkép: A Hunnia Csónakázó Egyesület valaha állt klubháza. Forrás: Isépy László/Past on Glass.
