Nagyapám történetein nőttem fel, aki gyakran éjszakába nyúlóan mesélt gyermekkoráról, a városról, ahol élt. Olyan időkről, amikor a nyolcadik kerületi Kálvária téren a vizet vödörben kellett felvinni a lakásba és gyakran olyan zord telek voltak, hogy a víz megfagyott a vödörben mire az a konyhába ért.
Nagyapám olyan időkről mesélt, amikor a villamosok ajtaja nem záródott automatikusan, hanem egy vasrácsot kellett minden megállónál fel-lehajtani, ami gyakran becsípte az budapestiek ujját.
Nagyapám akkor volt fiatal, amikor a századfordulós Budapest még őrizte a monarchia patináját, de már a maihoz hasonló modern infrastruktúra működött.
Kevesen tudják, de már a második világháború előtt számos középület és híd éjszakai fényárban úszott, közlekedési lámpák üzemeltek a belvárosi nagyobb kereszteződésekben, kiterjedt tömegközlekedés szelte át a várost, telefonon lehetett taxit rendelni és számos neonfényben pompázó bár, mulató és szalon biztosította a párizsi és a berlinihez hasonló éjszakai életet, amelyekben a süllyeszthető és medencévé alakítható színpadokon olyan neves előadók léptek fel, mint Josephine Baker vagy a „Két Latabár”.
Ekkor még megvoltak a páratlanul szép budapesti épületek míves díszei, világvárosi hangulatot árasztó tornyai és kupolái, kovácsoltvas kandelláberei és még a Dunakorzón sorakoztak a tíz pengőért igénybe vehető híres Buchwald-székek is. 1937-ben, amikor III. Viktor Emánuel olasz király és felesége Horthy Miklós kormányzó meghívására Budapestre látogatott, az útlezárások és a nagy tömeg következében a feltorlódott gépkocsik közlekedési dugót okoztak a Vilmos Császár (ma Bajcsy-Zsilinszky) úton.
hirdetés
Lánchíd az 1930-as években (forrás: 3.bp.blogspot.com)
Nagyszüleink még láthatták a díszes őrségváltást az Oroszlános kapunál és meglátogathatták a Hauszmann-Ybl-féle meseszép királyi palotát, benne a fényűzően berendezett Báltermet, Szent István termet vagy éppen a Tróntermet. Budapest egy lüktető nagyváros volt, egy igazi egyéniség, a „Duna gyöngyszeme”.
De jött a barna, majd a vörös pokol. Budapestet a német megszállás után több hullámban, éjjel-nappal támadták az angolszász bombázók. Noha a légitámadások célja a gyárak és vasúti csomópontok voltak, a szőnyegbombázások pontatlansága miatt kórházak, lakóházak és középületek is súlyos károkat szenvedtek.
A felrobbantott hidak és a romos főváros látképe (forrás: polgarportal.hu)
Szürreális módon Budapest nem akarta tudomásul venni, hogy itt a vég. A Szovjetek 1944 december elejére körbezárták a várost, harcok dúltak Rákospalota-Rékoskeresztúr-Pestszentimre térségében, de a belvárosban zajlott az élet. A több héten át zajló „furcsa háború”, amikor villamossal ki lehetett járni a frontra, játszottak a színházak, a mozik és a focicsapatok, 1944 szentestéjén véget ért. A tömegközlekedés december 25-én megszűnt, a közművek is egymás után mondták fel a szolgálatot. Karácsonytól megkezdődött a háztól-házig tartó gyilkos harc. A II. világháború második leghosszabb városostroma (Sztálingrád után) helyrehozhatatlan károkat okozott az épületekben, emberéletekben és a lelkekben egyaránt.
A Duna Intercontinental szálloda városképbe nem illő épülete (Forrás: rosenberg.com)
Amit nem pusztított el a második világháború azt elpusztította az azt követő 40 év szocializmus. Az újjáépítés „Sztahanovista” tempóban, a városkép teljes figyelmen kívül hagyásával történt. Az megrongálódott épületekről leverték a maradék díszeket, ahelyett, hogy pótolták volna. A tornyokat, kupolákat nem építették vissza, a meglévőket elbontották, a boltíves üzleteket téglalap alakú kirakatokra uniformizálták és a bérházakhoz illő kazettás ablakokat lecserélték, így az épületek jellegtelenné váltak.
A társasházakat kezelő IKV (Ingatlan Kezelő Vállalat) több évtizeden keresztül semmilyen karbantartási munkát nem végezett, így a monarchia-béli belvárosi házak lepusztultak. A háború után megmaradt polgári lakások belső enteriőrei akkor pusztultak el, amikor a vidékről a városba települt dolgozók igényeinek kielégítése végett a lakásokat szétdarabolták, felosztották sok kisebb garzonlakásra. Nem segített az épületek értékeinek megóvásában az sem, amikor a baráti szocialista országokból hazánkba látogató párttitkárok miatt „Patyomkin” módon, egy hét leforgása alatt lemeszelték az egymás mellett lévő régi bérházakat, amelyek mellett a pártvezetők autókonvoja elhaladt.
A szocializmus Budapest ellen elkövetett bűnei között szerepel – többek között a Blaha Lujza téren álló Nemzeti Színház (korábbi Népszínház), a Regnum Marianum templom és a Dunakorzó világhírű eklektikus szállodasorának lebontása. A legnagyobb kárt azonban – kifejezetten ideológiai okokból – az amúgy is a világháborúban legtöbbet szenvedett Királyi palota és környezete szenvedte el. Istennek hála, a szocializmus véget ért!
A „Pesti Lámpás” minden második hét keddjén archív fényképek, tények és történetek segítségével mutatja be Budapest épületeit és köztereit és annak változását az elmúlt egy évszázadban. A mi felelősségünk az, hogy Budapestnek visszaadjuk az eredeti arculatát és az eddigi, szocializmusból örökölt rossz beidegződéseket és káros hagyományokat megváltoztassuk.
Forrás: Tamási M. -Ungvári K.: Budapest 1945, Corvina, 2006
Fecske Gábor László
Vendégszerzőnk az Új Nemzedék Központ stratégiai kommunikációs munkatársa, külkereskedelmi, nemzetközi kapcsolatok, illetve közgazdász végzettséggel rendelkezik. Hazai és nemzetközi publikációjában az etikai idealizmus és relativizmus attitűdöket vizsgálta a közép- és kelet-európai országokban. Budapest épített örökségének kutatása és a történelem szeretete mellett, gyermekkora óta érdeklődik az informatika iránt. Részt vesz a nemrég elindított Digitális Immunerősítő Program népszerűsítésében. Meggyőződése, hogy egy erős nemzet legfontosabb tartópillérei a család és a hit.
