Az a másik bő húszezer

Bence (9. hét) nem volt ismert alapbetegség; Jázmin (10. hét) nem volt ismert alapbetegség; Olivér (16. hét) Down-szindróma; Noel (10. hét) nem volt ismert alapbetegség; Hanna (11. hét) nem volt ismert alapbetegség; Izabella (9. hét) nem volt ismert alapbetegség… – efféle kimutatást nem tanulmányozhatunk nap mint nap az interneten, pedig ha a felsorolást beszorozzuk kilenccel, nagyjából megkapjuk, hányan és kik veszthették életüket tegnap művi abortusz miatt. Az éves statisztikákból kiindulva közel ugyanannyi babát vetettek el Magyarországon a világjárvány kezdete óta, ahány ember meghalt koronavírusban vagy koronavírussal – amivel még véletlenül se a Covidot szeretném relativizálni, néhány ellentmondás azonban mégis felmerül.

Amikor Dobrev Klára azzal kampányol rendkívül ízlésesen, hogy hányan nem jönnek le élve a lélegeztetőgépről, azt azért teheti meg, mert azokért az emberekért a végsőkig küzdöttek. A svéd modelltől eltérően életkortól, egészségi állapottól függetlenül fogadták őket a kórházakban: a 91 éves, veseelégtelenségben szenvedő szívbeteg, daganatos bácsit is rátették a gépre utolsó szalmaszálként, mert minden élet számít (és mert rendelkezésre állt gép). Hogy sajnos végül elhunyt, az a családnak és a barátoknak mély gyász, az orvosoknak, ápolóknak pedig napi szintű, kegyetlen dráma – de valahol érezzük mögötte, hogy micsoda csapatok küzdöttek, esetleg imádkoztak is érte, amíg csak egy halovány remény is maradt. Hogy volt valamiféle összefogás az életéért.

De ott vannak a koronavírusos statisztikában Down-szindrómás felnőttek is, akik talán világéletükben szüleik segítségére voltak utalva – senki számára nem kérdés, hogy nekik is élniük kellett volna még. Értük is megfeszítve küzdöttek a kórházakban, nekik is állít fekete zászlócskát a DK, az ő halálukat is számon kéri Orbán Viktoron az ellenzék.

Ugyanaz az ellenzék, amely mindeközben szemrebbenés nélkül megszavaz az Európai Parlamentben minden egyes állásfoglalást, amely követeli az „abortuszhoz való jog” érvényre juttatását,

Facebook-posztokban rémüldözik azon, hogy egyes országokban nem lehet a Down-szindrómás magzatokat rutinszerűen megölni, adományokat gyűjt az évi 350 ezer magzat likvidálásával évi 70 millió dollár nyereséget elkönyvelő abortuszvállalatnak, kigúnyolja a termékenységi arány enyhe javulásához vezető családpolitikát, vagy akár petíciót indít azért, hogy „Orbánék ne tiltsák be az abortuszt”, mint tette azt a DK a második hullám idején, noha szó se volt semmiféle szigorításról. De azért a választókat menetrendszerűen hergelni kellett, hadd borzongjanak, hogy az’Orbán gonoszul megszületné a megfogant gyerekeket.

Sajátos hozzáállás ez az élethez: pontosan addig tart az aggodalom, amíg politikai tőke kovácsolható belőle.

A koronavírus miatt gyászoló családok fájdalmát a politológusi instrukciók szerint klasszul meg lehet lovagolni, ezzel szemben az abortuszok számának felemlegetése nemigen hoz voksokat a konyhára – mégis felmerül a kérdés, hogy amint az a 25 ezer koronavírusos „fájóan hiányzik”, „egy Siófok nagyságú város teljes lakossága” (ahogy Dobrev Klára mondja), úgy nem kellene-e, hogy az a másik bő 20 ezer is hiányozzon a társadalomnak. Bő húszezer gyerek, akiknek megmaradásáért sokszor még csak nem is küzdöttek különösebben, akiket esetleg a színtiszta emberi önzés oltárán áldoztak fel („ha megtartod, elhagylak”), és akik esetében nem évek, hanem komplett életek vesztek el, a születéstől a halálig. Anélkül, hogy bármiféle vírust elkaptak volna.

Tavaly ilyenkor, amikor mindenki otthon kuksolt a kis karanténjában, kerülgette a WC-papír-hegyeket és dagasztotta a kenyeret, tömegével születtek a bizakodó cikkek: ez a járvány most majd megtanít minket arra, hogy értékeljük az életet, hogy belássuk, nincs minden a mi kezünkben, hogy egy kicsit visszavegyünk az arcunkból és ne játsszunk Istent. Egyelőre nemigen rajzolódik ki érdemi előrelépés, de néhány hetünk-hónapunk még van, hogy tanuljunk az aktuális csapásból: az életet nem akkor kellene elkezdeni megbecsülni, amikor már szétroncsolta a vírus és lélegeztetőgéppel próbálják menteni, hanem legkésőbb akkor, amikor az ultrahang kimutatja az első szívdobbanást.

 

Francesca Rivafinoli

A szerző további írásait ide kattintva olvashatja.

Az új baloldal bemutatja: szülőképes testek

Dobrev Klára első ediktuma

Életvédelemmel foglalkozó írásainkat ide kattintva olvashatja.

 

Kiemelt kép: Pixabay